Menu

Blog - magyar muszlimok(magán)véleménye az iszlám vallásról

Kirekesztés

Isten megáldott egy természettel. Nem az én érdemem, ilyen vagyok már mióta az eszem tudom. Nem bírom elviselni azt, ha valakivel szemben igazságtalanság történik.
Még alsós koromban történt, hogy általános iskolánkba érkezett egy roma kislány. Más volt, mint mi. Roma ruhája volt, hosszú, fodros szoknyája, csipkés, galléros hosszú blúza, két csillogó, hosszú varkocsa. Szülei úgy döntöttek, hogy iskolába fogják járatni. Az édesanyja, egy apró roma hölgy,(kendőben, teljes testet takaró ruhában) elkísérte az osztályterem ajtajáig, és a tanítónő kezébe adta a lánya kezét. Lehetőséget kívánt adni a lányának, hogy megtanuljon írni-olvasni. Az osztály mindjárt az elejétől fogva lenézte a kislányt. Csúfolták, egymás előtt versengve mutatták, mennyire viszolyognak tőle. Nagyon megsajnáltam szegényt. Elhatároztam, hogy segítek neki. Innentől kezdve a barátja voltam. Szünetekben együtt voltunk, beszélgettünk. A többiek odajöttek hozzám, és kérdezték, hogy tudok egy ilyen koszos, buta c…. lánnyal együtt lenni. A kislány nem volt sem koszos, sem buta. Ott mindenki előtt egy puszit nyomtam a kislány arcára, és megvédtem őt. Pár hét múlva a szülei kivették az iskolából. Nem csodálkoznék azon, ha a kislány kérte volna. Isten tudja csak, a szívében milyen élményekkel távozott az iskolánkból és hogy valahol máshol, befejezte-e a nyolc osztályt. Én évvégén kaptam egy jutalom könyvet a példamutató közösségi munkámért, a osztálytársaim meg – talán – mentek tovább, mint ha semmi sem történt volna. Egy-két év múlva új kislány jött az osztályba. Szőke volt, bájos, és vidám. Az édesanyja német, az édesapja magyar. Más volt mint mi. Az osztály mindjárt ráugrott, hogy (az édesanyja származása miatt) náci. Sokaknak fogalma sem volt, hogy maga a szó mit jelent. No, de egy német, csak az lehet. Istennek hála ennek a kislánynak a szülei bölcsek voltak, nem vették ki a lányt az iskolából, ellenben segítették őt, hogy minél hamarabb be tudjon illeszkedni. Ehhez talán az is hozzájárult egy kicsit, hogy a nehéz időszakban volt egy barátnője – én.
Nem, nem vagyok síia. Nem, nem vagyok szufi. Mint ahogy se roma, se német származású sem voltam annak idején. Viszont mint ahogy régen sem, most sem bírom a kirekesztést, a mások háta mögött folyó jogtalan, és hazug pletykákat. Véleményt alkotunk úgy, hogy nem ismerjük azt, amiről véleményt mondunk. Talán soha nem találkoztunk azzal a testvérünkkel, akiről kijelentjük, hogy társít, hogy halottakat imád. Hazug, igaztalan vádakkal illetjük – látszat, és mások buzdítása alapján ítélkezünk. Nem ezt tanítja az iszlám. Gondolkozzunk el ezen!

Bővebben...

A három pillangó

Szeretnék veletek megosztani egy mesét. Bizonyára sokan ismeritek, hiszen már óvodás kortól mesélik a gyerekeknek. A tanulságait azonban nem csak gyermekeknek hanem felnőtteknek is ajánlom. Gondolkozzunk el rajta.

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.
- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.
- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.
- Menjünk a sárga-veres tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.
S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:
- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a tulipán így felelt:
- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.
Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:
- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!
A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.
Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a liliom így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.
A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.
Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s be-becsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,
szárogasd meg szárnyamat,
nyisd ki a virágokat! - könyörgött a három didergő pillangó.

Isten meghallgatta a három pillangó esdeklő kérését, és előhozta a napot a felhők mögül. A felhőket elűzte, meleg fény áradt a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Bővebben...

Felelősségvállalás

Egy szívemnek kedves testvérem kérdezett engem nemrégiben erről a hadíszról:

A Próféta (béke legyen vele) így szólt: „Mindenki épségben marad nemzetemből kivéve azokat, akik kinyilvánítanak (nyilvánosságra hozzák rossz tetteiket). A kinyilvánításhoz tartozik, ha egy ember éjszaka rosszat tesz, majd úgy kel fel, hogy Allah elfedte azt őneki, ő azonban azt mondja valakinek: Tegnap éjjel ezt és ezt tettem – miközben Ura elfedte azt, ő reggelre felfedi.” (al-Bukhári és Muszlim)

A kérdése az volt, hogy vajon ennek a Hagyománynak alapján ha ő valamiben hibázik a munkájában, akkor felvállalja-e a tettét, vagy maradjon csendben – ahogy (talán) a Hagyomány tanítja. Lehet, hogy vannak még olyan testvéreink, akik nem értik ennek a Hagyománynak a jelentését – nekik szeretnék segíteni insa Allah ezzel a bejegyzésemmel. Bár csak kis tudásom van az iszlámban, egyszerű „mezei” hívőként, de insa Allah helyesen értelmezem ezt a Hagyományt.

Egyes vallásokkal ellentétben az iszlám azt tanítja, hogy az ember a bűnét ne úgy vezekelje, hogy elmondja másoknak. A bűnbánatnak a szívben kell érlelődnie, és nem a szájon át könnyebbséget találnia. Az a bűn, amit nyilvánosságra hoznak, másokat is arra sarkalhat, hogy elkövessék ugyanazokat. Hiszen gondoljatok csak arra, hogy egy általatok tisztelt, és becsült emberről kiderülne, hogy mondjuk almát lopott a szomszédja fájáról. Bár csóválnánk a fejünket, de lehet, hogy ha mi kerülnénk hasonló szituációba, azt gondolnánk, hogy lám-lám, az a jó muszlim is megcselekedte ezt, akkor én miért ne tehetném – nem olyan nagy bűn ez. Azzal, hogy mások elkövetett bűneit, hibáit megismerjük, kisebbíthetik a bűnök nagyságát, hiszen mennyi ember elköveti nap-mint nap ezeket a dolgokat. Egy idő után ezeknek a jelentősége egyre kisebbé válna, és egyre elfogadhatóbbá mások számára is. Gondoljunk csak arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogy megbotránkoztak volna az emberek, ha egy nőt olyan sokat mutató ruhában meglátnak az utcán, ami ma teljesen elfogadott, és bevett öltözködési gyakorlat. Vagy itt van például a homoszexualitás. Míg minden szent Könyv elítéli, és régebben bűnnek számított az emberek körében is, addig mostanra lassan elérjük azt, hogy nyíltan hirdetik ki vonzódik az azonos neműekhez, és hamarosan azok az emberek érzik magukat kényelmetlenül, akik Isten törvényei szerint bűnnek tartják ezt. Ha egy ember megteheti, megteheti kettő is, ha kettő, akkor három is… és így tovább. Egy idő után ezek a dolgok természetessé válnak, nem érzik már őket sem hibának, sem bűnnek.
Azzal, hogy az ember egy másik embernek elmondja a bűnét a szíve könnyebbséget nyer… hiszen kibeszélte magából, ami a szívét nyomta. Azonban a könnyebbséget nem úgy kell megkapnunk, hogy másokkal osztozunk a hibáinkban, hanem azzal, hogy Isten felé bocsánatot kérünk, és fogadalmat teszünk, hogy insa Allah legközelebb körültekintőbben járunk el.
Mindezek mellett az, hogy valaki elmond valami bűnét egy másik embernek a pletykálkodást is elindíthatja. Mint tudjátok a pletyka nagy bűn az iszlámban. A Próféta (béke legyen Vele) is, számos Hagyományban inti tőle a hívőket. Így egyetlen rossz cselekedet feltárásával számos mást indíthatunk útjára…. insa Allah ezért kell elkendőznünk mások elől bűneinket, ha azokat Isten nem hozná napvilágra.

Azonban a felelősségvállalás nem egyenlő azzal, amit az előbbi Hagyomány megtilt a hívők számára. Az, ha valaki olyan hibát vét, ami másokat károsíthat azzal, hogy nem hozza napvilágra azokat, nem helyes dolog. Az sem helyes, ha saját hibáink miatt mások szenvednek, őket hibáztatják – csak azért, mert nem merjük felvállalni az elkövetett dolgainkat. Ha például a munkahelyünkön hibázunk valamiben, szóljunk, hogy hibáztunk, javítani kell. Ha valami hiba kapcsán keresik a felelősöket – amiért mi vagyunk a felelősek – ne lapuljunk, hanem igenis vállaljuk fel hogy mi voltunk azok, akik ezért felelősek vagyunk. Ha nem ezt tennénk az egyenértékű lenne a hazugsággal, amit az iszlám bűnnek, és kerülendő dolognak tart.

Insa Allah tudtam segíteni. Allah vezessen minket az igaz úton!
Bővebben...

Gondolkodjatok!

Pár évvel ezelőtt felmerült a rokonokkal való kapcsolattartás témája egy líbiai muszlim testvéremmel folytatott beszélgetésben. Ő azt mesélte nekem, hogy körülbelül ötszáz rokonával tartja a kapcsolatot, amit ő átlagos rokoni kapcsolattartásnak tartott. Egy tunéziai utunk során férjem beszédbe elegyedett a bazárban egy árussal, aki azt mesélte, hogy a bolt melyben dolgozik az apja boltja, amit a ő visz tovább. A fiú aki már a harmincas éveiben járt, egyedül tartotta el szüleit, és testvéreit – hét, nyolc embert. Ezért – mint mondta – nem tud megházasodni, és családot alapítani, mivel szülei és testvérei számítanak rá. Egy idősebb ember ugyan ebben a bazárban azt mesélte, hogy az ő szőnyegboltjának dolgozik az egész rokonsága. Családja nő tagjai – akik messze délen élnek - készítik a falvédőket, takarókat – amit itt ebben a boltban ad el. Sorolhatnám még az életben látott példákat, amikor arab, török országokban élő hittestvéreink eltartják családjukat, szüleiket, testvéreiket. Sokan ismerjük az araboknál, törököknél milyen kiterjedt a rokonság, mennyire tudnak egymásról. Ők az iszlám elterjedése óta – másfél évezrede – ebben a tanításban nőnek fel. Egy muszlim tisztelje, segítse rokonait. Keresse és tartsa a velük való kapcsolatot. Ne forduljon el rokonaiktól. Kint iszlám többségű országokban megszégyenül az emberek előtt az, aki elhagyja szüleit, rokonait, és nem segíti őket, ha bajba kerülnek. Ha „belelapoztok” az oldalainkon lévő Prófétai Hagyományokba, ti is láthatjátok mit tanított a Próféta (béke legyen Vele) arról, hogy egy muszlimnak hogy kell viszonyulnia a rokonságához.

Ezzel szemben…
Itt nálunk Magyarországon a családi összetartás sokkal kevésbé valósul meg. Sokan még az unokatestvéreiket sem ismerik, fogalmuk sincs róla hogy élnek, miként boldogulnak az életben. Rengeteg az olyan csonka család, ahol a nők egyedül kénytelenek nevelni a gyermekeiket. A muszlimák körében is sok az olyan hittestvérünk, aki egyedül maradt a házassága után, (külföldi) férje elhagyta, gyermekét egyedül neveli. Míg az iszlám hittöbbségű országokban az ő érdekeiket a család és a törvények képviselik, addig itt Magyarországon – mivel a csak vallási házasságokat a magyar jogszabályok nem ismerik el – egyedül marad gondjaival, problémáival. A férjével szemben sem tud fellépni az igényeivel, mivel sok esetben ezekről a házasságokról, és a született gyermekekről a férj családja nem is tud. Ezek a hittestvéreink sem a gyermeknevelésben, sem a jogi sérelmeinek orvoslásában nem számíthatnak rokonságukra… és a tapasztalataim alapján számottevően sajnos hittestvéreikre sem. Sok hazai muszlimánál hallottam már, hogy a család idegenkedve fogadja a vallását, és – szinte – kitagadja a rokonságból addig, míg azt gyakorolja. Gyermeküket egyedül nevelő honfitársaink – férfiakat megszégyenítő akarattal és kitartással dolgoznak a munkahelyükön, majd hazatérve otthon folytatják a házimunkát, és gyermekeik nevelését.
Pár évvel ezelőtt történt velem, hogy megismerkedtem egy nagyon kedves magyar hölggyel, aki az iszlám vallás iránt érdeklődött nálam. Gyermekei apja elhagyta a családját, és ő egész kis koruktól kezdve, egyedül nevelte fel a két gyermekét. Ismeretségünk idején a lánya a főiskolára felvételizett, a fia pedig középiskolába járt - mindezt masa Allah, saját erejükből érték el. Istennek hála érte. A hölgy nappali munkája mellett éjszakai másodállásokat vállalt idényjelleggel, hogy a lányának ki tudja fizetni az iskoláztatását. Nem sokkal rá, a cégénél leépítések voltak, és ő utcára került. Senkire sem számíthatott, csak magára. Addig, amíg nem talált munkát, nem fizették a számlákat, abból éltek, ami készletük volt. Mivel a hölgy diszlexiás ezért nem kapott máshol munkát – alkalmi munkákból tartotta el gyermekeit és saját magát. Arra a pénzre számíthatott csak, amit saját maga keresett. Sajnos nem ő az egyetlen ilyen eset hazánkban… de úgy is mondhatnánk abban a társadalmi rendben, amiben élünk.

Ugye mennyire más a két példa az eltérő két társadalmi rendre, amit felhoztam? A kérdés, amin el kéne gondolkozni az, hogy vajon ilyen alapvetően más társadalmi berendezkedésben, ahol az egyik oldalon olyan családok állnak, amik még a távoli rokonokat is segítik, a másikon pedig olyan emberek, akik teljesen egyedül kénytelenek boldogulni az életben – vajon mind a kettőre ugyan olyan elvárások érvényesek? Vajon egy olyan nővel szemben, aki egyedül tartja el gyermekeit, akinek az érdekeit a családon belül senki sem képviseli, ugyanolyanok az elvárásaink, mint az olyan nővel szemben, aki bármikor át tudja adni megőrzésre gyermekeit a család többi tagjának, aki bármikor szólhat a férjének, az apósának, a nagybátyjának, az öccsének… és még sorolhatnám… hogy gyere, el szeretnék menni kirándulni egyet a hittestvéreimmel – legyél a mahramom? Vajon az egyedülálló hölgyek még ebben a kis szórakozásban, testvéri segítségben sem részesülhetnek - csak azért, mert nincs előállítható kísérőjük?

Kedves testvéreim, akik úgy gondoljátok, mind a két hölgyre ugyanazok a szabályok érvényesek… gondolkodjatok!

Bővebben...

Evilági lakhelyünk – a Föld

Allah a Koránban arra buzdítja az embereket, hogy nézzenek körül, nyitott szemmel járjanak, vegyék észre a körülöttük lévő világot.
Fedezzük fel a természetet, lássuk meg benne Isten Kegyességét, és Teremtésének csodáit! Ha elmegyünk egy erdő mellett, lássuk meg a benne rejlő szépséget. A számtalan színes virág szívet melengető kedvességét, a fák bölcsességgel teli erejét, a csobogó patak csillogását, ahogy arra csábít, hogy az ember felfrissítse magát benne, a lábunk alatt meglapuló kövek érdekes mintázatát, a napi munkában szorgoskodó rovarok döngését, a megriadt vadak rohanását, az erdei gyümölcsök utánozhatatlan zamatát, a vonuló hangyák hosszú sorát, a pocsolyákban hűsölő apró brekkencsek kukucskáló tekintetét, a magasban kémlelő ölyvek vitorlázását, a leveleken átsütő nap ragyogását ahogy az erdőt a mindent betöltő fény-árnyék harsogóan üde és ölelően meleg színek színterévé varázsolják. Vegyük észre, hogy az erdőt járva mi is lassan eggyé válunk a természettel. A napi gondoktól terhes fejünk lassan kitisztul, a szívünket jóság tölti be, a lelkünket a béke simogatja. Vajon miért van ez? Talán azért, mert az ember visszatér abba a közegbe, ami adatott számára. A víz, ami a patakban csordogál kristály tiszta, klórmentes. A bokrok ágain roskadozó bodza nincs permetezve, műtrágyázva – még megmosnunk sem kell, hiszen tiszta, mint minden ami az erdőben van. Itt nem kell félni, hogy ha leesik az étel, bepiszkolódik, hiszen minden olyan távol esik a városok mocskától. Csupán az erdő természetes zsongása, a madarak, tücskök, kabócák, békák éneke az, ami hallatszik. Nincs fűnyírás, autóduda, fék, riasztók, villamosok zaja. Éjjel ha tiszta az ég, felnézve látszanak a csillagok. Nem csak az a néhány, ami dacolva a város fényárjával, még át tud hatolni a városi fényeken. Utunkat a hold világítja és teszi biztossá lépéseink. Nincs is szükség ennél erősebb fényre ahhoz, hogy lássunk. Vegyük észre az erdő természetes körforgását, ahogy saját magát élteti. A lehullott levelek, ágak, a kidőlt, lassan elporladó fák tápanyagul szolgálnak, a lehullott magokból új és új élet sarjad. Minden megy a maga útján, anélkül, hogy nekünk, embereknek bele kéne szólnunk. Mégis, van, hogy mi emberek nem vesszük észre ezt a harmóniát, békés egymásrautaltságban élő közösséget amikor betesszük oda a lábunk. Felháborodottan tapasztalom, amikor építési hulladékkal tömnek el egy erdei árkot. A minap láttam egy hatalmas kupac tört üveget. Azonkívül, hogy ronda, hogy nem bomlik el, és évek múlva is ott „díszeleg” majd, baleset veszélyes is. Nem az ember számára, aki látja, és tudja mi az – hanem a vadak számára. Ennek az önző, csak magára gondoló szemetelésnek, vajon hány állat ihatja majd meg a levét? Sokszor látom, hogy a jelzett turista ösvények mentén mennyi szemét van. Sörös dobozok, csokis papírok, zacskók jelzik az ember útját. Ezek az emberek vajon nem gondolnak bele, hogy az a szemét, amit ők lustaságból, oda nem figyelésből eldobtak évek múlva is ott lesznek, rondítva az erdőt? Aki az erdő szépségeit észrevéve járja az erdőt, úgy kell hogy viselkedjen, mint egy vendég. Mégpedig egy olyan vendég, aki a mesterénél jár vendégségben. Mert hogy az erdő tanít. Tanítja azt, aki kitárja felé a szívét és észreveszi őt. Egy olyan erdő, ami távol esik a várostól, még képes arra, hogy megmutassa számunkra, milyen a természet. Mit veszítünk el napról napra. A tiszta vizű patak el kéne gondolkoztasson minket, vajon meddig lesz még tiszta vizű? Mit tehetünk érte, hogy megőrizze tisztaságát? Mit tehetünk azért, hogy saját otthoni csapunkból is egyszer ilyen víz folyhasson majd ismét insa Allah? Az erdő csendje arra kéne hogy tanítson minket, hogy vajon mit kellene tennünk azért, hogy a mi otthonunk környezetében is ilyen nyugalom legyen. Manapság már nem csak a városok, de a faluk is egyre zajosabbak. (A régi, hangtalan, bűztelen kaszákat egyre inkább felváltja a motoros kaszák berregése, benzinbűze. Hatékonynak nem hatékonyabb, viszont a környezetre jóval károsabb.) Vajon tényleg az a megoldás, hogy mindent permetezzünk, mindent műtrágyázzunk? Olyan ez, mint a hajmosás… az ember minél többet mossa a haját, annál zsírosabbá válik. Vajon az erdőt ki permetezi? Vajon miért nem pusztít a lisztharmat, miért nem tizedelik meg a leveleket a tetvek? Ahogy az erdőt is a növények-állatok közössége védi-gondozza, úgy nekünk is meg kéne találnunk saját kertünkben, parkjainkban az önfenntartó harmóniát amely megvédené saját magát – insa Allah.
A mai ember fél a sötéttől. Éjszakáinkat lassan már úgy kivilágítjuk, hogy utcáink nappali fényben tündökölnek. Pedig Isten éjszaka fölénk rendelte a csillagokat, és a Holdat, hogy lámpásként világítsanak. Azonban ez az embernek nem elég – minek következtében egyre jobban terjed a fényszennyezés, felborítva ezzel az élővilág természetes egyensúlyát.
Az erdőben egy kidőlt fa elég ahhoz, hogy eltérítsen egy patakot. Az a meder, ami évek hosszú során át a víz ágya volt, egy perc alatt elkanyarodhat. Ennek számos növény, állat érezheti meg hatását – hiszen a patakmederben egész más élettér van, mint az erdő más területein. Láthatjuk, hogy egy apró tényező mennyi mindenre hatással lehet.. óvakodnunk kellene tehát, hogy mi, emberek – akik nem láthatjuk át teljes mértékben tetteink következményeit mibe nyúlunk bele… még ha a jó szándék is vezet minket.
Nem régiben mesélt a férjem egy hírt az amerikai erdőkről. Az erdészek, félve az erdők természetes gyulladása miatti erdő tüzektől, olyan megfigyelő rendszert alakítottak ki, ahol már csírájában elolthatták ezeket a kezdődő tüzeket. Az évek hosszú sora alatt ez jól bevált védekezésnek látszott – azonban ezzel a tettükkel több kárt tettek, mint hasznot, mert a lehullott éghető anyagok annyira elszaporodtak az erdőben, hogy mikor ismét tűz ütött ki, képtelenek voltak már megfékezni, olyan mértékűvé vált. Hatalmas erdők estek áldozatul annak, hogy az ember megfontolatlanul beleszólt a természet rendjébe. Isten a természetben (is) olyan törvényeket, egymásrautaltságokat, állandó körforgásban lévő folyamatokat hozott létre, amiből az ember tanulhat. Tanulhat, hogy hogyan állítsa vissza – insa Allah - azt, amit már elrontott. Itt nem arról van szó, hogy mi – Az Ember – hogy rakja rendbe a dolgokat a Földön, hanem arról, hogy – én – az egyén, mit tehetek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Mert mit számít az, hogyha én nem szemetelek, mikor sokan mások bepótolják ezt helyettem is? Mit számít az, hogy nincs autóm, és a tömegközlekedést vagy a taxit veszem igénybe, ha olyan helyre akarok eljutni, ahova nem lehet gyalog – ha mindenki más ott pöfög körülöttem, egyedül a kocsijában, sokszor még néhány száz méterért is? Mert mit számít az, ha én nem permetezek, amikor körülöttem mindenki azt teszi? Mit számít az, hogy én fát ültetek, ha sorra döntik ki őket, bele nem gondolva abba, hogy talán nyolcvan év tiszta levegőt ölnek meg öt perc láncfűrészeléssel... és még sorolhatnám. Pedig igenis számít. Rengeteget számít – mert az egyéni példamutatás nem csak a rossz, de a jó irányban is ragadós lehet insa Allah.
Járjuk hát a világot, barangoljunk a természetben, és tanuljunk. Tanuljunk mit veszítettünk, és mit nyerhetünk – insa Allah.

 

Bővebben...

Egy bükk története

Az erdőt járva egy óriási kidőlt bükkfa mellett vitt el az utunk. Egy vihar téphette ki gyökerestül. Megrázó látvány volt, ahogy a hatalmas, harminc méter körüli faóriás dőltében többi társába kapaszkodva, derékba törten hevert a szemünk előtt. A törzse alapján százötven évnél is öregebb lehetett már. Léte Istent dicsőítette holtában is. Belegondoltam, hogy hajdan egy apró kis bükkmakkból fejlődött ki, ami Isten akaratából megeredt, és Isten gondoskodása segített neki, hogy évről-évre feljebb kapaszkodhasson az ég felé. Ükapáim is már felfelé nézhettek rá, ha arra jártak volna. Óriási, egészséges teste erőt sugárzott, ami ellenáll a mellette elrohanó éveknek, amik nem elgyengítették, hanem egyre erősebbé tették törzsét, ahogy égbe nyúló karjaival Istent dicsőítette: „Nézzétek, mily remeket alkotott, az én Teremtőm!”. Aztán – talán – jött egy viharokkal terhes éjszaka, egy erőteljes széllökés, ami alapjaiban fordította ki gyökérzetét, és törte ketté az addig oly erős törzset. Egy szélroham, ami mellette álló társait megkímélte, őt azonban kidöntötte. Halálában azonban egyre csak ezt hajtogatta: „Istené a dicsőség, Aki életet ad, és halálba küld!”. Ennek a fának elérkezett a határideje, azonban születésével, életével, halálával Istent szolgálta, szolgálja, és insa Allah szolgálni is fogja, akármi legyen is a további sorsa.

Bővebben...

Ész és szív

Az imádkozás az iszlám alappillérei közé tartozik, hitünk szerint egy olyan Istenszolgálat, ami kötelező érvényű a hívők számára. Alappillér, ami azt jelenti, hogy elengedhetetlen feltétele Istenszolgálatunknak. Nélküle hitünk nem áll szilárd alapokon, és bármilyen apróság összeomlaszthatja azt. Az imádkozás nem hagyható el, egyes eseteket kivéve (a menstruáló vagy gyermekágyi vérzésben lévő nők, akik a megtisztulásig nem is imádkozhatnak, kicsi gyermekek akik még nem rendelkeznek a jó és rossz megkülönböztetésének képességével és a szellemileg nem ép emberek). Mindannyian tudjuk, hogy milyen fontos szerepet játszik életünkben a napi ötszöri imádkozás, tisztában vagyunk jelentőségével. Ha azonban arra gondolunk, hogy egy beteg ember hogy imádkozhat, mindjárt magától érthetően tudjuk a választ… imádkozzon tehetségéhez mérten. Ha nem tud letérdelni, akkor imádkozzon állva, ha nem tud felállni, imádkozzon ülve, ha nem tud felülni imádkozzon fekve… ha nem tud mozogni, jelezze szeme mozdulataival és szándékával az ima mozdulatait, ha még a szemét sem tudja mozgatni, imádkozzon szívében, és szándékában, míg a teste mozdulatlanul fekszik. Ezekből a könnyítésekből is látszik, hogy – bár tisztában vagyunk az ima fontosságával – mindenki a képességeinek megfelelően tegye meg azt. Prófétai Hagyományok szólnak arról, hogy Allah Küldötte (béke legyen vele) mennyire nem ragaszkodott szigorúan egy-egy adott szabályhoz, hanem megvizsgálta az adott ember képességeit, körülményeit, és annak megfelelően ajánlott neki könnyítéseket. Ez is az iszlámnak azt a nézetét mutatja számunkra, hogy mindenki annyit tegyen Allah útján, amennyi képessége van azt megtenni. Ahogy a Koránban is olvashatjuk, amikor Isten azt mondja a hívőknek, hogy egyikünket sem terhel nagyobb teherrel, mint amennyi elbírására képesek vagyunk. Gondoljunk csak bele, hogy egy beteg ember, aki erején felül imádkozik, esetleg visszaeshet betegségébe, felszakadhatnak sebei, összeeshet ima közben… és még sorolhatnám azokat a bajokat, amik több kárral járnának az ember élete számára, mint a könnyített imádkozás. Bár elő van írva egy Istenszolgálat, hogy milyen módon hajtsuk azt végre, mégis eltérhet annak végrehajtása – az adott hívő helyzetének, tehetségének mértékében. Ezzel az alap tudnivalóval minden muszlim egyetért. Mégis sokszor tapasztalom, hogy ennek a tanításnak a tanulságát nem vetítik ki az élet többi területére is. Többször tapasztaltam már például, hogy arab országokból jön ide valaki, hogy az iszlámot tanítsa itteni embereknek, és nem veszi figyelembe az itteni körülményeket. Úgy vallja, hogy a szabályok, azok szabályok, akárhol is éljen az ember. Holott, ahogy egy beteg embernek kára lehet abból, ha előírás szerint imádkozik, úgy egy itteni társadalomban élő muszlimnak is több kára lehet belőle mint haszna, ha egy arab társadalomban jól működő szabályt akar itt meghonosítani – egész más körülmények között. Mikre gondolok? Nem régiben kaptam egy levelet egy kedves testvéremtől, aki szeretettel meghívott egy közösségi kirándulásra. Örültem is nagyon amikor a sorait olvastam, hogy lám-lám egy közösségi megmozdulás, ahol a muszlimok és muszlim családok együtt lehetnek egy kellemes program keretében. Azonban a levél végén az állt, hogy a nők és lányok csak kísérővel vehetnek részt a kiránduláson. Kísérőn vagy férfi családtagot, vagy pedig 14 év feletti fiú családtagot érthetünk. Ez a levél egy arab országban teljesen elfogadható és illedelmes lenne. Azonban nézzük meg itt nálunk vajon ugyan olyan helyes, hasznot hajtó-e. Itt Magyarországon nagyon sok az egyedülálló muszlima (nő, lány muszlim) akiknek nem hogy a hozzátartozóik nem muszlimok, de sokszor még egyenesen ellene is vannak testvérünk hitének. Az ilyen hölgyeknek felüdülés, hitbeli növekedés, megerősödés lenne, ha muszlimok társaságában kirándulhatnának, megismerkedhetnének muszlim családokkal, szorosabb barátságot köthetnének más muszlimákkal. Igazán ők azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne egy ilyen közös programra. Ők azonban nem tudnak kísérőt hozni, hiszen édesapjuk, férfi rokonaik sokszor hallani sem akarnak az iszlámról, nem hogy elkísérjék őket egy ilyen programra. Vajon akkor egy ilyen előírás kárt, vagy hasznot hajt – a mi társadalmunk keretein belül? Sajnos sorolhatnám még az ilyen példákat, de azt hiszem insa Allah ennyi is elég. Mint már sokszor, sok helyen elmondtam – Allah arra szólít fel minket a Koránban, hogy használjuk az eszünket. Ez az ilyen esetekre is vonatkozik. Nem mindig helyes, és hasznot hajtó dolog, a szabályokhoz való merev ragaszkodás. Mint ahogy az imánál is, úgy az élet minden területén meg kell vizsgálnunk az adott körülményeket, az adott embereket, és ezekhez a helyzetekhez viszonyítva dönteni, hogy insa Allah mi lenne a helyesebb hozzáállás, döntés egy-egy dologban. Ahogy a Próféta (béke legyen Vele) tanította, ő nem bonyolítani jött az életet, hanem megkönnyíteni azt.
Azonban mint az éremnek is, ennek is két oldala van. A szabályok, előírások sokszor látszólag nehezítik az életet, mégis azokat betartva könnyebbséget hoznak az életbe. Segítségükkel elkerülhetünk bonyolult, nehéz helyzeteket, megőrizhetjük erkölcsi tisztaságunkat. A szabályok körülményekhez való igazítása nem azt jelenti, hogy rúgjuk fel a szabályokat. A könnyebbség nem abból áll, hogy kibújjunk kötelességeink alól. Isten senkitől sem követel meg többet, mint amennyinek megcselekvésére képes. Azonban amennyit meg tudunk tenni, annyit meg kell tennünk – Érte. Itt is igaz, hogy használnunk kell az eszünket. Tudnunk kell hol vannak saját határaink…. azonban ezeket a határokat nem akaratunk, hanem képességünk kell hogy megszabja. Sajnos sokszor tapasztaltam már, hogy a hajnali imát milyen sokan nem imádkozzák időben. Úgy gondolják, hogy azzal, hogy nem rója fel Isten bűnünkül, ha elalszunk egy imát, és felébredve pótoljuk azt, annyit jelent, mint fel sem kelni az imára. Sokan reggel felébredés után imádkozzák a hajnalban előírt imát, mondván, hogy képtelenek lennének felkelni rá időben. Ezeknek a testvéreinknek saját felelősségükre meg kellene vizsgálni saját szívüket – vajon valóban képtelenek-e? Vajon mindent megtesznek-e, hogy fel tudjanak kelni az imára? … és még sorolhatnám a példákat.
Isten észt adott az embernek, buzdítva arra, hogy használja is azt. Szívet adott az embernek, hogy szívére hallgatva insa Allah megtalálja a helyes válaszokat… ne féljünk tehát használni ezeket az Isten adta képességeinket. Így az iszlám valóban könnyebbséget és áldást hoz majd életünkbe … insa Allah.
Bővebben...

"Amikor megszeretem, akkor hallásává válok"

Szent (kudszí) hadísz: A Magasságos Allah azt mondta: „Szolgám addig közeledik Hozzám a szorgalmi imákkal, amíg meg nem szeretem. Amikor megszeretem, akkor hallásává válok, ami által hall, látásává válok, ami által lát, kezévé válok, amellyel dolgozik, lábává válok, amellyel jár, ha kér Tőlem, megadom neki, ha pedig menedéket kér Nálam, akkor menedékben részesítem.” (Al-Bukhári)


Nem régiben egy szufi úton haladó testvéremmel beszélgettünk az index fórumán, és eszmecserénk kapcsán felmerült ez a hadísz is. Beszélgetésünkkor sok közös nézetet, és sok különbözőséget fedeztünk fel egymásban. Míg ma wudut csináltam eszembe jutott a beszélgetésünk, és a hadísz kapcsán egy gondolat. Ezt szeretném insa Allah megosztani Veletek.
Aki emberek között mozog, beszélget velük nézeteikről, hamar megtapasztalhatja azt, hogy ahány ember, annyiféleképpen látja a világot. Sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy saját szemünkkel nézve csak, saját nézőpontunkon keresztül vizsgáljuk a dolgokat. Ez sajnos nem ritkán ahhoz vezet, hogy látásmódunk beszűkül, nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni más nézeteket, és végül esetleg mások meg nem értése miatt kirekesztünk társaságunkból olyan embereket, akik máshogy közelítenek meg egy kérdést, máshogy látják annak megoldását. Az életben mindig nyitottaknak kell lennünk, hogy egy másik ember nézőpontjait annak szemszögéből is megpróbáljuk megvizsgálni. Így esetleg a magunk álláspontja is javulhat, és szélesedhet a látókörünk. Azonban, az, hogy valaki ne saját nézőpontján keresztül, hanem úgy látja, úgy hallja meg a körülötte való történéseket ahogy azok valójában vannak, Isten adománya. A Próféta (béke legyen Vele) is azért fohászkodott a Kegyelmes Istenhez, hogy mutassa meg számára úgy a dolgokat, ahogy azok valójában vannak. Én úgy gondolom, hogy ez a hadísz erről szól. Ezt jelenti az, hogy Allah az Ő szolgájának látásává, hallásává, kezévé, lábává válik. Az Istenhez igazán közellévők megtapasztalhatják azt, mi az igaz, valóságot mutató hallás, látás – amivel úgy láthatja, hallhatja a dolgokat, ahogy azok valóban vannak. Kezével úgy dolgozhat, ami valóban hasznot hajthat, lábával afelé haladhat, ami az igaz út.
Mit tehet vajon az a hívő, aki nincs még ennyire közel Istenhez? Hogy közelíthet felé?
Ahogy a Hagyományban Isten tanít minket – szorgalmi imákkal. Ez azonban (véleményem szerint) nem azt jelenti, hogy aki naponta több szorgalmi imát imádkozik, annak egyre inkább megadatik az Igaz látás. A hangsúly az imának a milyenségén és a szándékán van. A szorgalmi imák elvégzése nem a jó pontok gyűjtését, hanem azt jelenti, hogy valaki akkor is keresi Isten társaságát, amikor az nincs előírva számára. Aki Isten felé kitárt szívvel közeledik, az az emberek felé is kitárt szívvel fog közeledni. Az, aki Istenhez közel van, az az emberekhez is közel van. Aki pedig közel van az emberekhez, az meghallgatja őket, nyitott feléjük, tanul mások erényéből is, hibáiból is. Aki Isten felé közeledik, az közeledik a testvériség, összefogás, egymásra figyelés felé is. Így látása tisztul, hallása élesebbé válik insa Allah – Allah útján.

Bővebben...

Idő

Életünk egyik meghatározó tényezője az idő. Időre kelünk, időre megyünk dolgozni, időre imádkozunk, időre találkozunk barátainkkal… és még sorolhatnám a mindenki számára ismeretes dolgokat. Napjainkba nagy szerepet játszik az idő. Ez határozza meg, hogy mit milyen mértékkel teszünk életünkben. Ki ne tapasztalta volna már, hogy bár mindannyiunkban működik egy belső óra – sokszor percre pontosan tisztában vagyunk azzal, mennyi is lehet az idő – mégis néha azt vesszük észre, hogy a nap elsuhant mellettünk, vagy pedig ólom lábakon haladnak a percek. A Próféta – béke legyen Vele – beszélt a hívőknek az Utolsó Idők jeleiről. Ennek egyik jele az, hogy a napok rövidülni fognak. Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy rohannak a napok. Egyik a másik után. Egyik nap még vacogtunk a hideg télben, másik nap már cseresznyét szedünk a fán. Nem rég kezdődött el a nyári szünidő, és insa Allah hamarosan véget is ér, hiszen már augusztust írunk. Az idő azonban – mint mindenki számára ismeretes – relatív fogalom. Bár megvan a maga mértéke (nálunk a Napunk járása az égen) mégis kinek lassabban, kinek gyorsabban telik el egy nap. Egy nap azonban minél tartalmasabb, minél több dolgot meg tudtunk tenni Isten útján, annál hosszabbá válhat számunkra. Törekednünk kell tehát arra, hogy napjainkba értelmet vigyünk. Nem szabad megengednünk, hogy az órák hasztalanul folyjanak ki az ujjaink közül. Így életünk – insa Allah – eredményesen telhet, melyben számot tudunk adni arról, mit tettünk abban az időben, ami megadatott számunkra.
Isten létezése túl van minden időn. Az Ő létezésének nincs kezdete és nincs vége. Tudásával átfog mindent, nem korlátozza Őt a jelen, múlt, jövő. Isten Könyveiben beszél az időszakokról. Itt vannak például a Teremtés napjai, majd az a nap, amikor felült a Trónra. Isten Könyveiből és küldötteitől (béke legyen velük) tudjuk, hogy hat nap alatt teremette Isten a Világot. Azonban ez a hat nap, Isten mértéke szerint való hat nap. Ez a mérték nem egyezik azzal, amit mi értünk egy naptári napon. Az Időről nem beszélhetünk fix mennyiségként. Itt van például az Utolsó Nap, aminek ideje 50000 év, vagy a Próféta (béke legyen Vele) Éjszakai Utazása.
Isten inti az embert, hogy türelmetlen. Vajon miért vagyunk türelmetlenek? Sokszor képtelenek vagyunk felülemelkedni az időn. Az idő, ólom lábakon járó múlását érzékeljük, míg várunk valamire. Azután már a visszaemlékezésben úgy tapasztaljuk, hogy azok a napok, amik akkor olyan nehezen jöttek, visszagondolva rájuk, elsuhantak mellettünk. Segít a várakozásban az, ha az ember tisztában van azzal, hogy mindennek eljön a maga ideje. Ez az idő pont akkor lesz a mienk, amikor Allah úgy akarja. Az időt siettetni olyan, mintha a vagyonunkat az ablakon hajigálnánk kifelé. Minden perccel ami számunkra adatott okosan kéne gazdálkodnunk, haszonnal forgatnunk. Sokszor mondjuk egy-egy eredményesen élő emberre, hogy annyit tett-tesz, mint tíz másik ember. Egy életbe belerakta több ember életét. De vajon miért? Mert a kapott idejével okosan gazdálkodott. Mi is – lehetőségeinkhez mérten – próbáljunk minél több hasznos tartalommal telíteni meg napjainkat. Az éjszakánknak adjuk meg ami jár neki – a pihenésünket, feltöltődésünket az insa Allah, következő napra, valamint a nappalunknak is adjuk meg ami jár neki - okos gazdálkodásunkat az aznapra kapott idővel.

Bővebben...

Isten vezetése álmainkban

BiszmilLahi Rahmani Rahím

"És ő az, aki magához szólít benneteket éjszaka, és tudja, mit követtetek el napközben. Azután fölserkent benneteket akkor, hogy beteljesedjék (éltetek) megszabott határideje. Utána (mindannyian) hozzá fogtok visszatérni. Azután (Allah) közölni fogja majd veletek, hogy mit cselekedtetek."
Jószágok szúra, 60. ája.


Az iszlám tanításai szerint az éjszakai alvás állapotában Isten magához szólítja az alvó lelkét. Csakúgy mint a halálnál. Ezért aztán az éjszakai alvást nevezik kishalálnak is. Ilyenkor Isten dönti el, hogy a lélek visszatérhet-e testébe, vagy megtartja magánál. Így vagy felébredünk, vagy pedig álmunkban halunk meg. Az ember sosem lehet biztos abban, hogy másnapra ébred. Ezért minden lefekvés előtt ajánlott fohászkodni, és úgy aludni el, mintha a legutolsó mondatainkat mondanánk az evilági életünkben. Ha pedig új napra virradunk, adjunk hálát Istennek, hogy adott még egy esélyt arra, hogy javítsunk magunkon, és tisztább szívvel térhessünk Hozzá vissza insa Allah.

De vajon mi történik velünk az éjszaka során? Hogyan éljük meg lelkünk eme „utazását”? Vallásilag nem szeretnék belebonyolódni a kérdésbe, hiszen nincs róla tudomásom. Allah tudja, hogy még az „utazás” előtt, vagy az „utazás” alatt …vagy éppen után történik-e velünk, de álmodunk. József próféta (béke legyen Vele) történetéből is tudhatjuk, hogy az álmoknak jelentősége van. Mohammed prófétáról (béke legyen Vele) is sok hagyomány maradt fent, amikor a kortársak elmesélték neki az álmaikat, és a Próféta (béke legyen Vele) elmondta nekik jelentésüket. Én nem kaptam tehetséget rá Istentől, hogy biztos tudással megérthessem az álmaim jelentését, viszont sok álmomról vannak elképzeléseim, megérzéseim. Általában – mint ahogy sokan mások is - nem, vagy csak részleteire emlékszem az álmaimnak, mikor felébredek. Aztán ahogy elkezdődik a nap, szép lassan elfelejtődnek. Azonban vannak olyan álmaim is, amik napokig nagyon nagy hatással vannak rám, foglalkoztatnak, és azután megmaradnak bennem. Vajon miért akarja Allah, hogy ezek az álmok ne felejtődjenek el?
Én - a saját álmaimból kiindulva – úgy gondolom, hogy vannak álmaim, amiket azért kapok, hogy vezessenek. Útmutatás ez a döntéseimben. Vannak álmok, amik segítenek feldolgozni olyan eseményeket, amikkel különben nem tudnék megbirkózni. Más álmok, arra jók, hogy egyensúlyba állítsanak. A nappal elkövetett hibáim, mintegy ellensúlyozásaképpen megjelennek ezek az álmok. Ha elgondolkodok jelentésükön útmutatást kaphatok arra vonatkozóan, hogy miben hibáztam. Ilyenkor bűnbánatot kell hogy tartsak szívemben, és meg kell próbáljam – insa Allah – kijavítani ezeket a hibákat. Megint más álmok mint egy jóslat, mutatnak előre jövőmmel kapcsolatban. Ezek is Isten nyilvánvaló jelei számomra, amik a szívemet bizonysággal töltik meg, és segítenek Isten felé közelednem.

Szeretném néhány szóban leírni egy-egy régi álmomat, amikre ezeket az állításaimat alapoztam.

Szeretett nagymamám halála nagyon súlyosan érintett. (Allah segítse őt, és adjon a lelkének békét és nyugalmat!) Nem tudtam feldolgozni a veszteségemet. Nagyon bántott, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, nem tudtam elmondani neki még utoljára még egyszer, hogy mennyire szeretem őt. A Irgalmas és Könyörületes azonban látta szenvedésem, és az egyik éjszaka azt álmodtam, hogy találkoztam a nagymamámmal. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Tudtam hogy már halott, ezért szívem minden szeretetével öleltem át. Mikor felébredtem még éreztem a teste melegét, az ölelése érintését magamon. Olyan valóságosnak tűnt az egész álom, mintha valóban ott lett volna velem. Ebben az álomban végre nyugalmat talált a szívem, és el tudtam engedni őt.

Még kisgyermekkoromban álmodtam, hogy egy hosszú, sötét, folyosószerű barlangban bolyongok, Sokáig kacskaringózott az út, mikor a barlang végére értem. A barlang végén hatalmas rakás felhalmozott kincs feküdt nagy halomban. A tetején egy egyszerű fa feszület volt, a kincsre támasztva. Az egész barlangaljat a kincs világította be, fényt adva a fa feszületnek is. Mikor megláttam nagyon nagy félelem szorította össze a szívem. Megijedtem, és hátat fordítva kiszaladtam arról a helyről.

Már kamaszként a következőket álmodtam: Egy nagy ebédlőszerű helyiségben voltam egyedül, ahol hosszú asztalok és mellettük székek álltak. Az egyik falat nagy üveg ablakok borították be. Én kinéztem az ablakokon át, és azt láttam, hogy fehér szárnyas alakok mennek felfelé az ég felé, egyik a másik után. Néztem, néztem őket, és egyszer egy alak nem felfelé szállt, hanem lefelé. Ugyan olyan volt mint a fehér alakok, de ez fekete volt. Leszállt a földre, és jött felém. Egyre nagyobb félelem kerített hatalmába, és elkezdtem araszolni hátra az egyik sarok felé. Az alak sarokba szorított, és egyre közeledett. Félelmemben elkezdtem mondani a Miatyánkot. Az alak közben lassan egyre közelebb ért, és már szinte megérintett. Még ma is érzem a belőle áradó forróságot, és emlékszem arra a szörnyű tekintetre, ami rám szegeződött. Úgy éreztem, ha megérint, átölel – meghalok. Már csak egy pillanat volt hátra, hogy elérhessen, a sötét, iszonyatos tekintete már mindent betöltött számomra, mikor a Miatyánk végéhez értem: „..De szabadíts meg minket a gonosztól” A végét már sikítva mondtam, mikor felébredtem. Percekbe telt, mire magamhoz tértem, és hosszú hetekig az álom hatása alatt voltam. Audzu bilLehi minassajtani radzsím!
Audzu bilLehi minassajtani radzsím!


Mint muszlima – bár Istennek hála már az első héttől kezdve kendőt hordtam – mégis sokszor álmodom azt, hogy kimegyek az utcára, és elfelejtek hidzsabot felvenni. Ilyenkor az álmom nagy részében azzal foglalkozom, hogy össze-vissza ügyetlenkedek azon, hogy keressek magamnak valamit, amit a fejemre tehetek. Egy kínlódás ilyenkor az egész álom. Természetesen ez az álom nem a hidzsabról szól. Inkább – szerintem - arról, hogy mit kéne tennem, és hogy kéne elengednem dolgokat ahhoz, hogy sokkal egyszerűbben hozzájuthassak.

Volt egy álmom pár évvel ezelőtt, amiben nagyon-nagy szeretet ömlött szívembe a férjem iránt. Nem egyszerű házastársi szeretet volt, hanem ennél sokkal több. Mintha Isten Írgalommal teli Szeretetéből kaphattam volna egy szívre valót. Ezzel együtt megéreztem, hogy babát várok tőle. Akkoriban nem terveztünk kisbabát, és ezért váratlanul ért ez az álom. Nem is az álom, hanem az érzés, amit vele együtt kaptam. Ez a szeretet nem volt mindennapi, átragyogta ébrenlétemben is az egész napomat. Egyre ez járt a fejemben, ezért vettem magamnak egy terhes tesztet. Pozitív lett. ElhamdulilLah így tudtuk meg legkisebb gyermekünk létét.

Bár vannak álmok, amikbe belenyúl a sátán és megfertőzi azokat, mégis az álmok, a jelentőségteli, fontos álmok örökre szívünkben maradnak. Isten dicsőségét hirdetve, és segítve minket a Hozzá vezető úton. Allahnak a hála mindezért a könyörületért, amivel nem csak ébrenlétünkben, de álmunkban is utat mutat annak, aki útmutatást kér.

Ez a blogbejegyzés Watchman testvéremmel történt beszélgetés hatására született.
Bővebben...

2003-ban keringett a neten

Egy ember elment a

borbélyhoz megigazíttatni haját és szakállát.
Beszélgetésbe elegyedtek különböző témákról. Egyszer csak szóba került Isten létezésének kérdése. A borbély azt mondta:
„Tudod, én nem hiszem, hogy Isten létezik.”
„Miért mondod ezt?” kérdezte a vendég.
„Egyszerű. Csak ki kell menned az utcára, és máris rájöhetsz, hogy Isten nem létezik. Ha Isten létezik, akkor miért van annyi beteg ember? Miért van annyi árva gyermek? Ha Isten létezne, nem lenne sem szenvedés, sem kín. Ha Isten létezne, nem engedné ezeket.”
A vendég egy ideig gondolkodott, de nem jutott eszébe semmilyen ésszerű válasz. Amikor a borbély befejezte a munkáját, elindult hazafelé. Ahogy kilépet a borbélyműhelyből, egy ápolatlan embert látott az utcán hosszú hajjal és szakállal. Látszott rajta, hogy már réges-régen nem vágta le és mosta meg. A páciens visszament a borbélyboltba, és azt mondta a borbélynak: „Tudod mit! Borbélyok nem léteznek!”
„Hogy mondhatod, hogy borbélyok nem léteznek?” válaszolt a borbély „Itt vagyok én! Én borbély vagyok!”
„Nem!” kiáltott fel a páciens „Borbélyok nem léteznek, mert ha lennének, akkor nem lennének olyan emberek, mint az ott kint az utcán ápolatlan szakállal és hajjal!”
„Oh, de hát a borbélyok léteznek – csak egyes emberek nem jönnek el hozzám!”
„Pontosan erről van szó!” helyeselt a páciens. „Éppen erről van szó. Isten létezik, csak éppen az emberek nem mennek Hozzá, nem fordulnak Hozzá. Ezért van annyi kín és szenvedés a világban.”

Bővebben...

Humanizmus és/vagy vallás

Az index vallás-filozófia fórumán merült fel a kérdés, hogy vajon mennyiben hoz több vezetést az életben való helyes viselkedésre a vallás, mint a humanizmus. Az egyik felszólaló szerint azok az emberek akik a humanizmus eszméit vallják ugyanolyan erkölcsös viselkedést tanúsíthatnak, mint azok akiket az Isteni vezetés tanít az erkölcsre.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy leírjam én is ezzel kapcsolatos gondolataimat insa Allah.

Az alapvető erkölcsi szabályokkal valóban minden ember tisztában lehet – saját lelkiismerete vezetése alapján. Azonban a muszlim emberek tudják, hogy a lelkiismeret szava tulajdonképpen Isten szava, aki az embert alapvetően Isten akaratának engedelmeskedőnek teremtette…. a szabad akarat lehetőségével együtt. Ha azonban nem nézzük ezt a tényt, csupán azok szemével szeretnénk vizsgálni ezt a témát, akik nem hisznek ebben, akkor is láthatjuk, mennyivel nagyobb erkölcsi nevelést ad a vallás, mint a csupán emberközpontú szemlélet.
Muszlimok körében állandó példa erre az államok jogszabályai. Ezek a jogszabályok évről-évre képesek változni. Vajon miért? Az ember változik, a szemlélete változik. A saját szabályait saját nézőpontja alapján vizsgálja. Van úgy, hogy amit először hibának érzett, később már nem érzi annak, vagy fordítva, a régebbi hibáit később sokkal súlyosabbaknak látja, mint anno érezte őket. Vannak alapvető erkölcsi normák, amik azonban nincsenek élesen meghatározva. Ki-ki saját szája íze szerint mozoghat benne, a határokat egyre kijjebb és kijjebb tologatva. Amit húsz évvel ezelőtt felháborítónak tartottak volna, az most elfogadott, sokak számára eltűrt dologgá válhat… és tapasztalataim szerint válik is. Ilyen például az erkölcs alapvető része, a szemérem. Szomorúan látom, hogy a lányok, nők hogy öltözködnek mostanában. Alig pár évvel ezelőtt az ilyen mindent megmutatni kívánó hölgyeket megszólták. Manapság egyre inkább tapasztalom, hogy a szülők nem hogy tiltanák az erkölcstelen viseleteket, de még buzdítják is rá a gyermeküket. A divat alapvetően beleszól és változtatja a szemérmet, ezen keresztül pedig az erkölcsöt. Mondhatnánk azt, hogy attól mert valaki sokat megmutató ruhákban jár még lehet erkölcsös. Ezt azonban csak azok mondják, akik nem gondolnak abba bele, hogy ez az öltözködés, és a vele együtt járó nézőpont változások milyen hibákat, majd bűnöket hozhatnak és hoznak is az életbe…. sokszor észre sem veszik azok ezt, akik benne élnek. Nekünk muszlimoknak azonban nagyon szembetűnőek, akiknek állandó erkölcsi támaszunk van, Isten vezetése. Szomorúan tapasztalom, hogy a mai anyák nagy része nem óvja már lányuk szemérmét. Sem az öltözködésben sem pedig a szeméremben. Nem elismeréssel, hanem nevetve mesélik, ha valaki még 21 éves korában szűz. Mintha a tisztasága nem érdem, hanem megvetendő hiánytalanság lenne. A szülők úgy kívánnak jó szülők lenni, hogy mindent megengednek és megadnak a gyermekeiknek, amit csak kívánnak… talán ezért halad a világ ilyen gyorsan az erkölcsi romlás felé. Minket muszlimokat maradiknak néznek, akik nem képesek változni a korral. Holott Isten elvárásai velünk szemben kortalanok. Nem az aktuális divat határozza meg, hogy hogyan ítéljük meg dolgainkat, hanem egy állandó, megbízható Szó, Isten Szava.

 

Bővebben...

Tudtad? Facebook album

Elérhetőségeink