Kamasz gyermekek

„A jámborság Allahtól van, az illemtudás pedig a szülőktől.” - mondta a Próféta (béke legyen Vele)

Az általam ismert magyar muszlimok többsége vagy olyan korosztályba tartozik, akiknek még nincs nagykamasz gyermekük, vagy pedig már felnőtt gyermekeik vannak, és ők már akkor vették fel az iszlám vallást, amikor a gyermekek már kikerültek a szülői védőszárny alól. Így sokan vannak, akik még nem élték meg a mi nehézségeinket, vagy pedig kimaradtak belőle.

Nekünk Istennek hála öt gyermekünk van, abból három már nagykamasz. A kamaszkor minden családba hoz nehézségeket,... Istennek hála a mienkbe is. Sokszor eszembe jut Isten szava a Koránból, ahol emlékezteti a hívőket, hogy bizony próbára teszi őket gyermekeikkel. Mi is nagy próbák időszakát éljük meg néha. Mivel igazán tanácsot kérni senkitől sem tudtunk a környezetünkben - lévén, hogy egyik muszlim ismerősünk sem volt még hasonló helyzetben mint mi - így csak szívünkre, és a Korán soraira hagyatkozhattunk-hagyatkozhatunk gyermekeink nevelésében. Abban az időben, amikor felvettük az iszlám vallást, gyermekeink még jóval kisebbek voltak, így - mint a kisgyermekek általában - követték példánkat, és az iszlám törvényei szerint éltek. Nem ütközött nehézségbe sem a napi ötszöri ima - még az iskolában is imádkoztak, ha ott érte őket az imaidő - szívesen böjtöltek velünk Ramadan szent hónapjában. Ahogy aztán egyre inkább belekerültek a kamaszkorba, úgy lett egyre terhesebb számukra vallásunk követése. Míg egy kisgyermek számára az első, és legfontosabb dolog a szülei, ők az első számú példaképei, addig egy kamasz figyelme a szülői háztól sokszor elkóvályog már más irányok felé is. Azok, akiknek nincs kamasz gyermekük, azt ajánlották, hogy igenis kényszeríteni kell őket az imádkozásra. Bár nem érettem velük egyet, de egy pár hónapig megpróbáltunk erélyesebben fellépni, és rájuk parancsoltunk, hogy igenis imádkozzanak. Ennek az lett a következménye, hogy hazugságba kevertük őket, mert azt mondták, imádkoztak, holott ez nem volt igaz. Azt mondták böjtölnek, holott ez nem volt igaz. Ekkor elgondolkoztunk azon, hogy bizony ez így nem lesz helyes út. Ha ezek a dolgok nem szívből jönnek, akkor nincs semmi értelme. Ahogy Isten a Koránban mondja: "Nincs kényszer a vallásban", úgy mi is ezt az utat véltük járhatónak. Bár a szülő felelős gyermeke lelki fejlődéséért, mégis egy bizonyos pont után már maguknak a gyermekeknek kell járni a saját útjukat. Férjemmel megbeszéltük, hogy ezután maradunk saját személyes példamutatásunknál. Allahra hagyatkozunk, és reméljük, hogy a gyermekeink, ha kikerültek a kamaszkor útkereséséből, insa Allah visszatérnek majd a helyes útra. Ahogy a Próféta (béke legyen Vele) mondta, a szülő felelős azért, hogy gyermeke illemtudó legyen. Istennek hála elmondhatjuk, hogy minden gyermekünk az. Masa Allah, kimagaslanak a kortársaik közül, a velünk és másokkal szembeni illemtudásban. Ezt minden ismerősünk meg is jegyzi nekünk. Azonban ezt hatalmas erőfeszítések árán érhettük csak el. Az olyan családokban, ahol az anya nincs a gyermekeivel napközben, nem is tudom hogy hogy sikerülhet ez. Sokszor férjemmel együtt egy versenyfutásnak éljük meg a jóra nevelést gyermekeinknél. A mai világban, ahol az erkölcs, az illem, a helyes és a jó keresése, megbecsülése ennyire nincs buzdítva, ahol az iskolában, a baráti társaságokban, a filmekben... szinte mindenhonnan rossz ragad rájuk, a szülőknek -Istennek hála - nagyon nehéz dolguk van. Folyamatos dzsihad (erőfeszítés) ez, amit azért teszünk, hogy gyermekünkből insa Allah jóravaló felnőtt legyen majd.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink