Vágyálom

Bismillah arrahmen arrahim

 

Nour Aicha. A férjem nagymamája, sajnos idén elment….92 éves volt. Bár valójában, senki nem tudta pontosan, mennyi idős, a papírjai a háború után újra készültek, s akkoriban nem tartották fontosnak a hivatalokban, hogy pontosan utána járjanak, kinek milyen anyakönyvi kivonata van. Sokaknak, az sem volt. Így amikor én megismertem, azt mondták, 92 éves. 5 évvel később, még mindig 92 éves volt, tehát, fogalmam sincs ténylegesen mennyi évet töltött el ezen a világon. Azt is el tudtam képzelni, hogy túl van már a 100. évén is. Alacsony, nagyon ráncos, törékeny kis asszony volt. S állandóan imádkozott. Hajlott háta jelezte életének nehézségeit. Sok mindent átélt. A háborút, a férje távollétét, 12 gyermekének felnevelését, 8 gyermeke temetését. Gondoskodott a családjáról. Egyik fiával élt együtt, s mindent megcsinált otthon, ami erejéből tellett. Aztán, amikor a fiú megnősült, ő csendben átengedte a helyét a fiatal asszonynak. Nem állt mögötte a konyhában, nem oktatta ki, nem szólt bele semmibe. Neki elég volt, ha naponta kétszer egy kis tálka kuszkuszt ehetett, s ha a szobájába vonult. Csendben, lassan távolodott szellemileg, egy idő után a családtagokat is nehezen ismerte fel. Nekem is minden alkalommal be kellett mutatkoznom neki. De ez nem volt gond, örültünk, hogy közöttünk van. Egy-egy régi kedves emlékét mesélte folyton folyvást, mert többre, vagy az élete más szakaszaira nem emlékezett, de mindig csak mosolygott. Sokan látogatták, de neki nem volt más vágya, csak hogy magában lehessen és imádkozhasson. Soha életemben nem láttam másképp, csak imádkozni. Ha éppen nem beszélt, vagy felelt egy kérdésre, akkor imákat suttogott. Egészsége már nem engedte, hogy fizikailag, a teste is imádkozzon, hogy Allah előtt leboruljon. De leült az ágyára, s a szája megállás nélkül mozgott, aki figyelte, Allah nevét hallhatta. Sokszor elnéztem, hogy amikor a szerettei körében ült, minden oldalról ült mellette valaki, fogták a kezét, simogatták és ment a beszélgetés, akkor ő, mintha ott sem lenne. Csak az imákat suttogta. Számomra ezek nagyon kedves pillanatok voltak, s elfogott egy vágy, hogy ilyen nénike szeretnék én is lenni. Bárcsak Allah abban a kegyelemben részesítene, hogy soha életemben nem tévelyednék el, hogy megvédene nem csak mások ártó szándékától, hanem saját magamtól is. Bárcsak elég erőt és időt adna, hogy tanuljak a hibáimból, bárcsak számára megfelelő életet élhetnék.  Mert próbálok jó ember és jó muszlim lenni, de nem tudhatom, hogy jól csinálom-e, hogy elég lesz-e, hogy Allahnak tetsző-e? Csak remélem, hogy igen. INCH ALLAH. Nagyon szeretnék jó muszlimként élni, majd meghalni. Nagyon szeretném, ha életem utolsó pillanatában is Allah nevét emlegetném. Nem tudom, meddig fogok élni. Nem tudom, megöregszem-e? De ha igen, akkor olyan szeretnék lenni, mint Nour Aicha, akire úgy emlékeznek, mint az asszony, aki Allahnak élt, s amikor már szellemileg nem volt közöttünk, akkor is csak imádkozott és imádkozott és imádkozott. Talán van, aki nem érti ezt a történetet, vagy hogy mit is akartam ezzel elmondani. Talán van, aki érti és átérzi. Allah bocsássa meg Nour Aicha bűneit, fogadja el imáit. Már a ködbe vesztek az emlékei, a szépek és a rosszak egyaránt. Már elmúltak a boldog és a szomorú napok, évek. Már nem számított a pénz, a megszerzett javak. Minden elmúlt az életéből. Mert már nem emlékezett. Mert arcokra, nevekre már nem emlékezett.  De az imákra igen.  Allahra igen.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink