Menu

"Az Iszlám szabadság, nem börtön."

Greatwhitehunter testvérünk mai, masa Allah nagyszerű hozzászólása a saját blogjában rakta fel az „i”-re a pontot, hogy ez a blogbejegyzés megszülessen.

Már egy ideje foglalkoztat egy gondolat. Hét éve vettem fel az iszlámot, azóta találkoztam már jónéhány olyan testvérünkkel, akik lelkileg komoly segítségre szorulnának. A mai világ rohanó tempója, az emberek közötti kommunikáció egyre erőteljesebb leszűkülése, az egymáson való átnézés egyre tökéletesebbé való fejlesztése, az érdekek elanyagiasodása, a családok szétesése, szerepének egyre inkább való semmibevétele - és itt még sorolhatnám a valós vagy vélt okokat – egyre inkább növeli társadalmunkban a depressziós emberek számát. Ezek közül a muszlimok sem kivételek. Legalább olyan arányban fordulnak elő depressziós emberek muszlimok között, mint mások között.
Sokan vannak, akik még az iszlám felvétele előtt, felismerve betegségüket az iszlámba menekülnek, és Istentől várják gyógyulásukat. Talán úgy gondolják, hogy a Tanúságtétel biztosítékot ad számukra a gyógyulásra. De vajon mindent megtesznek-e azért, hogy ez sikerüljön? Én magam több mint öt emberről tudok, aki depresszióval küzd - muszlimként is. Úgy gondolom, hogy a depresszió nem csak fizikai, orvosságok által gyógyítható állapot, hanem nagyon sok lelki tényezője is van. Vajon egy közösség mennyire tud ebben segíteni? Vajon nincs-e elegendő igény arra, hogy ezeknek a testvéreinknek kiemelten odafigyelő segítséget tudjunk adni? Vannak, akik nincsenek tisztában betegségükkel, de vannak, akik kifejezetten igényelnék a segítséget. Vajon mi, mennyire tudunk nekik hatékony segítséget nyújtani?
Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon a depressziós embereknek mi jelentheti vallásunkban a legnagyobb segítséget.
Greatwhitehunter testvérünk írja hozzászólásában:

„Tessenek élni, dolgozni, tanulni, gyermeket nevelni.” Azt hiszem ennél jobban nem is tudtam volna megfogalmazni a problémát. A depressziós emberek hajlamosak az elbújásra. Hajlamosak arra, hogy egyre távolabb kerüljenek a közösségtől. Van egy Prófétai Hagyomány, ami arra tanít minket, hogy azokért, akik Istenért összegyűlnek angyalok fohászkodnak. Bizonyára Ti is éreztétek már ennek áldott hatását. Bár nem vagyok orvos, de muszlimként úgy gondolom, hogy a depresszióval küzdő testvéreinknek az egyik legnagyobb segítség éppen ez az Isteni áldás lenne. Azonban ez az áldás csak akkor jöhet, ha valóban Istenért gyűlik össze valaki. Nem azért, hogy másokat kibeszéljen, nem azért, hogy példás muszlimként tündököljön, hanem csakis Isten megelégedéséért. Ehhez pedig – Allah tudja csak az igazságot – szerintem az kell, hogy a valós tanulni vágyás, testvéreink iránti, Allahért való szeretet hajtsa az illetőt. Ha valaki olyan helyre megy, ahol ugyanez a cél hajtja a többi testvérét is, ott „tapinthatóan” jelen vannak az angyalok, és a Baraka (Isten áldása) sem marad el. Ez a nyugalommal teli boldog érzés pedig elkísérheti őt addig az alkalomig, amíg újból nem tud összegyűlni testvéreivel. Ez a találkozás minél gyakoribb, annál inkább gyógyító hatású is lehet.
De hogy jön ide Greatwhitehunter testvérünk mondata?
Bizony merni kell beleugrani az életbe. Merni kell közösségbe járni, merni kell keresni a tanulást, merni kell felülbírálni saját magunkat, merni kell elismerni másokat. Nem szabad álomvilágban lebegni, saját álomvilágban ringatni magunkat. Ismerem azokat a problémákat, amik testvérünket a hozzászólásra indították. Olyan emberek okozzák ezeket, akik „nem zavartatják magukat a tényektől”. Az olyan ember, aki ÉL, nem hoz létre csinált problémákat. Az olyan ember, aki valóban dolgozik, tanul, gyereket nevel, nem foglalkozik azzal, hogy rossz értelemben „agyaljon”. Kicsit olyanok ők, mint a Bakara szúrában azok, akik a tehénen kérdezősködnek. Nem látják át a lényeget, nem hajtanak végre helyes Istenszolgálatot – többek között azért sem, mert akadékoskodnak.

Meg kéne tanulniuk elengedni a dolgokat. Meg kéne tanulniuk arra koncentrálni, amiért Teremtve lettek. Élni, dolgozni, tanulni Isten megelégedéséré, miközben szemük előtt áll az a csodálatosan egyszerű, és könnyű tény: „Az iszlám szabadság, nem börtön”. Aki megérzi, átéli mi a szabadság és a szabadosság közötti különbség, az már egészséges ember – insa Allah. Aki nem a kötelékeket, szabályokat látja az iszlámban, hanem a rendszert amivé összeáll az megérti és átéli azt a könnyebbséget, amit mindez hoz számára. Akit csak a szabályok vezetnek, de nem próbálja átlátni ennek rendszerét, az börtönben él, saját maga által feltornyozott falak mögött. Ne csak a „mit” hanem a „miért” is vezessen. Ha a miértekre kielégítő választ tudnak ÖNMAGUNKNAK adni, akkor mind magukkal szemben, mind másokkal szemben egészségesen fognak viselkedni, átélve az iszlámot, nem pedig belepréselve magukat abba. Az iszlám valóban áldást hoz, békességet és lelki teljességet is. Egyszerűen csak látni, hallani kell hozzá. A látáshoz, halláshoz azonban a szív tisztasága kell. Allah tudja csak mi az igazság – szerintem a szívet a leginkább az egymás, Istenért való szeretete, egymás társaságának keresése, egymás megbecsülése tisztítja. Ösztönözzük hát mind beteg testvéreinket, mind pedig magunkat arra, hogy ezekben előreléphessünk – insa Allah.

Allah áldja testvérünket hozzászólásáért!

Vissza a tetejére

Tudtad? Facebook album

Elérhetőségeink