Blog - magyar muszlimok(magán)véleménye az iszlám vallásról

Mi miatt lettem muszlim?

Avagy: mi a dáva és a reklámok közötti összefüggés

Sok ember, aki megtudja hogy muszlim vagyok, felteszi nekem a kérdést: „És miért lettél muszlim?” Én pedig ilyenkor –  bár a kérdés már vagy százszor elhangzott – nem tudok semmi értelmeset mondani. Ha jobban meggondolom egyáltalán nem tudok rá válaszolni.
Mert mi miatt is lettem muszlim? Megismertem muszlimokat. Olvastam a Koránt. Olvastam könyveket az iszlámról. Láttam, hogyan imádkoznak a muszlimok. Kipróbáltam, milyen végigböjtölni a Ramadán hónapot.
Bennem a döntés több mint fél év alatt ért meg. Vannak akiknek ennél is tovább tart, évekig fontolgatják a vallás felvételét. Vannak akiknek elég egy egyhetes utazás egy iszlám többségű országba, vagy egy találkozás valakivel. Én speciel még azt sem tudom mehatározni, hogy mi volt az az esemény, amely végül a mérleget átbillentette, és ami miatt a döntést véglegesítettem magamban.
Mikor muszlim lettem én is úgy éreztem, mindent meg kell tennem azért, hogy családtagjaimat, barátaimat is az iszlámra hívjam. Nem volt nagy sikerem. Pontosabban totálisan sikertelen voltam (és vagyok mind a mai napig). Hiába beszéltem én az iszlám nagyszerűségéről, süket fülekre találtam szüleimnél, barátaimnál, ismerőseimnél. Saját hibámnak fogtam fel, azt gondoltam, kevés a tudásom, vagy nem fejezem ki magam elég érthetően, és ez meglehetősen elkeserített.
Idén tavasszal aztán egy marketing tananyagot hirtelen világosságot nyújtott bennem arról, hogy miért nem tudom megindokolni az iszlámra való áttérésem, és miért vagyok sikertelen a szüleim, barátaim, ismerőseim irányában folytatott dávában. A tananyagban a következő szerepelt:

„Az Advertising Age reklámokkal foglalkozó magazin az 1980-as és az 1990-es években egy-egy felmérést végzett arról, hogy egy reklám célközönségének hányszor kell találkoznia egy hirdetéssel ahhoz, hogy vásároljanak, vagy megrendeljék az adott terméket, szolgáltatást. Az 1980-as években a célközönségnek átlagban 7-szer kellett találkoznia a reklámmal ahhoz, hogy vásároljanak. Az 1990-es években a célközönségnek már átlagban 9-szer kellett egy hirdetéssel találkoznia ahhoz, hogy akcióba lépjen.”

A fenti szöveg a reklámok célcsoportjára, tehát a potenciális vevőkre vonatkozik, és nem általában minden emberre! Tehát még azokat, akiknek megvan a lehetősége valaminek a megvásárlására, és akit a dolog esetleg érdekelne is, annak is 7-szer, sőt az 1990-es években már 9-kell kellett találkoznia egy marketing üzenettel ahhoz, hogy arra reagáljon. Az azóta eltelt évek során az emberek közömbössége az egyre nagyobb médiazaj miatt csak nőtt, tehát lehet, hogy a mostani felmérés már azt mutatná, hogy a célközönségnek 11-szer vagy 13-szor kell szembesülnie a felhívással.
Így van ez az iszlám üzenetével is. Nekem is sokszor kellett találkoznom az iszlám üzenetével, mire reagáltam arra (Istennek hála érte). Mindenkinek aki az iszlámra akar hívni másokat, figyelembe kell vennie ezt a fenti szabályt! Ne számítsatok eredményre az első, második, harmadik, negyedik, ötödik hívás után. De ne is adjátok fel!
És ami ugyanilyen fontos: az érdeklődőknek dávázzatok. Azokat, akik csak idegesek, haragosak lesznek ha az iszlámról beszéltek, jobb ha nem hívjátok közvetlenül az iszlámra. Mindegy, hogy a szüleitekről, rokonaitokról is van szó. Őket inkább próbáljátok példás életviteletekkel az iszlámra hívni.
A feleségemmel nem sokkal azután, hogy muszlimok lettünk bekapcsolódtunk a hazai iszlám közösségek munkájába. Sok más testvérünkkel együtt benne voltunk, benne vagyunk könyvek, kiadványok létrehozásában szerkesztéssel, tördeléssel, javításokkal, honlapok elkészítésével. Az iszlámról szóló füzetekből, könyvekből több ezret nyomnak, több tízezren olvassák azokat. A honlapokat több tízezer ember olvassa. Az iszlam.com oldanak például az elmúlt évben több mint 50000 látogatója volt - elhamduLillah.
Minden testvérünk, aki benne van a könyvek, honlapok elkészítésében, aki egy hibát kijavít a szövegekben, az hozzájárul ahhoz, hogy valaki még egyszer találkozzon az iszlám üzenetével. És ha az illető fogékony az üzenetre, és elégszer találkozik vele, akkor ha Isten akarja muszlim lesz.
Nem tudjuk, hogy a magyar iszlám kiadványok és honlapok olvasói közül hányan lettek muszlimok. Nem is ez számít. Egy-egy weboldal, egy-egy kiadvány nem egy ember műve. Van aki megírja az írásokat, van aki lefordítja, van aki javítja, van aki közzéteszi. Van aki anyagilag támogatja a kiadványt. Amit muszlimként az iszlámért, Istenért teszünk, az másokat is az iszlámhoz vezethet. Az amit együtt teszünk Istenért, az sokkal többeket, sokkal többször érhet el, mint amit egyedül teszünk. Allah pedig, akinek minden porszemről, minden cselekedetünkről tudomása van, bizonyosan betudja majd ezeket a tetteinket a Feltámadás Napján.

Bővebben...

Senki sem tévedhetetlen

Az iszlám vallásnak nincs kimondott papsága, de a sejkek által adott vélemények jelentősen befolyásolják a muszlimok véleményalkotását, érzéseit, megítélését a jó és rossz dolgok tekintetében. A sejkek hosszú éveket töltenek a Korán és a Prófétai Hagyományok mélyreható tanulmányozásával, így véleményük sok esetben rengeteg segítséget jelenthet a hívők számára. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy véleményüket feltétel és gondolkodás nélkül el kellene fogadni. A Koránban Allah nagyon sok helyen felhívja figyelmünket arra, hogy használjuk az eszünket, és erre bizony a fetvák vagy a vallástudósok esetében is szükség van, hiszen ők sem tévedhetetlenek. Ennek legszembetűnőbb példájával egy szíriai származású sejk tollából találkoztam, akinek életművét díjjal ismerték el, és akinek könyveit, írásait sok nyelvre lefordították, többek között angolra, németre is. Bár a sejk magában a kiadott könyvben is nagyon sok értékes és megszívelendő tanácsot ad a hívőknek, egy helyen mégis – véleményem szerint – elég rossz példát hozott Isten Rendelkezéseire… ami, ha feltétel nélkül elfogadjuk, rossz utak megnyitója lehet a szívünkben.
A sejk így írt az Evilági élet példázatáról:

Tudják-e mit jelképez az evilági élet az azon túlihoz viszonyítva? Körülbelül tizenöt éve az Egyesült Államok kísérleti nukleáris robbantást hirdetett egy néhány száz halász által lakott kis szigeten, a Csendes-óceán közepén. Az Egyesült Államok a sziget elhagyására kérte a lakosokat, s cserébe felajánlott nekik egy-egy berendezett házat a választásuk szerinti országban. Rögzítették a dátumot, hogy elkészülhessenek, s hogy összeírják ingóságaikat azért, hogy a repülők el tudják szállítani azokat.
Egyesek készen álltak a kitelepülésre, és leadták a leltárjukat még a kiírt dátum előtt, míg mások hanyagok voltak, és elnapolták a tennivalókat egészen a dátum közeledtéig. Voltak közöttük olyanok is, akik kijelentették, hogy ez tiszta zsarolás, az Egyesült Államok nem létezik ebben a Világegyetemben, hogy az élet csupán az ő szigetükre korlátozódik, és hogy nem hagyják el otthonaikat semmi esetre sem. Utóbbiak elfelejtették, hogy a sziget hamarosan por és rombolás színtere lesz.

Ez az evilági élet példázata.

Az emberek első csoportja a hívőket példázza, akik gondolkoznak az evilági életen túl is, és felkészülnek az Allahhal való találkozásra bűnbánat, és folytonos engedelmesség által. A második csoport a hanyag, és bűnös hívők példázata. Az utolsó csoport a materialistákat szimbolizálja, akik azt állítják, hogy „életünk kizárólagosan az evilági életből áll, nincs következő élet, a halál csupán egy hosszú álom, egy folytonos pihenés, és a biztos eltűnés”.

Idáig az idézet. Az írás tanulságos kis történetnek látszik, míg alaposabban át nem gondoljuk tartalmát. Attól eltekintve, hogy vallási értelemben is számos hibát tartalmaz, még ráadásul istenkáromlás is. Ugyanis az Egyesült Államokat Istennel hasonlítja, és egy szigetnek atombombával való szétrobbantását pedig egy Isten által elrendelt dologgal.
Ráadásul Isten senkivel nem közli előre halálának időpontját, míg a hasonlatban az Egyesült Államok a sziget minden lakójával előre közli, hogy mikor kell kiköltözniük a szigetről.
Egy felrobbantásra szánt szigetről való elköltözés nem hasonlítható ahhoz, mikor egész életünkben azon fáradozunk, hogy alávessük magunkat Isten akaratának, igyekezve elkerülni a túlvilági büntetést, és kiérdemelni a túlvilági jutalmat.
Végül egy sziget felrobbantása (romlás okozása a földön) olyan bűn, amelyért halál jár elkövetőjére. A Koránban Allah azt írja erről: „Bizony akik háborút indítanak Allah és az Ő Küldötte ellen, és abban buzgólkodnak, hogy romlást okozzanak a földön, azok jutalma az, hogy megöletnek vagy keresztre feszíttetnek, vagy kezük és lábuk – egymással ellentétes oldalon – levágatik, vagy száműzetnek a földről. Szégyen lesz számukra az evilágon, és a túlvilágon hatalmas kínzás jár." 5:33
Hogyan lehet ezt a tettet az Isten által a részünkre elrendelt halálhoz hasonlítani?
Ez az írás ráadásul egy tekintélyes külföldi szervezet által gondozott kiadványban látott napvilágot, ami azért tanulságos, mert a könyv szerkesztői is gondolkodás nélkül elfogadták a neves sejk véleményét, és nem gondolták át alaposan az abban szereplőket.
A sejkek véleményére szükség van, segítenek minket döntéseinkben, és az Istennek tetsző élet megvalósításában. Az élet rengeteg olyan nehéz helyzetet tartogat számunkra, amikor döntenünk kell, és ezek a döntések nagy próbatételek számunkra. Ahogy az iszlám is tanítja, kérjük ki tapasztaltabb testvéreink véleményét. Hallgassuk meg őket, és mérlegeljük.  Azonban a legnevesebb sejkek is tévedhetnek néha, hiszen csakúgy mint mi, ők is emberek. Testvéreink körében nem egyszer tapasztaltam már, hogy azért, mert valamit egy neves sejk állít, véleményez, úgy viszonyulnak ehhez a véleményhez, mintha maga a Korán mondta volna ezeket. Saját szívük hangjait képesek félretenni, és vakon követni a rossz véleményt is. El kéne gondolkoznunk azon, hogy tetteinknek mi a következménye. Vajon bármelyik ember ész nélkül való követése megéri-e saját boldogulásunkat a Túlvilágon? Vajon a leghíresebb ember téves követése a elegendő-e számunkra, hogy rá bízzuk evilági s majdan Túlvilági boldogulásunkat? Vajon bármelyik neves vallástudós megér-e ennyit? Az embert az Irgalmas szabad akarattal teremtette. Szabad akarattal, hogy meghozzuk saját döntéseinket. Ezekben a döntésekben az első számú vezetőnknek a Koránnak kell lennie, a második számúnak a Szunna, a harmadik számú a vallástudósok véleménye…. azonban csak a Koránt tekinthetjük teljes bizonyosságnak. A Próféta (béke legyen Vele) felhívta a figyelmünket, hogy az a Hagyomány, ami ellenkezik a Korán tanításaival, nem ér semmit. Ugyan úgy kell eljárnunk a vallástudósok véleményével is – az a vallási vélemény, ami ellenkezik a Koránnal, majd ellenkezik a Hagyományokkal, nem ér semmit. Azonban mindezek összehasonlítására ott van saját józan eszünk… amit használni kéne. Használnunk, mert saját boldogulásunk függ tőle. Az Utolsó Napon hiába mutogatunk majd azokra, akik miatt a helyestől eltérően cselekedtünk. Mindenki saját tetteinek a felelőse, hiszen megkaptuk a képességet a saját döntéseink meghozatalára. Gondolkodjunk hát!

Bővebben...

„Bezzeg a mi időnkben!”

Hálás vagyok szüleimnek, akik gondoskodtak rólam és felneveltek legjobb tudásuk szerint. Alapvetően engedékenyen neveltek, igyekeztek megadni számomra mindent, anyagilag és cselekvési szabadság tekintetében egyaránt. Kerékpárommal iskola után szabadon járhattam be lakóhelyünk környékét, ha akartam, nyugodtan találkozhattam barátaimmal. Középiskolás koromban szakkörökbe jártam, így gyakran csak viszonylag későn értem haza.
Tény, hogy elég kevés barátom volt, a nagyobb társaságot pedig soha nem kedveltem. Így aztán hála Istennek az ésszerű keretek közötti nagy szabadság ellenére sem keveredtem „rossz társaságba”. Nem ittam, nem cigarettáztam, kábítószereket meg akkoriban csak filmeken láttunk vagy könyvben olvastunk róla.
Ahogy teltek múltak az évek, én magam is szülő lettem, nagyobb gyermekeim már középiskolások, sőt egyikük idén dolgozni is kezd. Családunkon belül azonban sokkal kisebb az engedékenység, mint az én gyermekkoromban volt. Ez szüleimmel néha nézeteltérésekhez is vezet, mert ők unokáiknak, vagyis a gyermekeimnek ugyanúgy megengednének mindent, mint nekem annak idején.
A világ azonban sokat változott az elmúlt húsz évben. A gyermekeimet már nem merem engedni szabadon kerékpározni, mert nem csak az autók száma nőtt meg jelentős mértékben, de az agresszív embereké is, akik sokszor a szabályokat semmibe véve száguldoznak az utakon. Az iskolák és a gyerekek is sokat változtak ez idő alatt. Az iskolások számára a fegyelem ismeretlen fogalom, a tanárok képtelenek rendet teremteni, ennek következtében tanítani is. Lányom a Tüskevár című filmet nézve megdöbbenve kérdezte tőlünk, hogy mi történt a gyerekekkel, hogy azok néma csendben várnak a tanárra, amíg az a naplót lapozgatja. „Ez a mi időnkben így volt az iskolákban” mondtuk neki.
De nem csak a fegyelemmel van gond. Lányom általános iskolájának hetedik-nyolcadik osztályában alig van gyerek aki ne dohányozna. Pár éve fiam középiskolájában egy iskolai rendőri razzia során a gyerekektől nem csak jelentős mennyiségű kábítószert, de fegyvereket is lefoglaltak.
Az én gyermekkoromban az ehhez hasonló gondok ismeretlenek voltak, maguk a társadalmi viszonyok sokkal erkölcsösebbek, fegyelmezettebbek voltak. Szüleim nem vallásos emberek, nem hisznek Istenben, ezért számukra azokat a szabályokat, amelynek alapján élnek, és amelynek alapján engem neveltek, az aktuális társadalmi törvények, jogszabályok, szokások szabták, szabják meg. Az ő idejükben a társadalmi elvárások magasabbak voltak. Többet számított az illem, a kultúra, az idősebbekkel szembeni tisztelet, a jólneveltség. Ezek a szabályok, szokások azonban eltűnőben vannak.
Napról-napra küzdünk feleségemmel azon, hogy gyermekeinkkel megértessük: mikor nem engedünk meg nekik valamit, azzal nem büntetni akarjuk őket, hanem egyszerűen távol akarjuk tartani őket a helytelen dolgoktól.
Ilyen szempontból a vallás, az iszlám nagyon nagy segítséget jelent számunkra. Szükség van az erkölcsi támaszra, az útmutatásra a gyermeknevelésben, mert ennek híján egy szülő ma nem tudja, milyen elvekhez ragaszkodjon. Látjuk hová vezet az aktuális „trendek” követése, és ez nem csak az illemben és a viselkedésben mutatkozik meg. Lassan már az óvodásoknak is mobiltelefonja van. A gyerekek tízóraira nem tejet és kiflit esznek, hanem üdítőt és chipset, aminek az eredménye egyre fokozódó elhízás. Mivel a gyerekeket mindenhová autóval viszik, egy kilométer gyaloglás után össze akarnak esni a fáradtságtól.
Több mint 12 éve nincs otthon televíziónk, rádiónk sincs már jó 5-6 éve. Talán ezért döbbenek meg annyira, mikor valahol ismerősnél meglátom a műsor és a reklámok színvonalát. Míg a mi életünket a Korán, a prófétai hagyományok határozzák meg, napjaink emberei számára a televízió, a reklámok és a showműsorok adják az erkölcsi vezetést.
Sajnos a falunkban mi vagyunk az egyetlen muszlim család, így gyermekeink számára nehézséget jelent felvállalni olyan elveket, amelyek gyökeresen különböznek az iskolában, a médiában látottakkal. Sokat segít, ha közösségbe tudunk menni velük, ha látják, hogy nem csak mi élünk ilyen szabályok, ilyen elvek alapján, de más muszlim családok gyermekeiket ugyanígy nevelik.
De nem csak mi muszlimok küzdünk ilyen gondokkal. Keresztény, sőt egyszerűen jóérzésű, lelkiismeretes ismerőseink is hasonló tapasztalatokról számolnak be, nem tudván, hogyan fogják meg gyermekeiket.
Egy prófétai hagyomány szerint: „A jámborság Allahtól van, az illemtudás pedig a szülőktől.” (Al-Bukhári). Mi is ezt tapasztaljuk. A hitre Allah vezeti az embereket, de az illemet szüleiktől tanulják meg. Istennek hála sokszor halljuk vissza szomszédainktól, falunkbeliektől, hogy gyermekeink milyen szépen köszönnek, mennyire tisztelettudóak, kérdéseikre milyen választékos beszéddel, odafigyelve válaszolnak. Hála Istennek rendesen viselkednek, nincs okunk szégyenkezni miattuk.
A szabályokhoz való ragaszkodás mellett azonban az is fontos, hogy azokat tudatosan használjuk. Kevés a gyermeket eltiltani valamitől, vagy előírni számára valami tennivalót, azt is meg kell értetni vele, hogy miért van erre szükség. Ha fiaink, lányaink tudják, értik is, hogy miért nem szabad megtenniük bizonyos dolgokat, és miért kell más dolgokat akkor is megtenni, ha ez kellemetlen, akkor felnőtté válva insa Allah könnyebben alkalmazzák majd azokat az elveket, amelyeket a szabályok szolgálnak.
Sajnos a világ nem az erkölcsösség, nem az illem irányába halad. Az utánunk jövő generációknak, a mi gyermekeinknek úgy tűnik még nehezebb dolga lesz, ha szembe akarnak majd szállni a kedvezőtlen változásokkal. Az út sokszor nehéz, sőt, egyre nehezebb, és éppen ezért nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal útravalónak.
Mikor lelket kapunk, mindannyian megkapjuk adottságainkat is. Mikor megszületünk, onnantól kezdve szüleink nevelése növeszti tovább azt a batyut, amit az életbe lépésünkkor magunkkal viszünk útravalónak. Ez a két adomány, Istené, majd később szüleink adománya adja meg az alapot az önálló élethez. Nem mindegy, tehát hogy mivel van tele a tarisznyánk, hogy milyen alapokkal indulhatunk neki. Kamasz gyermekeink nevelésünk igazi értékeit talán csak akkor fogják megérteni, ha insa Allah ők is szülők lesznek majd egyszer. Talán nekik már nem kell annyit tévelyegniük az élet útvesztőiben, mire rátalálnak a megfelelő megoldásokra. Talán a romló erkölcsi viszonyok, emberi kapcsolatok között is utat mutathat számukra a szívükben kapott, és otthonról hozott tanítás. Ha ez így van, akkor a szülő elmondhatja, hogy nevelése insa Allah betöltötte célját.
Bővebben...

Vadmalac és narancs

Vaddisznó

A látás nem a szemből ered, hanem az agyból, a tudat egy funkciója. Ezért lehet az, hogy néha csak azt nem látjuk, ami ott van a szemünk előtt. Erre akkor döbbentem rá igazán, mikor kislányommal az oviba menet elhaladtunk egy ház előtt, amelybe tulajdonosa kiskorában hazavitt egy vaddisznót. A malac szépen felcseperedett, akkoriban már akkora volt, mint egy komód. Általában mozdulatlanul hever a földön, de éppen akkor feltápászkodott, és a kert végében, tőlünk távolabb ácsorgott.
„Nézd, ott egy malac!” – mondtam a lányomnak. Ő azonban nem látott semmit! Hiába mutogattam ujjammal, csak nem vette észre. Egészen addig, amíg a vaddisznó végre meg nem mozdult. Akkor aztán azt meglepve mondta: „De hiszen ez barna!”.
A lányom tudatában a malac képe rózsaszín volt, hiszen addig csak ilyet látott (azt is csak képről). A barna vaddisznót egyszerűen nem vette észre.
Sokszor mi felnőttek sem „látunk” dolgokat, amik ott vannak előttünk. Elménk életünk során megtanul látni sok-sok dolgot, de még több dolog láthatatlan, észrevétlen marad előttünk. Mikor muszlim lettem, és elkezdtem olvasni a Koránt, értetlenül álltam bizonyos sorok előtt, például ennél:

„Ő az, aki vizet küld le az égből. És mi minden dolog bimbózását indítjuk el azzal. Abból [aztán] zöld hajtásokat sarjasztunk, azokból pedig [kalászokban] sűrűn egymásra sorjázó magvakat fakasztunk. És a pálmafák hímporából [mélyen] lecsüngő datolyafürtök [teremnek]. És [a vízzel] szőlőskerteket [sorjáztattunk] és olajfákat és gránátalmákat, amelyek [gyümölcsei] hasonlítanak és különböznek egymástól. Ám nézd meg - amikor gyümölcsöt hoznak - a gyümölcsüket és az érésüket! Bizony, jelek vannak ezekben azok számára, akik hisznek.” (6:99)

Én bizony olvastam, de nem értettem.  Miért lényeges az, hogy a szőlő meg a datolya különbözik és hasonlít egymáshoz? Miért kéne nekem megnézni a gyümölcsöket, és miért vannak azokban jelek?
Egyszer aztán éppen egy narancsot ettem, és hirtelen rádöbbentem: senki sem tudna narancsot csinálni! Ha a világ összes tudósát összegyűjtenék, és odaadnák nekik a világ összes tőkéjét azért, hogy hozzanak létre egy narancsot, nem tudnák megtenni!

„Miért, hiszen csak a magot kell elültetni.” – vethetnénk fel ez ellen. Igen ám, de a mag honnan van? Azt készen kapjuk, ahogy a földet is, amibe ültetjük, meg a vizet is amivel locsoljuk, meg a napfényt, ami táplálja – és sorolhatnám még sokáig.
„De a DNS-ből ma már tudják klónozni.” próbálkozhatunk még további ellenérvekkel. Jó, de honnan van a DNS? Ha az nincs, akkor mit tudnak csinálni a tudós emberek? Semmit.

Nem hiába mondja Allah a Koránban:

„Mit gondoltok? Amikor megmunkáljátok a szántóföldet, vajon ti vetitek-e (és sarjasztjátok) abban a magot, vagy mi vagyunk-e a magvetők? (56:63-64)

Azóta másként látom a gyümölcsöket. Ahogy másként látom a ruhát amit hordok, másként szívom be a levegőt ami éltet, másként iszom a vizet, másként fürdöm vele. Mert ezek mind-mind adottak számunkra – Isten adta. Nem vesszük észre, hogy nem tudnánk megteremteni magunknak, mert Allah teremti, teremtette nekünk ezeket. Még ha mi munkánkkal köze is működünk abban, hogy ételünk, italunk, otthonunk, ruhánk legyen, Isten adja meg hozzá az alapanyagot, de a mi képességünket, erőnket is. A dicsőség és hála Őt illeti mindezért.

Bővebben...

Közterületi ima

Pár évvel ezelőtt a falunkból a katolikus pap ellátogatott a Szent Földre, Jordániába és Izraelbe. Amikor hazatért, mesélt úti élményeiről. Megfogta őt, hogy az ottani emberek mennyire másképpen élik meg a vallást, mennyivel inkább részét képezi napi életüknek. Beszélt arról, hogy néha nehéz felvállalnia saját hitét, mert kívülállónak érzi magát miatta a körülötte lévők között.
„Ha elmegyek egy étterembe, néha kellemetlenül érzem magam, mikor keresztet vetek mielőtt nekilátok az ételnek.” – mondta nekünk. – „A faluban pedig már többen szóvá tették, hogy ne harangozzunk a hajnali misére, mert felébreszti őket. Jordániában pedig azt láttam, hogy hangosan szól az imára hívás naponta ötször, és az emberek ilyenkor ott ahol vannak, leterítenek egy szőnyeget a földre, és imádkozni kezdenek.”

Nekem is kellemetlen volt eleinte felvállalni, hogy felvettem az iszlámot. Istennek hála ez az időszak már jó ideje elmúlt, de eleinte nekem is gondot jelentett, ha nem muszlimok előtt kellett imádkozni.
Amikor áttértem az iszlámra, a munkahelyemtől nem messze volt a Bartók Béla úti mecset, így ebédszünetben át tudtam menni és a közösségben imádkoztam a déli imát. Aztán rögtön utána leimádkoztam a délutáni imát is, az esti imát pedig mikor hazaértem.
Egy idő után azonban nem éreztem helyesnek, hogy állandóan összevonom az imákat, és nem is volt mindig időm átmenni a mecsetbe. Ezért egy idő után kénytelen voltam a munkahelyemen imádkozni. Kerestem magamnak egy félreeső sarkot: a lépcsőház végében, a tetőre vezető ajtó mellett volt a liftház, az előtt volt pont annyi hely, hogy a „szőnyegemet” le tudjam tenni. A szőnyeg egy törölköző volt: ezt kevésbé feltűnőnek ítéltem meg. Mivel az imák előtt úgyis mosakodni kellett, kevésbé szembeötlő volt, hogy egy törölközővel indulok a mosdóba (ahol papírtörölközőt használtam, a frottír meg maradt az imára). Az egy idő után ugyan szemet szúrhatott a velem egy időben a mosdóba lépő kollégáknak, hogy ilyenkor lábat is mosok – de hát ez akár a tisztaságmániának is betudhatták (nem mintha tisztaságmániás lennék, vagy bárki is annak tartott volna).
Aztán egy idő után természetessé vált, hogy szükség esetén mások előtt imádkozzak. Az első „közterületi imám” azonban így is emlékezetes maradt – legalábbis nekem. Aznap nem értem volna haza a délutáni imára, ezért úgy döntöttem, hogy a távolsági busz várójában fogok imádkozni. Szőnyeg nem volt nálam, ezért valahonnan beszereztem egy reklámújságot, amit gondosan szétterítettem a földön. A táskámat magam elé tettem, hogy ne másszanak át előttem, aztán belevágtam.
Könnyebben ment mint gondoltam. Az emberek nem álltak meg, nem bámultak meg. Úgy látszik a nagy rohanásban egy az Árpád hídi buszvégállomáson imádkozó muszlim nem annyira érdekes látvány, hogy megbámulják.
Azóta már sok-sok helyen imádkoztam utcán, tereken, repülőtereken. Párizsban egy parkban, Berlinben egy elektronikai vásáron, Nyíregyházán a pályaudvaron. Olykor szőnyegen, néha papíron, néha – főként parkokban – a puszta földön. Istennek hála nem érzem magam kellemetlenül, hiszen ilyenkor azt teszem, amit mindenkinek tennie kellene: Istent szolgálom.

Bővebben...

Tunéziai úti élmény

Különös időszaka volt az életemnek mikor felvettem az iszlámot. Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy nagy zajos környezetből hirtelen nagy csendbe kerül. Vagy olyan, mint mikor nagy széllel szemben kell haladni sokáig, és hirtelen szélcsend támad. Vagy olyan, mint mikor az ember frissen lefürdött, és tisztának érzi magát. Olyan érzések merültek fel bennem, amiket addig nem éreztem, és korábbi gondjaim egy része már nem is volt annyira gond. Aztán persze megint elindul a zaj, megint feltámad a szél, megint bekoszolódunk. De ez már más, mert a szív mélyén ha Allah akarja megmarad annak az időnek a nyoma. És ha bekoszolódunk, hát ott van nekünk a megtisztulás lehetősége – a vudu, az ima, és az istenszolgálat többi formája.
A Koránnal azonban akkoriban nehezen boldogultam. Arra a lépésre, hogy felvegyem az iszlámot, sokkal inkább személyes kapcsolataim, az emberekről kapott benyomás, a tőlük hallottak vezettek. A Koránt olvasni más volt - kissé nehezemre esett. Talán az volt a hiba, hogy úgy olvastam, mint minden más könyvet: elkezdtem az elején, és olvastam sorban a szúrákat. Lassan haladtam vele.
Aztán két-három hónappal azután hogy felvettem az iszlámot, Tunéziába mentem. Bár sokat utazgattam akkoriban, soha korábban nem voltam Európán kívül. Muszlimként olyan országba utazni, ahol naponta ötször hallani az imárahívást, ahol akár minden imámat mecsetben imádkozhattam, ahol nyugodtan ehettem húst – fantasztikus élmény volt.
Jó volt látni, ahogy az ottani muszlimok örvendenek, mikor meghallják, hogy magyar muszlim vagyok. Jó volt beszélgetni a tunéziai muszlimokkal, megismerni életüket, gondjaikat, örömeiket.
Április volt. Bár az időjárás melegebb mint nálunk, a tenger még hideg, így nem nagyon fürödtem, helyette egy átmeneti kabátban üldögéltem a viszonylag néptelen strandon, és a Koránt olvasgattam. Egy ilyen alkalommal történt meg velem az, amire azt hiszem azt mondják: megnyílt számomra a Korán. Nem arról volt szó, hogy megértettem volna, hanem hirtelen értelmet nyertek benne a sorok, valahogy rezonálni kezdtem rá.
A fejezetek sorában ekkor jutottam a 67. szúráig. A tenger morajlott, az ég ragyogó kék volt. Az olvastam:


„Áldott legyen az, akinek a kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket, ki munkálkodik a legjobban? Ő a hatalmas és a megbocsátó, aki hét égboltot teremtett egymás fölé. Nem látsz egyenetlenséget a könyörületes teremtésében. És nézd meg még egyszer! Látsz-e vajon repedést? Aztán nézd meg ismét és még egyszer, a tekintet tompán és fáradtan tér vissza hozzád.”

Amikor oda értem: „És nézd meg még egyszer!” – felnéztem az égre. Felnéztem rá, és tényleg nem láttam rajta repedést. Akkor éreztem meg milyen hatalmas Isten teremtése, mennyire tökéletes, és hogy az a rossz, ami benne van, az nem tőle ered. Azt hiszem akkor kaptam meg először Isten áldását.
Azóta szeretem olvasni a Koránt. A repülőgépen is azt olvastam egészen hazáig. És bár sok szép élményem maradt Tunéziáról, a legcsodálatosabb mégis a tengerparti Korán olvasás maradt számomra.

Tunéziai tengerpart

Bővebben...

Amit Allah akar

Tegnap elindultam Pestre a pénteki istentiszteletre. Vidéken lakom, a buszok csak óránként indulnak, így siettem, mert kicsit késésben voltam. Aztán jó tíz percet álltam a megállóban, és miközben vártam, egy régebbi sietségem jutott eszembe.
Még alig egy éve voltam muszlim, mikor Istennek hála hirtelen lehetőséget kaptam, hogy kiutazzak Mekkába zarándoklatra. A papírokat gyorsan kellett intézni, mert alig volt már idő az indulásig. Ezért munkám végeztével már az esti sötétben indultam a Sáfrány utcába, hogy a jelentkezési papírokat kitöltsem.
Éppen végeztem a dokumentumok kiállításával, mikor megérkezett egy kedves szíriai ismerősöm, aki szintén Mekkába készült, hogy ő is kitöltse jelentkezését. Régen láttuk már egymást, megkérdezte, hogy van-e időm megvárni, mert így együtt utazhattunk volna vissza a városba, és legalább beszélgethettünk volna egyet. Nekem viszont már nem sok időm volt a távolsági buszom eléréséhez, ami a város túlsó végéből indult az Árpád hídtól. Ezért elbúcsúztunk és kiálltam a januári hidegben a 7-es busz megállójába.
A busz nem jött. Tízpercnyi várakozás után megjelent szír ismerősöm is, és alig állt mellém a megállóba, megérkezett a busz is. Jót beszélgettünk, aztán a Ferenciek terén bocsánatot kértem tőle, és elbúcsúzva tőle lerohantam a metróba, hogy elérjem a járatomat.
Talán mondanom se kell, hogy a metró se jött. Néhány perc várakozás után utolért szír ismerősöm, és vidáman állapítottuk meg, hogy úgy látszik Allah már csak azt akarja, hogy együtt utazzunk. A buszomat az Árpád hídnál Allahnak hála elértem.

 

Amit Allah akar

Bővebben...

Elérhetőségeink