iszlam.com

Az alabbi gondolatmenet Zoltan testverem hozzaszolasa utan indult utjara a fejemben. Testverem a szudani-darfuri esemenyeket emlitette, amelynek szemtanuja volt.

Azt hiszem, addig fel sem fogja az ember, milyen szornyusegek vannak a vilagon, amig o maga egy eles helyzetbe nem kerul. Amig a tv-ben latjuk a haboru, ehinseg, szarazsag, zavargasok, polgarhaboruk, szegenyseg sujtotta teruleteket, megjegyezzuk, hogy "hmm, szegenyek, milyen rossz lehet nekik"... azutan kimegyunk, kinyitjuk a hutot es iszunk egy pohar hideg vizet, majd visszaulunk a kenyelmes karosszekunkbe, a biztonsagot nyujto otthonunkban. Igazan sohasem tudjuk aterezni azon emberek sorsat. De amikor ugy hozza az elet, hogy szembekerulunk egy addigra szinte megszokotta valt keppel, hat bizony az olyan sokk, hogy sokaig csak kovalyog az ember tole. 3 hettel ezelott itt ismet robbant ket bomba abban a varosban ahol egy csaladtagom is el. Amikor az ember ilyen kornyezetben el,  meg kell tanulnia egyutt elni a felelemmel,  erositenie kell a hitet a szornyusegek kozepette.  Hatborzongato allni egy olyan helyen, ahol egy nappal, vagy par oraval korabban valami szornyuseg tortent. Mindenutt a tormelekek, torott ablakok, uvegszilankok, jajveszekeles. Latni a gyaszolok arcat, tehetetlenul nezni, egy arvan maradt gyerek veget nem ero konnyaradatat. S belegondolni, hogy akar lehetnek en is annak a lepellel letakart asszonynak a helyeben. S radobbenek, milyen szerencses vagyok. Allah kegyelmebol, mindennap van mit innom, es meg felesleges kilok is vannak rajtam. Biztonsagos az otthonom. Mindez oly termeszetes nekunk, szamunkra. Eszunkbe sem jut, hogy ezert halaval tartozunk. Hogy ezt megkoszonjuk. Pedig millionyi ember mit nem adna azert, hogy a helyunkben lehessen. Neha nagyon szeretnek segiteni. Neha belegondolok, hogy mit tehetnek en, a porszem, ha a nagyhatalmak a milliardjaikkal keptelenek segiteni. Egy idoben, nagyon de nagyon el akartam menni Palesztinaba. Nem tudtam megmagyarazni miert. Nem tudtam arabul, nem tudtam volna beszelgetni az emberekkel, nem tudtam volna egy jo vagy biztato szot mondnai. Azt sem tudtam, hogy mi lenne ott a celom. Csak azt ereztem, hogy mennem kell. De azt nagyon erosen. Erre gondoltam nappal es erre gondoltam ejszaka. Majd egy nap a ferjem ele alltam azzal, hogy Palesztinaba kell mennem, s mivel nem ismerem a nyelvet, neki is velem kell jonnie. Termeszetesen azt hitte, hogy megorultem, es esze agaban sem volt elengedni. Nagyon melyen erintett a dolog. O erveket hozott fel, a maradasom mellett,azon tul, hogy nem tudtam valaszolni arra a kerdesre, hogy megis mit csinalnek ott, es hogy nem volt egy felesleges fillerunk sem.  Azt mondta, nekem mar van feladatom, a csaladomert tartozom felelosseggel. Nem jatszhatok az eletemmel. Javasolta, gyujtsek fotokat. Szervezzek fotokiallitast, ismertessem meg az emberekkel azt a szornyuseget. Irjak konyvet rola, kutakodjak a tortenelmi hatteret illetoen stb. Vagy csak sirjak mindennap, es imadkozzam, hogy beke legyen azon a teruleten. De ugy ereztem, ez keves. Valamit tenni akarok. Valami hasznosat. De meg kellett ertenem, hogy nem mehetek. Elkezdtem imadkozni. Ertuk is. Es sirtam. Sokat. Neha hangtalanul. S ezt megteszem mind a mai napig. S mar nem erzem azt a kesztetest, hogy menjek. Mintha Allah szamara ennyi is eleg volna, hogy amit tudok, annyit teszek. Mert a szandekot latja a szivemben. S ez a lenyeg. Nem tudok eleg halas lenni azoknak az embereknek, akik az eletuk aran is ilyen helyekre, orszagokba mennek es probalnak segiteni. Mert en nem mehetek. De mennek, ha tehetnem. Neha elgondolkodom, hogy milyen nehez-nekem legalabbis-elfogadni az eletnek ezt a vegletet. Annyiszor szeretnem megkerdezni, hogy Alalh miert hagyja, miert engedi, hogy ennyi gonosz ember eljen a Foldon? Miert e sok szenvedes? Tudom, nem tehetek ilyet. DE neha, mar nem tudom teljes szivvel elvezni egy-egy elragado taj szepseget (es megprobalni felfogni, hogy mindezt Allah teremettte), mikozben talan csak par szaz kilometerre eppen egy gyermeket olnek meg.  Tudom, nem lehet minden tokeletes, es kellenek a probatetelek. Kellenek rossz emberek, hogy meglathassuk a jot is, es legyen pelda elottunk, milyenekke nem szabad valnunk. koszonettel tartozunk mindazoknak, akik felelmet nem ismerve, minden kovet megmozgatva segitenek embertarsaikon, akik Istennek tetszo cselekedeteket hajtanak vegre. S annak, aki a helyen marad,  legalabb annyit kellene tennie, hogy  imadkozik a segitsegre szorulokert es a segiteni igyekvokert.  HOgy neha, belegondol, milyen szerencses, es Allah mekkora kegyben reszesitette az eleteert. Megha abban voltak/vannak/lesznek fajdalas pillanatok is. Semmi sem lehet fajobb, mint amikor egy anya latja kihunyni a fenyt gyermeke szemebol, mert nem tudta taplalni; vagy amikor egy apa latja, amint fia szivet egy fegyvergolyo allitja meg mindorokre; vagy latni egy nover szemeben a felelmet, amikor occse egy  kodarabbal indul egy tank ellen; vagy latni a duhot, a tehetetlenseget annak a fivernek a szemeben, aki szeme elott a hugat eroszakoljak meg. Adjunk hat halat minden aldott nap azert, mert nem mi vagyunk az az anya, apa, nover, vagy fiver. Imadkozzunk, imadkozzunk, imadkozzunk. Magunkert, hogy Allah bocsassa meg buneinket; es tartson minket a neha kemenynek erzett, de megis kenyelmes, nyugodt, biztonsagos eletunkben. S imadkozzunk mindenkiert, aki nincs a mi helyunkben.