Adakozás a rászorulóknak

Mint már korábbi blogbejegyzéseim egyikében írtam nem városban lakunk, és ha tehetem el is kerülöm a nagyvárosokat. Ezért aztán jó, ha „szökőévenként egyszer” megyek a fővárosunk felé. Ez a történet is pár évvel ezelőtt történt..

A Deáktérről feljövet egy hontalannak látszó kéregető férfi ült a lépcső aljában. A kezében tábla: „éhes vagyok”.

Sosem szoktam pénzt adni hontalanoknak, csak ételt. Általában nagyon hálásak szoktak lenni, ha veszünk nekik egy étkezésre elegendő ételt. A kislányom éppen velem volt, ezért külön örültem annak, hogy adakozhatunk. Így ő is látja, a jó példa pedig – ha Isten megsegíti – hasznára lesz majd. Bementünk a Deáktéri közértbe, és vettünk az embernek péksüteményt. Odaadtam a kislányomnak, és mondtam neki, hogy vigye oda a bácsinak, hogy enni tudjon. A férfi ránézett a gyerekre, és elutasította az ételt. Azt mondta, nem kell neki. A kislányomat ez az eset nagyon felzaklatta. Még évek múlva is emlékszik rá, és emlegeti néha. „Miért kér enni ez a bácsi, ha nem éhes?”

Egy másik eset…

Egy ismerősünk mesélte, hogy egyszer ment a villamoson, és nem messze tőle egy jól szituált hölgy utazott. Egyszer csak azt vette észre, hogy a hölgy lábai összecsuklanak, és elájult. Leszállt vele a villamosról, és megvárta amíg magához tér. Beszédbe elegyedett vele, és kiderült, hogy három napja alig evett valamit.
Ahogy az iszlám is tanít minket, nem mindig azok az emberek a valódi rászorulók, akik kérnek. Vannak akik szükséget látnak, és mégsem kérnek – mert szégyellnek kérni. Hitünk azonban arra tanít minket, hogy nyitott szemmel éljük életünket.

Vissza a tetejére

Elérhetőségeink