Azt, hogy mikor telik le az időnk az evilágon, Allahon kívül más nem tudja, ezért mindig igyekeznünk kell , hogy minél több jót „küldjünk előre” magunknak.

Nem lankadhatunk a jócselekedetek végzésében, nem hanyagolhatjuk el kötelességeinket, nem hagyhatunk megbánatlan bűnt magunk mögött, mert igaz ugyan, hogy Allah az életünk utolsó periódusában tanusított magatartásunk, hitünk szerint ítélkezik a Végső napon, de soha nem tudhatjuk, hogy éppen most nem kezdődött-e már el életünk végső szakasza.
Az effajta gondolkodás megóv a korlátozó, a beteges mértékű halálfélelemtől, a félelemnek csak a pozitív hatásai fognak érvényesülni a muszlim emberben, ami arra sarkallja, hogy még jobb, Allahnak még inkább tetsző életet éljen. Megóv továbbá a kapzsiságtól, a mohóságtól, a zsarnokoskodástól, hiszen a muszlim szem előtt tartja, hogy eljön az ideje annak, hogy minden evilági öröm, élvezet és dicsőség elmúlik, elveszíti értékét és a sírba nem visz magával egyebet az ember, mint az elvégzett cselekedeteinek értékét.
Az Iszlám nagyra becsüli az embert élve és holtan egyaránt, ezért ha valaki meghal, a muszlimok közös kötelessége mosdatni, illatosítani, halotti lepelbe tenni, imádkozni felette, elkísérni a sírig, eltemetni, és fohászkodni érte.