Az én utam idáig

Egy teljesen ateista nevelést kaptam. Nem voltam megkeresztelve sem. Nem fogadtam el azt, hogy van isten. Milyen isten az, aki egy, 1 éves gyerektől elveszi az apját gondoltam magamban, és sokáig így éltem.

Voltak furcsa dolgaim, már kis koromban is. A hurkának, kolbásznak és a családom, környezetem szerint finom dolgoknak még a gondolatától is a hideg rázott. Nem szerettem a sapkát. A kötött sálat hordtam a fejemen, abban jól éreztem magam. Később megkóstoltam az alkoholt, de nem ízlett. Egyszerűen nem szerettem. Sokszor megkérdezték tőlem azt, hogy milyen magyar vagyok én, hogy nem szeretem a bort. Megsértődtek, mert nem ittam velük. Egy kedves ismerősöm, megkérdezte tőlem (30 éves voltam), én hogyan flörtölök. Visszakérdeztem, mit jelent flörtölni. Többet nem állt velem szóba. Munkatársaim folyton unszoltak, én miért nem viszek haza semmit. Azt mondtam, hogy azért, mert nem tartom helyesnek. Komplett hülyének néztek. Így is éreztem magam, megpróbáltam utánozni a nagy átlagot, olyan úton járni ahol mások is. Követtem el hibákat. Később be kellett látnom azt, hogy más vagyok. Reméltem, hogy találkozom majd olyan emberekkel, akik hasonlóak, mint én.

Furcsa dolgok körülöttem. Kicsinek élénken emlékeztem egy hangra, ami megkérdezte tőlem fiú akarok lenni vagy lány. Folyamatosan erős intuícióim voltak. Huszon évesen éjjel az udvaron láttam egy pontokból álló fény alakot. Teljesen kővé váltam, de nem féltem. Sokat olvastam hasonló esetekről. Válaszokat nem találtam sehol. Beszélni nem mertem. 2000-ben volt egy autó balesetem. Totálkáros lett az autó. Sértetlenül szálltam ki belőle. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy van valami. Valami, ami véd? Tanulmányoztam a vallásokat (a buddhizmust is többek között). Kerestem. Válaszokat. Nevet szerettem volna adni a VALAMINEK.

Voltak előítéleteim az iszlámmal kapcsolatban. Lassan és óvatosan haladtam. Egy idő után többet és többet szerettem volna tudni. A főiskola, a fiam nevelése, a munka mellett minden időmet lefoglalta az információ keresése. Többet és többet szerettem volna tudni, más segítség nem lévén az interneten.

Soha sem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először fogalmazódott meg bennem ez a kérdés: Lehet, hogy muszlimnak születtem? Helyére került minden.

Felemelő, megrázó és boldog pillanat volt. Már nevén tudtam nevezni a VALAMIT. Nem is egy, hanem 99 név közül választhattam.

Szükségét éreztem annak, hogy hivatalosan is felvegyem a vallás. Megmondom őszintén, nem mertem elmenni egyik mecsetbe sem. Olvastam, de csak káoszt láttam itthon. 2009 Február 16-án az Al Azhar-ban lettem muszlim. Miért pont ott? Nem választottam irányzatot, nem is tudok róluk semmit.

Tudásom kicsi volt, de a hitem erős. Már megszoktam azt, hogy a saját fejem után menjek, akkor is ezt követtem és azt a hangot, ami belül megmondta nekem, mi a helyes.

Nagyon sok véleményt olvastam ezen az oldalon is. Néha még azt sem éreztem biztosnak, hogy tényleg muszlim vagyok. Hijab, zokni, ezer szabály. Én még nem tanultam meg, én még nem tudom, én még nem állok készen a folyamatos hijab viselésére. Kiabált mindez a lelkemben és jött a kétségbe esés. Megtorpantam a tanulásban. Két világ közé rekedtem. Egy, amelyikhez már nem tartozom és egy, amelyikhez még nem. Néha azt éreztem, hogy a tanítás ürügye alatt egy jól megtermett békát próbálnak meg letuszkolni a torkomon.

Makacs vagyok, nem adtam fel. A hitem visz tovább. Lépésről lépésre haladok, lehet, hogy túl lassan, de magabiztosan.

Lehet, hogy egy irányzat kiválasztása segítene. Az is lehet, hogy már választottam, de még nem tudok róla.

Hiszek abban, hogy életem történései nem voltak véletlenek. Hiszek abban, hogy vannak a világban tiszta lelkű emberek. Hiszek abban, hogy az a szeretet és oltalom, amit muszlimmá válásom óta érzek, végül elvezet oda, ahova el kell jutnom.

Vissza a tetejére

Elérhetőségeink