Mubahala avagy a hitvita hagyománya az iszlámban

 

Az iszlám hagyomány szerint az iszlám holdév utolsó hónapjának, dzul-hiddzsának a 24. napján került sor a Mubahalára, Mohamed próféta (béke legyen vele) és a nadzsrani keresztények közötti spirituális kihívásra Jézus Krisztus (béke legyen vele) személye körül. A nyugati naptár szerinti 2009. évben ez az esemény december 11-ére esik, s az iszlám világ egyes térségeiben eid-ul-mubahala néven meg is ünneplik.

A hitvita az iszlám aranykorát követően meggyökeresedett az iszlám jogban. Az Oszmán Birodalom tudósai is támogatták, illetve bátorították. Sőt, nem csupán muszlim-muszlim, de muszlim-keresztény és keresztény-keresztény relációban is. Ez utóbbi esetben egyrészt humánusabbak voltak a keresztényeknél, akik gyakran végeztek is a vesztes féllel, másrészt támogatták az iszlámhoz közel álló unitárius hitvitázókat. A 19. vége felé Indiában újult meg a mubahala intézménye, amikoris Mirza Gulam Ahmad Kadiáni hívta ki, és átkozta meg a klasszikus muszlim jogtudósokat úgy, hogy Allah haragja mindig rá és eretnek tanaira hullottak vissza.

A mubahala története azzal kezdődik, hogy Mohamed próféta (béke legyen vele) levelet intézett Abul Hárisz Ibn Alkamának, annak a nadzsrani püspöknek, aki a kicsiny hidzsázi keresztény közösség lelki vezetője is volt. A levél így szólt:

„Ábrahám, Izsák és Jákob istene nevében,

Ez a levél Mohamedtől, Allah küldöttétől való Nadzsran püspökének. Dicsőítem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét és felhívlak arra, hogy csakis Allahot imádd az Ő teremtményei helyett, hogy megszabadulhass az Ő teremtményeinek védelmétől, s Allah védelme alá kerülj. Abban az esetben, ha ezt nem fogadnád el, akkor fizesd meg a védelmi pénzt az iszlám kormányzatnak. Ha ezt nem teszed meg, súlyos következményei lesznek.”

A hitvitára való meghívást, s a mindenkori vallásközi párbeszéd alapjait Allah a következő módon fejti ki a Kegyes Koránban:

قُلْ يَا أَهْلَ الْكِتَابِ تَعَالَوْا إِلَىٰ كَلِمَةٍ سَوَاءٍ بَيْنَنَا وَبَيْنَكُمْ أَلَّا نَعْبُدَ إِلَّا اللَّهَ وَلَا نُشْرِكَ بِهِ شَيْئًا وَلَا يَتَّخِذَ بَعْضُنَا بَعْضًا أَرْبَابًا مِّن دُونِ اللَّهِ ۚ فَإِن تَوَلَّوْا فَقُولُوا اشْهَدُوا بِأَنَّا مُسْلِمُونَ

„Mondd: «Ó, írás népe! Jöjjetek el az egyforma szóhoz (egyezséghez) közöttünk és közöttetek: „Nem szolgálunk mást, csak Allahot, s nem társítunk őhozzá senkit, s nem veszi senki közülünk a másikat Úr gyanánt Allah helyett”» S ha elfordulnak, hát mondjátok: „Valljátok meg, hogy mi megbékélők (muszlimok) vagyunk!” (Korán, 3:64)

Azaz a hitvita lényege a megegyezés. De nem akármilyen megegyezés ám! Olyan, ami nem jár azzal, hogy akár az egyik, akár a másik fél feladná hitelveit, meggyőződését, integritását. Illetve olyan megegyezésről van itt szó, melynek tárgya Allah egyedülvalósága, s az istenkáromlás kerülése. S Allah azt is közli, hogy ha ez az egyezség nem lehetséges, akkor legalább azt el kéne érnie a muszlimoknak, hogy a keresztény fél elismerje a muszlimok abbéli meggyőződését, hogy ők muszlimok, s elismerjék az ebből fakadó jogaikat. A keresztények, különösen a katolikusok számára ehhez, és az ebből fakadó toleranciához nagyon sok idő kellett. Tudjuk, hogy a Vatikán csupán az 1960-as években ismerte csupán el azt az egyértelmű tényt, hogy az iszlám egy önálló vallás. Ezen felismerés óta a keresztény világ csupán hátrál és visszakozik. Nem tehet mást, hiszen a mubahalát spirituális síkon már a hidzsra 9-10-ik évében elvesztette!

A levél hatására még Al-akib és Szajjid, Nadzsran uralkodói is a Próféta (béke legyen vele) elé járultak. Féltek a kihívás elfogadásától, de végül elfogadták azt. A vita végére a Próféta (béke legyen vele) úgy tett pontot, hogy azt javasolta, hogy burkolózzanak be egy nagy köpenybe családtagjaikkal, s kölcsönösen átkozzák meg azt a félt, amelyk hazugságot állít Jézus Krisztus (béke legyen vele) dolgában. Erről így beszél a Kegyes Korán:


فَمَنْ حَاجَّكَ فِيهِ مِن بَعْدِ مَا جَاءَكَ مِنَ الْعِلْمِ فَقُلْ تَعَالَوْا نَدْعُ أَبْنَاءَنَا وَأَبْنَاءَكُمْ وَنِسَاءَنَا وَنِسَاءَكُمْ وَأَنفُسَنَا وَأَنفُسَكُمْ ثُمَّ نَبْتَهِلْ فَنَجْعَل لَّعْنَتَ اللَّهِ عَلَى الْكَاذِبِينَ

„S ki véled vitába száll Ővele kapcsolatban miután eljött hozzád a tudás, hát mondd: „Jöjjetek! Behívjuk fiainkat és fiaitokat, asszonyainkat és asszonyaitokat, magunkat és timagatokat, majd meghódolunk (Urunk előtt), s Allah átkát szórjuk a hazugokra.” (Korán, 3:61) „

S ez volt az a pont, mikor a keresztények visszavonulót fújtak. Besétáltak egy olyan spirituális zsákutcába, amiből csak egy kiút van: alávetni magad a Magasságos Allahnak! Két oknál fogva van ez így. Egyrészt mert a kereszténység szélsőséges álláspontra helyezkedik akkor, mikor Jézus Krisztust (béke legyen vele) Allah fiaként és istenségként tünteti fel, másrészt szélsőséges álláspontra helyezkedik, mikor az átkot csak magára kérheti egy ilyen vitahelyzetben. A nadzsrani keresztények ezt világosabban látták, mint 1400 éven át az utódaik, hiszen ők még a szó nemes értelmébe vett hívő keresztények voltak.

A hitvita egyértelmű győztese Mohamed próféta (béke legyen vele) és közeli rokonai (Ali, Fatima, Hasszán és Husszein – Allah legyen velük elégedett), akikre a Korán-vers is utal, hiszen megdicsőültek.

Ma az iszlám világban számosan vannak, akik egyrészt elfelejtkeznek arról, hogy ez a hitvita már egyszer lezajlott, s azt a muszlimok dicső módon megnyerték, másrészt azzal hitegetik a keresztény világot –hogy a vallásközi párbeszéd álcája mögé bújva- ez a hitvita újra lefolytatható. Nem. Egyrészt nem szükséges, másrészt a „minaretbetiltós” kereszténység már nem is méltó arra, mert már híján vannak Abul Hárisz és társai tudásának, méltóságának és spirituális fényének.

 

Vissza a tetejére

Elérhetőségeink