Felmerül a kérdés, hogy kik is vagyunk? Mi a lelkünk és a tudatunk? Nem próbálok meg most válaszolni ezekre a kérdésekre, nem leplezem le az ismeretlent, de megemlítek egy ismert példát: Egy téli éjszakán az ágy melegségét és az álom édességét élvezvén meghalljuk az ébresztőóra hangját, amely az ima kezdetét jelzi. Egy belső hang megszólal: „Kelj fel imádkozni!” Ha fel akarunk kelni, egy másik hang azt mondja: „Aludj még egy kicsit!” Az első hang újból megszólal: „Az ima jobb, mint az álom.” A második válaszol: „Az álom édes, van még időd, maradj néhány percet.” A két hang nem hagyja abba a párbeszédet, az óra ketyegéséhez hasonlatosan folytatódik: aludj, kelj fel, aludj, kelj fel stb. Az egyik hang a tudat, míg a másik a lélek.
Ez a példa ezernyi helyzetben, ezernyi változatban ismétlődik, minden alkalommal, mikor az egyén új helyzettel szembesül: tiltott öröm előtt találja magát, mely felé a lélek hívja, de a szívében a hit, mely a tudat felé irányítja, arra kéri, hogy akadályozza meg önmagát abban. A tudat elsodorja a tiltott örömöt, ha a hit erős.
Ez nem jelenti azt, hogy a tudat mindig távol tartja a bajt, s hogy a muszlim ember sohasem közeledik a bűnökhöz. Az iszlám az elsődleges természet vallása, realista vallás. A valóság a következő: Allah teremtményei közül azok, akik kizárólagos engedelmességre és imádatra lettek teremtve, az angyalok. Mi nem angyalnak lettünk teremtve. A kizárólag engedetlenségre és gonoszságra teremtettek a sátánok. Mi nem sátánnak vagyunk teremtve. A tudattól megfosztott, de ösztönökkel ellátott, felelősséggel nem terhelt és az elszámolástól mentesülő teremtmények az állatok. Allah nem állatnak teremtett minket.

Akkor kik vagyunk mi? Ki az ember?