iszlam.com

Az erdőt járva egy óriási kidőlt bükkfa mellett vitt el az utunk. Egy vihar téphette ki gyökerestül. Megrázó látvány volt, ahogy a hatalmas, harminc méter körüli faóriás dőltében többi társába kapaszkodva, derékba törten hevert a szemünk előtt. A törzse alapján százötven évnél is öregebb lehetett már. Léte Istent dicsőítette holtában is. Belegondoltam, hogy hajdan egy apró kis bükkmakkból fejlődött ki, ami Isten akaratából megeredt, és Isten gondoskodása segített neki, hogy évről-évre feljebb kapaszkodhasson az ég felé. Ükapáim is már felfelé nézhettek rá, ha arra jártak volna. Óriási, egészséges teste erőt sugárzott, ami ellenáll a mellette elrohanó éveknek, amik nem elgyengítették, hanem egyre erősebbé tették törzsét, ahogy égbe nyúló karjaival Istent dicsőítette: „Nézzétek, mily remeket alkotott, az én Teremtőm!”. Aztán – talán – jött egy viharokkal terhes éjszaka, egy erőteljes széllökés, ami alapjaiban fordította ki gyökérzetét, és törte ketté az addig oly erős törzset. Egy szélroham, ami mellette álló társait megkímélte, őt azonban kidöntötte. Halálában azonban egyre csak ezt hajtogatta: „Istené a dicsőség, Aki életet ad, és halálba küld!”. Ennek a fának elérkezett a határideje, azonban születésével, életével, halálával Istent szolgálta, szolgálja, és insa Allah szolgálni is fogja, akármi legyen is a további sorsa.