Elmagyaráztuk neki, hogy mit is jelent ez a hónap, miért böjtölünk és hogy ez nehéz feladat, ezért Allah nem is kéri ezt az ilyen kicsi lányoktól, csak a felnőttektől. Elkezdődött a böjt első napja. Összegyűlt a család, mind együtt voltunk, együtt töltöttük az egész napot. Hadjer, időnként odaállt valaki elé, és tudatta vele, hogy ő most böjtöl, a felnőttekkel együtt :). De a kis teste kívánta az ételt, s többen is láttuk, ahogy kioson a konyhába es titokban bekap egy-egy falatot, vagy sebtében iszik pár kortyot. Ha nem látjuk a saját szemünkkel, este akkor is árulkodtak volna a sajtból es kenyérből hiányzó apró falatok. Férjem egy alkalommal, rákérdezett játékosan, hogy ki evett a kenyérből, es Hadjerre nézett. Ő állította, hogy valaki más volt, de biztosan nem ő. Férjem rám kacsintott, és magához hívta Hadjert, kérve, hogy nyissa ki a száját. Ő meg is tette, és párom megkérdezte: "Mi ez a kenyérmorzsa a nyelveden? Mégiscsak te lakmaroztál a kenyérből?" Hadjer szemmel láthatóan rémülten futott a tükörhöz, megszemlélni, hogy valóban ott van-e valami. Rövid gondolkodás után visszajött a szobába, és olyan lekezelő stílusban, amennyire egy ötévestől telik, közölte a férjemmel:"Azt hittem, te már okos vagy, és látod, hogy ez tegnapi kenyér a számban, mert tegnap ettem kenyeret. Te nem tudod, hogy tegnap szabad volt kenyeret enni?" Mindenki próbálta visszatartani a nevetést, férjemnek volt a legnehezebb, de a következő pillanatban már Hadjer diadalittasan vonult ki a szobából, utat engedve a felnőttekben némán gurgulázó nevetésnek.
Vacsoránál, már úgy ült az asztalhoz, mint aki menten éhen hal. Várta az elismerő szavakat, hogy milyen ügyesen végigböjtölte a napot a felnőttekkel, pedig Allah ezt nem is kérte tőle. Meg is kapta a kis lelke, hiszen rettenetesen büszkék voltunk rá. Jó volt látni, ahogy élvezettel falatozik, és tudtuk, hogy e percben Allah is mosolyog.