A következőkben szeretnénk a prófétaság lényegét bemutatni, s azt az utat, mely a próféták megismeréséhez vezet.

A Magasztos Isten mindent megteremtett ebben az univerzumban, amire az embernek szüksége van. Születésétől kezdve, ahogy az evilágra érkezik, van szeme, hogy lásson, füle, hogy halljon, orra, hogy szagoljon és lélegezzen vele, keze, hogy dolgozzon, lába, hogy járjon, értelme, hogy gondolkozzon, s még sorolhatnánk tovább számos szervet, ami a kicsiny testbe épült be, melyekkel Allah látta el az embert, figyelembe véve különböző szükségleteit. Amikor pedig megkezdi evilági életét, mindent megtalál, amire szüksége lehet az élethez. Bőségesen megtalálható a levegő, a fény, a víz, és sok egyéb dolog. Amikor a gyermek kinyitja a szemét, táplálékát anyja mellén találja meg. Szülei ösztönösen szeretik, s ellenállhatatlan érzés tölti el szívüket, hogy gondoskodjanak róla, felneveljék, és mindent megtegyenek jólétéért, majd ahogy nő, úgy nőnek az evilági szükségletei, de minden életszakaszban megkapja Isten gondoskodása által azt, amire szüksége van, mintha minden teremtett dolog, erő a földön és az egekben csak azért jött volna létre, hogy az ő szolgálatára és fejlődésének elősegítésére legyen.

Ha még tovább lépünk, akkor azt látjuk, hogy megadatik az embernek mindaz az erő, eszköz és képesség – fizikailag éppúgy, mint szellemi és erkölcsi téren –, amire szüksége van életéhez. Az emberiség minden egyes tagjának többé-kevésbé jut a testi erőből, az értelmi képességből, s a józan ítélőképességből. Az Isten ebben is csodálatos rendezettséget teremtett, mert nem egyenlő mértékben juttatott minden teremtményének a fenti tulajdonságokból, mivel ha mindenki hasonló képességekkel rendelkezne, akkor mindenki a másiktól függetlenül meg tudna mindent oldani. Az egyenlő elosztás egymástól teljesen függetlenné tette volna az embereket, és az egymásról való gondoskodás és együttműködés lehetőségét zárta volna ki. Noha az emberiség, mint egész, minden szükségessel el van látva, az emberek között a képességek egyenlőtlenül, mégis gondosan oszlanak el. Néhányan nagy fizikai erővel és hősiességgel bírnak, mások észbeli tehetségükkel tűnnek ki. Néhányan a művészetekhez, költészethez és filozófiához való nagyobb érzékkel születtek. Van, akinek jó a nyelvérzéke, másoknak katonai éleslátásuk, kereskedői észjárásuk, matematikai adottságuk, tudományos kíváncsiságuk vagy irodalmi leíróképességük van. Az ilyen különleges adottságok tesznek képessé egyes embereket még olyan bonyolult problémák megragadására is, amilyenekkel egy átlagember nem boldogulna. Ezek a képességek és adottságok Isten ajándékai azon emberek felé, akiket Isten az ilyen módon való kitűnésre választott ki. Általában veleszületett adottságokról van szó, melyekkel Isten bölcsessége szerint tünteti ki szolgái közül azt, akit akar. Nem lehet őket egyszerűen neveléssel vagy képzéssel kifejleszteni.

Ha mélyebben elgondolkodunk Isten e kegyeinek elosztásán, láthatjuk benne a rendkívüli bölcsességet, azt, hogy az adottságok csodálatosan oszlanak meg az emberek között. Azok a képességek, amelyek az emberi civilizáció fenntartásához elengedhetetlenül szükségesek nagyon sokakban felfedezhetők, míg azokat a szokatlan tehetségeket, amelyek csak egy szűk réteg számára szükségesek, csak néhány ember kapta meg. A katonák, földművesek, iparosok és munkások száma nagy. Azonban a hadvezérek, tudósok, államférfiak és intellektuelek viszonylag kevesebben vannak. Ugyanez érvényes a civilizáció minden foglalkozására, művészetére és iparára. Úgy tűnik, van egy általános szabály: minél erősebb a tehetség és nagyobb a zsenialitás, annál kisebb azoknak a száma, akik magukénak mondhatják azt. Különleges tehetségek, akik az emberi történelemben kitörölhetetlen nyomot hagynak maguk után, és műveik évszázadokon át vezetik az emberiséget, csak ritkán és kevesen születnek.
Itt egy másik kérdéssel találkozunk: az emberi civilizáció alapvető követelményei csak a jog és politika, tudomány és matematika, gépgyártás és mechanika, pénzügy és gazdaság, s más hasonló területeken működő szakértőkre és specialistákra korlátozódnak-e, vagy olyan emberekre is szükség van, akik a helyes, Istenhez és az üdvözüléshez vezető utat tudják megmutatni? A szakértők ellátják az embereket mindannak a tudásával, felhasználási módjával és eszközeivel, ami a világon létezik, de kell lennie valakinek, aki a teremtés célját és magát az élet értelmét magyarázza meg. Mi az ember és miért teremtetett? Ki adta neki erejét és képességeit, és miért történt ez? Mi az élet valódi értelme és hogyan lehet betölteni azt? Melyek az élet valódi értékei, és hogyan lehet valóra váltani őket? Mindezek ismerete az ember legfontosabb igénye, s ha nincs ezek tudatában, nem építheti egészséges alapokra a civilizáció épületét, és nem lehet eredményes sem most, sem a túlvilágon.
Értelmünk egyszerűen elutasítja azt a gondolatot, hogy Isten, Aki az ember legjelentéktelenebb igényeiről is gondoskodott, elmulasztotta volna a legnagyobb, a legfontosabb és a legszükségesebb igény teljesítését. Nem, ez egyszerűen nem lehet. És nincs is így. Míg Isten olyan embereket is teremtett, akik a művészetben és a tudományban tüntetik ki magukat, ugyanakkor elhivatott, mély belátású, tiszta érzésű és kitűnő lelki tartású embereket is elhívott arra, hogy Őt felismerjék és megértsék. Nekik mutatta meg az Istennek való önátadás, a jámborság és igazságosság útját. Tudást bízott rájuk az élet céljáról, az erkölcsi értékekről, és azzal a feladattal bízta meg őket, hogy adják tovább a többi embernek az isteni kinyilatkoztatást, és irányítsák őket a helyes útra. Ezek az emberek Isten prófétái és küldöttei

Az emberi társadalomban a próféták különös képességeikkel, velük született nemes lelki tartásukkal és jámbor életükkel tűntek ki, többé-kevésbé ugyanúgy, ahogy más zsenik a művészetben és a tudományban emelkednek ki szokatlan képességeikkel és természetes adottságaikkal. Egy ember zsenialitása saját magáért beszél, és a többieket automatikusan elismerésre készteti. Amikor például egy igazi költőt hallgatunk, azonnal felismerjük különleges nagyszerűségét. Az, aki nincs ilyen természetes talentummal megáldva, akárhogyan is törekszik, nem tud hasonlóan nagyot alkotni a költészetben. Éppen így van ez a született szónokkal, festővel, vezérrel vagy feltalálóval. Minden tehetség figyelemre méltó erejével, és az általa elért szokatlanul nagy teljesítménnyel tűnik ki. Mások nem mérhetik hozzájuk magukat.

Ugyanez érvényes a prófétára is. Értelme olyan problémákat fog át, amelyeket másoknak lehetetlen megoldani. Csodálatos módon ír le és világít meg dolgokat, amelyekről senki más nem tud beszélni. Bepillantást nyer olyan rejtett kérdésekbe, amelyeket mások sokévi gondolkodás és meditálás után sem értenének meg. Minden átlagember megérti, amit mond. A józan ész elismeri, a szív pedig érzi szavai igaz voltát, a világi dolgokban való tapasztalatok és természeti jelenségek megfigyelései bizonyítják igazát. Ha megpróbálunk hozzá hasonló bölcsességekkel előállni, egyik kudarcból a másikba esünk. Lénye és adottságai annyira jók és tiszták, hogy viselkedése minden esetben igazságossággal, nyíltsággal és nemességgel teli. Soha nem beszél, és nem tesz rosszat, s nem vétkezik semmiben. Mindig embertársai lelkére köti, hogy erkölcsösek és igazságosak legyenek, és maga is követi, amit másoknak prédikál. Egyetlen eset sincs életében, amely azt mutatná, hogy nem eszméinek megfelelően él. Sem szóban, sem tettel, soha nem önző. Mások szenvedéseit magára vállalja, de sosem kényszerít másokat, hogy őmiatta szenvedjenek. Egész élete maga az igazságosság, nemeslelkűség, tisztaság, az emelkedett, tiszta gondolkodásmód példaképe, s az emberiesség legmagasztosabb megnyilvánulása. Jelleme teljesen makulátlan, és a legalaposabb vizsgálódás sem talál sötét foltot életében. Mindezek a tények és tulajdonságok minden kétség nélkül bizonyítják, hogy az ilyen ember Isten prófétája, akiben hinni kell.

Ha világosan felismerhető, hogy egy bizonyos személy Isten igaz küldötte, akkor ennek a felismerésnek természetes következménye, hogy parancsainak engedelmeskednünk kell. Teljesen értelmetlen lenne valakit Isten igaz prófétájaként elismerni, és utána nem hinni, amit mond, s nem követni, amit elrendel. Hiszen éppen prófétakénti elfogadása jelenti azt, hogy akármit is mond, szavai Istentől származóak, s ugyanígy, amit tesz, az Isten akaratának és tetszésének megfelelő. Így tehát a vele szembeni ellenszegülés egyenlő az Istennel szembeni engedetlenséggel, az Istennel szembeni engedetlenség pedig nem vezet máshoz, mint romláshoz és pusztuláshoz. Ezért a próféta elfogadása arra kötelez minket, hogy engedelmeskedjünk utasításainak, és a legkisebb kétely nélkül elfogadjuk azokat. Talán néha nem tudjuk megérteni némely utasítás bölcsességét és fontosságát, de maga a tény, hogy az prófétától származik, teljes biztonságot nyújt igaz és helyes voltáról, és nem enged teret kételkedésnek vagy bizalmatlanságnak. Ha képtelenek vagyunk megérteni egyes tanításokat, az nem azért van, mert hibásak vagy hiányosak, hanem azért, mert a mindennapi ember értelmének megvannak a saját korlátai, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Egyértelmű, hogy aki a tudomány egy bizonyos ágát nem ismeri pontosan, nem értheti meg annak részleteit. Azonban balga lenne az az ember, aki a szakértő véleményét csupán azzal a kifogással utasítaná el, hogy ő maga nem érti a magyarázatot. Magától értetődik, hogy minden fontos világi ügy kapcsán szakértő tanácsát kérjük, felvilágosításában bízunk, s teljesen rá hagyatkozunk. Sokszor inkább lemondunk saját megítélési és beleszólási jogunkról, és hálásan hallgatjuk őt. Egyetlen egyszerű ember sem lehet mindenben mester.

Az ember helyes viselkedése az, hogy megtegye, amit meg tud tenni, és azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez nem ért, a rendelkezésére álló minden tapasztalattal és bölcsességgel megkeresse azt, aki vezetni, segíteni tudja, és ha talált ilyen embert, elfogadja és követi tanácsát. Ha biztosak vagyunk abban, hogy egy bizonyos személy alkalmas arra, hogy segítségünkre legyen, akkor felkeressük, hogy tanácsot és utasítást kérjünk tőle, és teljes bizalommal vagyunk iránta. Magától értetődően butaság lenne, ha betegségünk esetén nem fogadnánk el az orvosi vizsgálatot, és nem követnénk az orvos terápiás előírásait, csak akkor, ha értenénk a vizsgálat elvét és a gyógyszerek hatásmechanizmusát. Ha jogi tanácsadót bízunk meg valamilyen peres üggyel, akkor sem avatkozunk állandóan a dolgába, hanem bízunk a jogászban és hallgatunk rá. Ez a helyes viselkedés az életben, és éppen így kell viselkedni a vallás terén is. Szükség van Isten ismeretére, ismernünk kell az életmódot, amely tetszésére van, de nincs lehetőség arra, hogy ezeket az ismereteket magunktól szerezzük meg. Minden ember kötelessége azonban, hogy megkeresse Isten igaz prófétáját, s e keresést különös gondossággal, nagy éleslátással és egészséges ítélőképességgel végezze, mert ha rossz embert választ látszólag igaz prófétaként, akkor az hamis útra viszi. Ha azonban minden nézőpont alapos megfontolása és értékelése után megállapítja, hogy egy bizonyos személy valóban Isten prófétája, akkor teljesen meg kell benne bíznia, és minden utasítását hűen kell követnie

Világos tehát, hogy az ember számára helyes út csak az lehet, amelyet a próféta is járt, és csak azok a helyes életformák, amelyekről ő azt mondta, hogy Isten írta őket elő nekünk. Ebből könnyű megérteni, hogy minden ember számára abszolút szükséges a prófétákban való hit és az ő követésük, s hogy az, aki maga próbál utat keresni, eltér a helyes iránytól, és biztosan eltéved.
Ebben a kérdésben az emberek különösen sokszor ítélnek rosszul. Vannak, akik a próféták feddhetetlenségét és igaz voltát elfogadják, mégsem fűzi őket hozzájuk imán (hit), s nem is követik utasításaikat az élet dolgaiban. Az ilyen emberek nemcsak hitetlenek (káfirun), hanem viselkedésük oktalan és természetellenes is, mert azután nem követni a prófétát, hogy már elismerték igaz voltát, azt jelenti, hogy tudatosan a hazugságot részesítik előnyben.6 És milyen ostobaság lehetne nagyobb ennél?

Néhányan azt mondják: „Nincs szükségünk prófétára, mert magunk is megtaláljuk az igazsághoz vezető utat.” Ez azonban hibás nézet. Aki tanult geometriát, tudja, hogy két pont között csak egyetlen egyenes vonal van, és minden más vonal görbe, vagy nem érinti az adott pontokat. Éppen így van ez az igazsághoz vezető úttal is, amelyet az iszlám nyelvében „asz-szirátu-ul-musztaqim”-nak (az egyenes útnak) neveznek. Ez az út az embernél kezdődik, és teljesen egyenesen felvezet Istenhez. Világos, hogy csak egy és csakis egy ilyen út lehet. Minden más út elágazó, és tévedéshez vezet. Ezt az egyenes utat a próféta mutatta meg, s nem létezhet rajta kívül más egyenes út. Az az ember, aki nem veszi figyelembe ezt az utat, és más pályákat keres, csak saját elképzeléseinek esik áldozatául. Kiválaszt magának egy irányt, s azt képzeli, hogy az a helyes, de hamarosan elveszik a labirintusban, amelyet saját maga alkotott. Mit gondolunk arról az emberről, aki eltévedt, és egy jó ember megmutatta neki a helyes utat, ő mégsem vette figyelembe a segítő vezetést, hanem azt mondta: „Nem fogadom el az utasításodat, s azt az utat, amit mutattál, nem követem, hanem magam nézek körül ezen a számomra ismeretlen vidéken, és igyekszem keresésem tárgyát saját magam megtalálni”? Ez a próféta világos útmutatása szempontjából nézve teljes ostobaság. A keresést elölről kezdeni rettentő nagy idő- és energiapazarlás, és óriási a tévedés valószínűsége. A tudományban sohasem tesszük ezt, miért tennénk az életnek ebben a vonatkozásában?

Ez az elbizakodott és hamis beállítottság mégis széles körben elterjedt. Már egy kis gondolkodás is megláttatja velünk hiányosságait és gyengéit. Ha a problémát még részletesebben vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy egy olyan ember, aki vonakodik hinni egy valódi prófétában és elismerni őt, nem tud sem egyenes, sem pedig görbe utat találni, amelyen eljuthatna Istenhez. Ez azért van így, mert aki nem akar hinni egy igaz ember tanácsában, olyan kifordítottan gondolkodik és viselkedik, hogy elmosódnak előtte a valóság vonalai, saját önfejűségének, előítéleteinek és természetellenességének áldozata lesz. Ez a vonakodás gyakran önmagunk túlbecsüléséből, a vak konzervativizmusból, az elődök életmódjához való önfejű ragaszkodásból adódik, vagy pedig az alantas szenvedélyektől való függésből, amelyek a próféta tanait követve nem hajszolhatók. Ha valaki a fenti állapotok valamelyikének rabja, az igazság ösvénye bezárul előtte. Előítéletei miatt nem láthatja a dolgokat a valóság hamisítatlan fényében. Az ilyen ember nem talál utat lelke megmentésére. Ha azonban valaki nyílt és igazságszerető, s nem rabja – a gondolkodását beszűkítő – szenvedélyeknek, akkor kitárul előtte az igazsághoz vezető út, és semmi sincs a világon, ami eltéríthetné attól, hogy higgyen a prófétának. Az ilyen ember a próféta tanításaiban saját lelke visszhangjára lel, és önmagát fedezi fel, amikor a prófétára talál.

A legfontosabb azonban az, hogy az igaz prófétát maga Isten választotta ki. Isten az, Aki az emberekhez küldte őt, hogy adja át nekik üzenetét. Isten parancsa, hogy higgyünk a prófétában és kövessük őt. Ezért az, aki nem akar hinni Isten küldöttének, tulajdonképpen az Isten parancsának való engedelmességet tagadja meg, így lázadó lesz. Vitathatatlan tény, hogy az, aki vonakodik elismerni az uralkodó által kinevezett helytartó tekintélyét, az uralkodó ellen is tiltakozik. Ez az engedetlenség teszi őt lázadóvá. Isten a világmindenség Ura, az igazi Uralkodó, minden királyok Királya, s minden ember legteljesebb kötelessége, hogy elismerje küldötteinek tekintélyét, s mint teljes hatalmú prófétáknak, engedelmeskedjen nekik. Mindenki, aki elfordul Isten prófétáitól, igazából káfir (hitetlen), attól függetlenül, hogy hisz-e Istenben vagy sem.