Menu

„Bezzeg a mi időnkben!”

Hálás vagyok szüleimnek, akik gondoskodtak rólam és felneveltek legjobb tudásuk szerint. Alapvetően engedékenyen neveltek, igyekeztek megadni számomra mindent, anyagilag és cselekvési szabadság tekintetében egyaránt. Kerékpárommal iskola után szabadon járhattam be lakóhelyünk környékét, ha akartam, nyugodtan találkozhattam barátaimmal. Középiskolás koromban szakkörökbe jártam, így gyakran csak viszonylag későn értem haza.
Tény, hogy elég kevés barátom volt, a nagyobb társaságot pedig soha nem kedveltem. Így aztán hála Istennek az ésszerű keretek közötti nagy szabadság ellenére sem keveredtem „rossz társaságba”. Nem ittam, nem cigarettáztam, kábítószereket meg akkoriban csak filmeken láttunk vagy könyvben olvastunk róla.
Ahogy teltek múltak az évek, én magam is szülő lettem, nagyobb gyermekeim már középiskolások, sőt egyikük idén dolgozni is kezd. Családunkon belül azonban sokkal kisebb az engedékenység, mint az én gyermekkoromban volt. Ez szüleimmel néha nézeteltérésekhez is vezet, mert ők unokáiknak, vagyis a gyermekeimnek ugyanúgy megengednének mindent, mint nekem annak idején.
A világ azonban sokat változott az elmúlt húsz évben. A gyermekeimet már nem merem engedni szabadon kerékpározni, mert nem csak az autók száma nőtt meg jelentős mértékben, de az agresszív embereké is, akik sokszor a szabályokat semmibe véve száguldoznak az utakon. Az iskolák és a gyerekek is sokat változtak ez idő alatt. Az iskolások számára a fegyelem ismeretlen fogalom, a tanárok képtelenek rendet teremteni, ennek következtében tanítani is. Lányom a Tüskevár című filmet nézve megdöbbenve kérdezte tőlünk, hogy mi történt a gyerekekkel, hogy azok néma csendben várnak a tanárra, amíg az a naplót lapozgatja. „Ez a mi időnkben így volt az iskolákban” mondtuk neki.
De nem csak a fegyelemmel van gond. Lányom általános iskolájának hetedik-nyolcadik osztályában alig van gyerek aki ne dohányozna. Pár éve fiam középiskolájában egy iskolai rendőri razzia során a gyerekektől nem csak jelentős mennyiségű kábítószert, de fegyvereket is lefoglaltak.
Az én gyermekkoromban az ehhez hasonló gondok ismeretlenek voltak, maguk a társadalmi viszonyok sokkal erkölcsösebbek, fegyelmezettebbek voltak. Szüleim nem vallásos emberek, nem hisznek Istenben, ezért számukra azokat a szabályokat, amelynek alapján élnek, és amelynek alapján engem neveltek, az aktuális társadalmi törvények, jogszabályok, szokások szabták, szabják meg. Az ő idejükben a társadalmi elvárások magasabbak voltak. Többet számított az illem, a kultúra, az idősebbekkel szembeni tisztelet, a jólneveltség. Ezek a szabályok, szokások azonban eltűnőben vannak.
Napról-napra küzdünk feleségemmel azon, hogy gyermekeinkkel megértessük: mikor nem engedünk meg nekik valamit, azzal nem büntetni akarjuk őket, hanem egyszerűen távol akarjuk tartani őket a helytelen dolgoktól.
Ilyen szempontból a vallás, az iszlám nagyon nagy segítséget jelent számunkra. Szükség van az erkölcsi támaszra, az útmutatásra a gyermeknevelésben, mert ennek híján egy szülő ma nem tudja, milyen elvekhez ragaszkodjon. Látjuk hová vezet az aktuális „trendek” követése, és ez nem csak az illemben és a viselkedésben mutatkozik meg. Lassan már az óvodásoknak is mobiltelefonja van. A gyerekek tízóraira nem tejet és kiflit esznek, hanem üdítőt és chipset, aminek az eredménye egyre fokozódó elhízás. Mivel a gyerekeket mindenhová autóval viszik, egy kilométer gyaloglás után össze akarnak esni a fáradtságtól.
Több mint 12 éve nincs otthon televíziónk, rádiónk sincs már jó 5-6 éve. Talán ezért döbbenek meg annyira, mikor valahol ismerősnél meglátom a műsor és a reklámok színvonalát. Míg a mi életünket a Korán, a prófétai hagyományok határozzák meg, napjaink emberei számára a televízió, a reklámok és a showműsorok adják az erkölcsi vezetést.
Sajnos a falunkban mi vagyunk az egyetlen muszlim család, így gyermekeink számára nehézséget jelent felvállalni olyan elveket, amelyek gyökeresen különböznek az iskolában, a médiában látottakkal. Sokat segít, ha közösségbe tudunk menni velük, ha látják, hogy nem csak mi élünk ilyen szabályok, ilyen elvek alapján, de más muszlim családok gyermekeiket ugyanígy nevelik.
De nem csak mi muszlimok küzdünk ilyen gondokkal. Keresztény, sőt egyszerűen jóérzésű, lelkiismeretes ismerőseink is hasonló tapasztalatokról számolnak be, nem tudván, hogyan fogják meg gyermekeiket.
Egy prófétai hagyomány szerint: „A jámborság Allahtól van, az illemtudás pedig a szülőktől.” (Al-Bukhári). Mi is ezt tapasztaljuk. A hitre Allah vezeti az embereket, de az illemet szüleiktől tanulják meg. Istennek hála sokszor halljuk vissza szomszédainktól, falunkbeliektől, hogy gyermekeink milyen szépen köszönnek, mennyire tisztelettudóak, kérdéseikre milyen választékos beszéddel, odafigyelve válaszolnak. Hála Istennek rendesen viselkednek, nincs okunk szégyenkezni miattuk.
A szabályokhoz való ragaszkodás mellett azonban az is fontos, hogy azokat tudatosan használjuk. Kevés a gyermeket eltiltani valamitől, vagy előírni számára valami tennivalót, azt is meg kell értetni vele, hogy miért van erre szükség. Ha fiaink, lányaink tudják, értik is, hogy miért nem szabad megtenniük bizonyos dolgokat, és miért kell más dolgokat akkor is megtenni, ha ez kellemetlen, akkor felnőtté válva insa Allah könnyebben alkalmazzák majd azokat az elveket, amelyeket a szabályok szolgálnak.
Sajnos a világ nem az erkölcsösség, nem az illem irányába halad. Az utánunk jövő generációknak, a mi gyermekeinknek úgy tűnik még nehezebb dolga lesz, ha szembe akarnak majd szállni a kedvezőtlen változásokkal. Az út sokszor nehéz, sőt, egyre nehezebb, és éppen ezért nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal útravalónak.
Mikor lelket kapunk, mindannyian megkapjuk adottságainkat is. Mikor megszületünk, onnantól kezdve szüleink nevelése növeszti tovább azt a batyut, amit az életbe lépésünkkor magunkkal viszünk útravalónak. Ez a két adomány, Istené, majd később szüleink adománya adja meg az alapot az önálló élethez. Nem mindegy, tehát hogy mivel van tele a tarisznyánk, hogy milyen alapokkal indulhatunk neki. Kamasz gyermekeink nevelésünk igazi értékeit talán csak akkor fogják megérteni, ha insa Allah ők is szülők lesznek majd egyszer. Talán nekik már nem kell annyit tévelyegniük az élet útvesztőiben, mire rátalálnak a megfelelő megoldásokra. Talán a romló erkölcsi viszonyok, emberi kapcsolatok között is utat mutathat számukra a szívükben kapott, és otthonról hozott tanítás. Ha ez így van, akkor a szülő elmondhatja, hogy nevelése insa Allah betöltötte célját.
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Tudtad? Facebook album

Elérhetőségeink