Egy zarándoklat emlékképei

zarandokok.jpg

 

 

 

 

 

 

Négy év telt el azóta, de képei még mindig olyan elevenen élnek bennem, mintha tegnap történt volna. Sőt, az idő múltával, mintha élesebbé váltak volna az akkor álomszerű elmosódó utazás képei...
Hajnalban érkeztünk


Mekkai zarándoklatMár több, mint 24 órája nem aludtam, s az utazás vegyes érzéseket hagyott maga után. Eljöttem, egy helyre, amelyről ugyan tudom, hogy egy muszlim életének egyik legfontosabb eseménye, de - hogy is lehetne az számomra, hiszen éppenhogy csak muszlim lettem - aggódtam, mit is fogok én érteni és érezni abból, ami körülöttem történik. A sietősen megvett ihrám, a szaudi nagykövetség indulás előtti utolsó napon kezdődött packzása egy muszlim barátommal, és a hajam levágása kapcsán, összemosódott a reptéren nyakamba boruló ismeretlenek a váróban rögtönzött ima, a Kairó repterén a mosdóban felvett ruha, a most megismert utitársakkal folytatott beszélgetések a dzsiddai reptéren hullámzó, a világ minden sarkából érkezett tömeg, (sose látott népek tagjai egyszerre távoli idegenek és testvérek) a sorbanállás és az éjszakai autóút képeivel.
Bár tudtam, hogy muszlimként az utazás minden egyes lépése nagy jelentőségű, (és ilyen módon is kell felfognom ezt) az egyetlen olyan pillanat, amikor éreztem hogy Isten hívására felelek, a Dzsidda felé tartó repülőgépen volt, amikor a levegőben átléptük a haramot jelentő képzeletbeli határt. A gépen felhangzott... csendes, mormogásba forduló kántálás... lebbejk Allahumma lebbejk... Először gondot okozott nekem, hogy felismerjem; igen ez ugyanaz a szöveg, amit otthon olvastam a zarádoklatot leíró könyvekben. Persze a könyvekben ott volt a fordítás, de most mintegy varázsszóra megelevenedett bennem, önálló életre kelt, és elemi erővel tört fel belőlem ... Itt vagyok Istenem, itt vagyok..
Aztán az érzés fokozatosan eltűnt a várakozás, a beszélgetések, az utazás új benyomásai során.
A szállóban csak leraktuk a csomagjainkat és indultunk, hogy elvégezzük, amiért jöttünk. Az utcára lépve egy irányba tartó emberek tömegét látjuk - (embereket, fehér ruhában, feketében, színesekeben, soha nem láttot, vagy a CNN híreiből ismert öltözetekben). Mondhatnám, hogy a tömeg elragadott, de még nem. Mi még újakként, a tömegben, de nem a tömeg részeként sietünk abba az irányba, ahova ők is.

S az első döbbenet - egy tér tele emberekkel. Nem nem úgy tele, mint egy zsúfolt belvárosban, vagy egy tömeges tüntetésen - nem. Az óriás térben mozdulatlannak látszó tömeg maga volt az emberiség. Mintha a világ minden embere itt lett volna ebben a pillanatban. S a célunk, kereszül vágni magunkat e tömegen, s belépni a mecsetbe. S a tömeg hirtelen emberekre szakad szét. Már nem annyira idegen, imádkozó beszélgető, alvó, nevető arcokra, akik ismeretlenül is bár de tudom, ugyanazért vannak itt, mint én.
S a most már emberarcú tömeg a mecseten belül sem szűnik meg. S csakúgy mint a téren, imádkoznak, alszanak, mennek valahova, beszélgetnek. S míg a körülöttünk lévők észre sem vesznek, minket akik igyekszünk a nem látott cél felé, egyre inkább valamiféle megszálott, szent bódulat kerít hatalmába, és megpillantom a képeken már annyiszor látott Szent Mecsetet a fekete lepelben, és körülötte keringő embertömeget.
S mi is elkezdjük a tawafot. Furcsa, másmilyennek gondoltam. Nem méltóságteljes séta, amit elképzeltem. Az emberek magukba mélyednek, sétálnak, fohászkodnak, nem törődve a tömeggel leborulnak imádkozni, s mások beléjük botlanak, tolakodnak, hangosan kántálnak, kiáltanak, próbálnak bejutni, minél közelebb a Szent Mecsethez, és próbálnak kijutni a kör közepéből. Ki szépen lassan, körönként egyre beljebb kerülve, ki átvágva a tömegen. - s lehet gyűjteni a tapasztalatokat, hogy mennyivel jobb, lenne, ha mindenki belátná, hogy itt milyen sok ember van, és bizony nem lehet rögtön bejutni a kör közepébe, és nem lehet kijönni onnan, és lehet, hogy otthon még úgy képzelte el, hogy leáll imádkozni ezen a helyen, de rájönne, hogy mégsem lehet.

S mikor nem ezeket az embereket nézem, s éppen nem jön nekem senki, hát megpróbálok elmélyülni (hiszen ezért vagyok itt), és elfog valami különös érzés. Nem tudok fohászkodni, hisz ki vagyok én... hogyan is tudnék kérést intézni Istenhez. Csak két mondat fut a fejemben - "Mondd, egy az Isten", és egy másik... mégcsak nem is a Koránból, hanem egy másik imából... "legyen meg a te akaratod".

... miután véget ért az umra, megtettük a Szafa és a Marwa közötti utat hétszer, és a hajunkat is levágták, már délelőtt van, és felmegyünk a mecset legfelső szintjére. Január ellenére meleg van, s a fehér márványról a nap vakítóan tükröződik vissza.
Fentről végre megnézhetem a tömeget, abból a szemszögből amelyet a képeken láttam. S belémhasít a gondolat. Az emberek magukba mélyednek, sétálnak, magukban imádkoznak, nem törődve a tömeggel leborulnak imádkozni, s mások beléjük botlanak, tolakodnak, hangosan kántálnak, kiáltanak, próbálnak bejutni, minél közelebb a Szent Mecsethez, és próbálnak kijutni a kör közepéből. Ki szépen lassan, körönként egyre beljebb kerülve, ki átvágva a tömegen - s ennek már nincs jelentősége. Hiszen mindannyian egy körforgás részei, mely lentről kaotikus, szenvedéssel, és felemelő érzésekkel, fohászokkal énekekkel, kiáltásokkal és csönddel, indonézekkel, törökökkel, malájokkal, szudániakkal, pakikkal, afgánokkal, indiaikkal, jemenivel, algériaival, európaival, csecsennel, bosnyákkal, brazillal, alacsonnyal, magassal, kövérrel sovánnyal, gazdaggal, szegénnyel, öreggel, és fiatallal van tele....
... s fentről csak emberekkel, élettel és mozgással. Akik róják köreiket, mindannyian másképp, s ezrek lépnek be a körbe, és ezrek válnak ki onnan. De a körnek ez mit sem számít. Csak forog lassú, méltóságteljes forgással, mint az élet, mint az idő, s mint az univerzum.
- S miért? egy célból csupán. S a cél, Isten.

S mikor a későbbi napokban újra megteszem e köröket - hol a tömegben, lent - hol a mecset tetején gyorsan haladva, nagy köröket téve - már egészen másképpen látom a mellettem haladókat. Valahogy ismerősek már, s testvéreim. S rájuk nézve tudom, vagy csak hiszem (józan ésszel gondolkodva inkább csak hiszem), hogy ők is tudói egy olyan titoknak, amit csak ott szerezhettünk meg. S már nem zavar meg, ha nekem jön, mellettem harákol és nagyot köp, vagy kiabál valaki.
Élek, s ez az élet része, amit Istentől kaptam, és ami akár gondolok rá, akár nem, minden mozzanatában körülötte forog.

- S a következő napokon csak rovom az újabb köreimet, hol a mecsetnél, hol csak Mekkában, az újabb és újabb beszélgetésekkor, nézelődésekkor. Soha nem ismert népek fiaival beszélek olyan közvetlenséggel, amivel itthon talán csak barátaimmal. (hogy milyen nyelven? ... hát ahogy éppen adódik). S elcsodálkozom, milyen csodái és tragédiái, furcsaságai vannak a világnak, mint ahogy a jemeni pásztorbácsi is elcsodálkozik (nem rosszallóan, hanem gyermeki rácsodálkozással), hogy - jé tényleg van olyan helye a világnak, ahol sokan nem hisznek Istenben, és az iszlámról még alig alig hallottak. - És hogy "tényleg" vannak keresztények, zsidók, meg ateisták is. (Persze teszi hozzá, a Korán is írja, hogy vannak ilyenek - de hogy "tényleg" van ilyen ország, azt soha nem tudta elképzelni - (s ő is én is nézzük egymást, mint egy ismeretlen, mesebeli világból előkerült embert, aki mégis, mintha ezernyi kötelékkel kapcsolódnánk egymáshoz, s tudom, mindketten tudjuk, hogy egyre gondolunk)
És beszélek algériai miniszterrel, és afgán bácsival (olyan módon, hogy egy indonéz angolul, egy másik arabul tud, egy arab tud urduul, amit már az afgán bácsi is megért - bár pastu az anyanyelve) és kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy nem minden alabamai szereti a tradicionális blues zenét.

Persze az ember a beszélgetések és nézelődések során mást is tapasztal. Például Szaud Arábiáról. A félelmetes, a kő(olajban)gazdag, a kézlevágós-kövezős, a szigorú, a a mesebeli, a talányos SZaud Arábia helyett egy másik, sokkal közelibb kép kezd bennem kialakulni. Az emberek abszolút nem tűnnek gazdagnak, (különösen, utólag, a Kuwaitban megtapasztaltak után) , és - legalábbis itt Mekkában - inkább egyfajta puritanizmust látok, amely alól csak néha néha villan ki a jólét és a vagyon. A politikával kapcsolatban az országot nem a félelem uralta szigorúság, hanem egyfajta késő Kádár korból ismerős képmutatással kevert "összekacsintós" izé jellemzi. A király - no persze a király jó és szép. Mindenestre a királyi alapítvány épületében az alapítvány illetékesei illegális bevándorlókat szállásolnak el, és meghívják az "illegális" ellenzék egyik képviselőjét, hogy tartson előadást nekünk. Egy szakállas ember a király által felügyelt egy másik alapítványtól tart egy rövid politikai eszemfuttatást, hogy miért rossz is a Nyugat (különösen Amerika és Izrael) és arra próbálja rávenni az összegyűlt zarándokokat - köztük az amerikai ismerőseimet is - hogy bojkottálják a nyugati termékeket.
A dolog szépséghibája annyi, hogy háta mögött egy hűtőszekrény áll, amiben még véletlenül sincs a Coca- Cola termékein kívül más üdítő. És különben is, az egész országban, a buszoktól, a légkondikig, a dzsippekig gyakorlatilag kizárólag ami termék található. (na jó, a ruhák kínaiak). Az USA-ban anno, amikor ott jártam, szvsz sokkal kisebb volt az amerikai termékek aránya. Szóval előre a bojkott útján. Kész röhej.

Itt az ismertlen emberek között, átvágva a városon találkozom a menyasszonyommal, akit fél éve láttam utoljára. Tisztaság és szépség. S bejárjuk a várost, és csak egymás kezét érintjük (azt is csak egy nappal találkozásunk után), s mégis közelebb vagyunk egymáshoz, mint addig bármikor.
Bejárjuk a várost... a haddzs előtti délután járunk. A városon, s az embereken valami furcsa felszabadultsággal és feszültséggel, várakozással teljes érzés uralkodik el. S másnap, mint egy hullámzó, fehér áradat elindul.
Ki busszal, ki gyalog, ki teherautók platóján, ki buszok tetején, mind elhagyják a várost, és megindulnak az Arafa felé.

Ujabb tapasztalat. Vendéglátóink annyira ki akarnak szolgálni, - pusztán tiszteletből - hogy légkondis busszal, szinte kívül a tömegen visznek el az Arafa mellé, ahol rögtön egy szintén légkondis sátroba kerülünk. (Több fogásos ételek, nagy tálakban... ez lenne a fárasztó és megterhelő nap? - és hát igen valóban az Arafa területén vagyunk, és imádkozhatunk, dehát azért valami mégis hiányzik.) Ezért hát magyarországon élő jemeni barátommal nekiindulunk, megkeresni a helyet. És új világokba csöppenünk - akik kiszorultak a városból, sátrakban laknak, és olyan helyekről jöttek, ahol a köztisztaságról mégcsak nem is hallottak az emberek. A szemét néhol térdig áll.

S egy domb mogül előtűnik a hegy. Már korábban is jártam itt, de az nem ugyanez a hely volt. A hegyet távolról, mintha hó lepte volna, olyan fehéren állt a köves pusztaság közepén. S közelebb érve - emberek - most egyként imádkoztak, fohászkodtak Istenhez. Mintha Sion hegyén állnának a kiválaszottak fehér ruhában. (s csak utólag jutott eszembe, hogy valószínűleg csak nekem jutotak eszembe ilyen gondolatok abban a tömegben. Pedig nem a végre, a kezdetre emlékeznek. Ádám és Éva itt találkozott hosszú, magányos bolyongás után, kiűzetve a paradicsomból. Isten megbocsátott, s az emberi nem új lehetőséget kapott. És most itt áll újra az emberiség, a világ minden tájáról fehér lepelben, megtisztulva, Istentől bocsánatot kérve, mint egykor Ádám és Éva tette.

A nyugalmat hozó éj a völgyben, s másnap a Sátán megkövezése... igen, mintha tényleg itt lenne... nem elbújva csillogás és szép szavak mögött, hanem pőrén a maga valójában... a szétáradó düh a tolongásban, a félelem, elvakultság és halál... mintha magával akarná rántani mindazt, amit a mecset körül és a hegyen, és a nyugodt éjszakán... de vége lett ennek is... s újra meghátrált.

S újra rovom a köröket... és próbálom felfogni, megérteni, s talán apró töredékét megfogalmazni annak, hogy mit jelentett a zarándoklat... búcsúként utoljára megteszem a kört... mellettem egy picike, sok sok évtől megráncosodott távol-keleti (talán indonéz) nénike, egy fiatal férfivel, talán unokájával. Egyszer csak megáll... felnéz az égre... néma fohász hagyja el ajkait, majd becsukja szemét... apró testét a fiatal férfi veszi ölbe, és eltűnik vele a tömegben.

 

Ikalján

Vissza a tetejére

Elérhetőségeink