Hogy milyen volt a zarándoklat? Egy szóval a legjobban úgy lehetne kifejezni, hogy emberpróbáló. Rengeteg nehézséggel, rengeteg szépséggel, rengeteg áldással és rengeteg tanulsággal.
Isten a Zarándoklatunk alatt folyamatosan éreztette velünk Gondoskodását. Olyan nyilvánvaló jeleit adta ennek, hogy még egy Benne nem hívő ember sem tudott volna ezekkel a jelekkel vitába szállni. Sokszor csak még gondolatban merült fel egy szükség bennünk, Allah az Ellátó máris teljesítette vágyunkat. Allahu akbar!
Csak néhány dolgot írok le ezekből.
Mikor véget ért az Umra visszatértünk a szállodába. Átöltözés közben arra gondoltam, hogy csak egy fekete abajám van, milyen jó lett volna még egy váltás, hogy ne színes hanem fekete abajában maradhassak. Összekészültem, felmentünk a szálloda mecsetjébe, ahol ajándékba adtak egy fekete abaját, anélkül, hogy kérnem kellett volna. Szubhan Allah!
Ahányszor csak felmerült, hogy éhes vagyok, mindig kaptam enni, ahányszor csak szomjas lettem mindig volt innivaló. A mecsetbe menet éppen erről beszéltünk a férjemmel, és amikor hangosan kimondta, hogy itt csak gondolni kell arra, hogy az ember szomjas, és máris kap vizet, abban a pillanatban lépés közben belerúgott egy földön heverő vizes palackba. Teljesen felesleges volt az embernek félretennie ételt vagy italt, mert amit félretett, az megmaradt, mert mindig kapott amikor az igény felmerült az evésre vagy ivásra.
Kődobálás előtt történt, hogy mentünk a tömeggel a dzsamarát-hoz. Út közben a tömegből kivált egy fiatal fiú, és odafurakodott közénk és a férjem kezébe nyomott egy dobozos fantát. A férjem nem akarta elfogadni, mert nálunk (nálam) is volt víz, de a fiú erősködött, hogy tegye el. Tovább sodródva a tömeggel már olyan mértékű volt a tumultus, hogy a férfiak úgy döntöttek, hogy ők dobnak a nők helyett is, mert életveszélyessé vált a tolongás. Mi nők nagy nehezen kikerültünk a tömeg szorításából, és a dzsamarat végén fohászkodtunk a férjeinkért, hogy épségben kikerüljenek onnan. A férjem dobás után annyira kimerült a hatalmas megterheléstől, hogy remegett mindene. Ha akkor nem lett volna nála az a dobozos fanta nem is tudom mi lett volna vele. Allah áldja azt a fiút, aki odaadta neki ezt a tömegben! Szubhan Allah!
Volt, hogy kellett volna az egyik testvérünknek egy szövegkiemelő, hogy ki tudja emelni a haddzs leírásban a fontosabb elemeket. Nem tudott neki senki adni a táborban. Másnap a mekkai mecsetben odajött hozzá egy ázsiai hölgy, és a kezébe nyomott egy zöld szövegkiemelőt. Szubhan Allah! Milyen esélye van annak, hogy az embernek valaki a kezébe nyomjon egy szövegkiemelőt a Mekkai mecsetben?
Én nem bírom a nem alvást, rosszul leszek, ha nem tudom kipihenni magam. Most Istennek hála bírtam, hogy az egész út alatt napi 2-3 órákat aludtam csak. Elhamdulillah!

Nagyon szép, emberi dolgokat tapasztalhattunk.
Éppen a szaíjt csináltam (Szafa-Marva közötti járást), és gondolatban felidéztem magamban Hádzsár történetét (Allah legyen vele elégedett), hogy milyen kitartó volt hitében, úgy is, ha anyai szeretetének ez ekkora nehézséggel járt is. Ennek kapcsán elgondolkoztam a gyermek-szülő kapcsolaton. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor elhaladtunk egy fiatal férfi mellett, aki a hátán vitte idős (talán) nagymamáját. Olyan szép, lélekemelő volt látni, hogy masa Allah valaki ennyire szívén viseli szülei-nagyszülei kívánságát.
Volt, hogy egy nagyon idős néni téblábolt a lépcső aljában. Szegény, látszott rajta, hogy valami baja van, mert a sírás környékezte. Azt hittük, hogy szomjas, mert nagyon ki volt száradva a szája, a férjem elment, hogy hozzon neki vizet. Közben valahogy kiderült, hogy a néni fel szeretne menni a lépcsőn, csak nem tud. Megjelent egy fiatal fiú, és én és a fiú felvittük a nénit a lépcsőn. Mikor felértünk akkor ért oda a rokonuk, aki Isten áldását kérte ránk a segítségünkért. Masa Allah annyira jól esett, hogy segíthettünk, és hogy így fogadták a segítségünket.
Volt, hogy a tömegben a hátam mögött egy néni próbált előre furakodni. Jeleztem neki, hogy nyugalom, mert én sem tudok haladni gyorsabban. A néni olyan kedvesen reagált vissza, hogy a karomat nyújtottam neki, és egymásba karolva haladtunk tovább a tömegben. Éreztem, hogy most megnyugodott.
Volt néhány olyan távoli tájakról érkező testvérünk, akik masa Allah annyira szépen felöltözve, ropogósra vasalt ruhákban jöttek Isten szertartás helyeire, hogy öröm volt rájuk nézni. Érezni lehetett, hogy számukra mennyire fontos ez, és hogy amennyire tőlük telhetően megadták a módját annak, hogy úgy jelenjenek meg Allah szertartáshelyein, ahogy ez illik.
Muzdalifában néztem, ahogy a férfiak alszanak a földön. Fejük mellett egy nejlon zacskóban az összes motyójuk, az arcukon boldog, gondtalan mosollyal aludtak.
Láttunk nagyon nagyon idős embereket. Bácsikat, néniket, házaspárokat. Fiatalokat megszégyenítő lendülettel mentek, és végezték Allah szertartásait. Masa Allah látszott rajtuk az eltökéltség, az, hogy még mindent meg szeretnének tenni addig, amíg tehetik. Allah áldja őket.
Számomra nagyszerű élmény volt, hogy még a legnagyobb, legveszélyesebb tömegben is érezhető volt, hogy mindenki figyel mindenkire. Ez a tömeg nem hasonlítható össze egy karácsonyi bevásárlás ideges tömegével. Itt mindenki figyelt a másikra, mindenki úgy szeretett volna előrébb jutni, hogy közben senkinek se okozzon kárt.

Maguk a szertartások…
Igazából fel sem tudtam fogni, hogy ott állok a Kába előtt. Annyira hihetetlen, álomszerű volt az egész. Nagyon jó volt fohászkodni a tavaf alatt, látni közben a Kábát, részese lenni azoknak akik elvégzik a Körbejárást. A pénteki Istentiszteletet Mekkában a Haram területén végeztük. Már nem jutottunk be a mecsetbe, a föld alatt egy alagútban imádkoztunk sok ezer emberrel a hátunk mögött. Ez a pénteki Istentisztelet insa Allah egy életre meg fog bennem maradni.
Az első két nap sikerült a kődobálásnál olyankor mennünk, amikor viszonylag kevesen voltak. Mindig azt olvastam, hogy az emberek ilyenkor mennyire indulatosak, sokan úgy érzik hogy magát a sátánt dobálják, és beleadják minden haragjukat. Számomra meglepő élmény volt, hogy a dobások után sírtam. Tapintható volt Isten áldása. A férjem erre azt mondta, hogy ez a természetes, hiszen Isten szertartásait végezzük… és igaza is van. A második napi kődobálásból hazafelé menet eleredt az eső. Masa Allah csodálatos volt, fohászkodtunk az esőben.

Idén tudomásom szerint három magyarországi csoport indult Mekkába. Két olyan csoport akik maguk fedezték az utazásukat, és mi 30-an, akik a Szaudi Király vendégei voltunk. Itt is szeretném köszönetünket kifejezni mind a Királynak, mind azoknak az embereknek akik lehetővé tették, hogy kijuthassunk Umrára és Haddzsra. Allah áldja minden testvérünket akik segítettek Zarándoklatunkban. Kint mindenki a legmesszemenőbbig kedves és segítőkész volt. Minden kérésünket mosolyogva teljesítettek, elhalmoztak minket ajándékokkal. Az ellátás tényleg királyi volt, a szervezés példaértékű. A szaudi herceg is meglátogatta a táborunkat, ahol azt mondta, hogy idén 5,5 millióan jöttek a Zarándoklatra. Allah tudja, hogy mi volt a pontos adat, hiszen sokat jönnek illegálisan is az országba, hogy eljussanak Mekkába. Istennek hála én nem tudok egy balesetről sem, a katonaság tapasztalatom szerint szervezetten és kedvesen segített és irányította a hatalmas tömeget.

Csak pár kiragadott részletet tudtam veletek így az utazás után még fáradtan megosztani, de insa Allah lesz még mástól is beszámoló. Ha kérdésetek lenne a hozzászólások között szívesen válaszolok rájuk.
Allah fogadja el a mi és minden testvérünk Zarándoklatát.