iszlam.com

Pár évvel ezelőtt a falunkból a katolikus pap ellátogatott a Szent Földre, Jordániába és Izraelbe. Amikor hazatért, mesélt úti élményeiről. Megfogta őt, hogy az ottani emberek mennyire másképpen élik meg a vallást, mennyivel inkább részét képezi napi életüknek. Beszélt arról, hogy néha nehéz felvállalnia saját hitét, mert kívülállónak érzi magát miatta a körülötte lévők között.
„Ha elmegyek egy étterembe, néha kellemetlenül érzem magam, mikor keresztet vetek mielőtt nekilátok az ételnek.” – mondta nekünk. – „A faluban pedig már többen szóvá tették, hogy ne harangozzunk a hajnali misére, mert felébreszti őket. Jordániában pedig azt láttam, hogy hangosan szól az imára hívás naponta ötször, és az emberek ilyenkor ott ahol vannak, leterítenek egy szőnyeget a földre, és imádkozni kezdenek.”

Nekem is kellemetlen volt eleinte felvállalni, hogy felvettem az iszlámot. Istennek hála ez az időszak már jó ideje elmúlt, de eleinte nekem is gondot jelentett, ha nem muszlimok előtt kellett imádkozni.
Amikor áttértem az iszlámra, a munkahelyemtől nem messze volt a Bartók Béla úti mecset, így ebédszünetben át tudtam menni és a közösségben imádkoztam a déli imát. Aztán rögtön utána leimádkoztam a délutáni imát is, az esti imát pedig mikor hazaértem.
Egy idő után azonban nem éreztem helyesnek, hogy állandóan összevonom az imákat, és nem is volt mindig időm átmenni a mecsetbe. Ezért egy idő után kénytelen voltam a munkahelyemen imádkozni. Kerestem magamnak egy félreeső sarkot: a lépcsőház végében, a tetőre vezető ajtó mellett volt a liftház, az előtt volt pont annyi hely, hogy a „szőnyegemet” le tudjam tenni. A szőnyeg egy törölköző volt: ezt kevésbé feltűnőnek ítéltem meg. Mivel az imák előtt úgyis mosakodni kellett, kevésbé szembeötlő volt, hogy egy törölközővel indulok a mosdóba (ahol papírtörölközőt használtam, a frottír meg maradt az imára). Az egy idő után ugyan szemet szúrhatott a velem egy időben a mosdóba lépő kollégáknak, hogy ilyenkor lábat is mosok – de hát ez akár a tisztaságmániának is betudhatták (nem mintha tisztaságmániás lennék, vagy bárki is annak tartott volna).
Aztán egy idő után természetessé vált, hogy szükség esetén mások előtt imádkozzak. Az első „közterületi imám” azonban így is emlékezetes maradt – legalábbis nekem. Aznap nem értem volna haza a délutáni imára, ezért úgy döntöttem, hogy a távolsági busz várójában fogok imádkozni. Szőnyeg nem volt nálam, ezért valahonnan beszereztem egy reklámújságot, amit gondosan szétterítettem a földön. A táskámat magam elé tettem, hogy ne másszanak át előttem, aztán belevágtam.
Könnyebben ment mint gondoltam. Az emberek nem álltak meg, nem bámultak meg. Úgy látszik a nagy rohanásban egy az Árpád hídi buszvégállomáson imádkozó muszlim nem annyira érdekes látvány, hogy megbámulják.
Azóta már sok-sok helyen imádkoztam utcán, tereken, repülőtereken. Párizsban egy parkban, Berlinben egy elektronikai vásáron, Nyíregyházán a pályaudvaron. Olykor szőnyegen, néha papíron, néha – főként parkokban – a puszta földön. Istennek hála nem érzem magam kellemetlenül, hiszen ilyenkor azt teszem, amit mindenkinek tennie kellene: Istent szolgálom.