Tunéziai úti élmény

Különös időszaka volt az életemnek mikor felvettem az iszlámot. Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy nagy zajos környezetből hirtelen nagy csendbe kerül. Vagy olyan, mint mikor nagy széllel szemben kell haladni sokáig, és hirtelen szélcsend támad. Vagy olyan, mint mikor az ember frissen lefürdött, és tisztának érzi magát. Olyan érzések merültek fel bennem, amiket addig nem éreztem, és korábbi gondjaim egy része már nem is volt annyira gond. Aztán persze megint elindul a zaj, megint feltámad a szél, megint bekoszolódunk. De ez már más, mert a szív mélyén ha Allah akarja megmarad annak az időnek a nyoma. És ha bekoszolódunk, hát ott van nekünk a megtisztulás lehetősége – a vudu, az ima, és az istenszolgálat többi formája.
A Koránnal azonban akkoriban nehezen boldogultam. Arra a lépésre, hogy felvegyem az iszlámot, sokkal inkább személyes kapcsolataim, az emberekről kapott benyomás, a tőlük hallottak vezettek. A Koránt olvasni más volt - kissé nehezemre esett. Talán az volt a hiba, hogy úgy olvastam, mint minden más könyvet: elkezdtem az elején, és olvastam sorban a szúrákat. Lassan haladtam vele.
Aztán két-három hónappal azután hogy felvettem az iszlámot, Tunéziába mentem. Bár sokat utazgattam akkoriban, soha korábban nem voltam Európán kívül. Muszlimként olyan országba utazni, ahol naponta ötször hallani az imárahívást, ahol akár minden imámat mecsetben imádkozhattam, ahol nyugodtan ehettem húst – fantasztikus élmény volt.
Jó volt látni, ahogy az ottani muszlimok örvendenek, mikor meghallják, hogy magyar muszlim vagyok. Jó volt beszélgetni a tunéziai muszlimokkal, megismerni életüket, gondjaikat, örömeiket.
Április volt. Bár az időjárás melegebb mint nálunk, a tenger még hideg, így nem nagyon fürödtem, helyette egy átmeneti kabátban üldögéltem a viszonylag néptelen strandon, és a Koránt olvasgattam. Egy ilyen alkalommal történt meg velem az, amire azt hiszem azt mondják: megnyílt számomra a Korán. Nem arról volt szó, hogy megértettem volna, hanem hirtelen értelmet nyertek benne a sorok, valahogy rezonálni kezdtem rá.
A fejezetek sorában ekkor jutottam a 67. szúráig. A tenger morajlott, az ég ragyogó kék volt. Az olvastam:


„Áldott legyen az, akinek a kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket, ki munkálkodik a legjobban? Ő a hatalmas és a megbocsátó, aki hét égboltot teremtett egymás fölé. Nem látsz egyenetlenséget a könyörületes teremtésében. És nézd meg még egyszer! Látsz-e vajon repedést? Aztán nézd meg ismét és még egyszer, a tekintet tompán és fáradtan tér vissza hozzád.”

Amikor oda értem: „És nézd meg még egyszer!” – felnéztem az égre. Felnéztem rá, és tényleg nem láttam rajta repedést. Akkor éreztem meg milyen hatalmas Isten teremtése, mennyire tökéletes, és hogy az a rossz, ami benne van, az nem tőle ered. Azt hiszem akkor kaptam meg először Isten áldását.
Azóta szeretem olvasni a Koránt. A repülőgépen is azt olvastam egészen hazáig. És bár sok szép élményem maradt Tunéziáról, a legcsodálatosabb mégis a tengerparti Korán olvasás maradt számomra.

Tunéziai tengerpart

Vissza a tetejére

Elérhetőségeink