Az emberi faj létezése az első emberrel, Ádámmal (béke legyen vele) vette kezdetét. Tőle indult el és sokasodott az emberek családja. Minden emberi lény az első pártól – Ádámtól és Évától – származik.7 A történelem, a tudomány és a vallás ezen a ponton megegyeznek egymással. A tudományos kutatás sem bizonyítja az emberiség eredetéről, hogy egyidejűleg különböző emberek jöttek volna létre, és egyszerre vagy különböző időpontokban a föld más-más részén telepedtek volna le. A legtöbb tudós ugyanígy azt feltételezi, hogy egy emberpár volt először, és az egész emberi faj ettől az egy emberpártól származik.
Ádám (béke legyen vele), az első ember a földön, egyúttal Isten első prófétája is volt. Isten kinyilatkoztatta neki vallását – az iszlámot – és rábízta, hogy tovább adja azt utódainak. Tanítsa őket arra, hogy csakis egyetlen Isten van, Ő a világ alkotója és megtartója, Ő az univerzum Ura. Csak Hozzá szabad imádkozni, Neki kell engedelmeskedni, és egy napon mindnyájan Hozzá térnek vissza. Csak Hozzá fohászkodhatnak, Tőle kérhetnek segítséget. Jámbor, tiszta és igaz életet kell élniük Isten tetszésére, és ha így történik, Isten a legcsodálatosabban fogja jutalmazni őket; s hogyha elfordulnak Tőle és nem engedelmeskednek Neki, ezen a földön és a túlvilágon is vesztesek lesznek, szigorú büntetés jár nekik hitetlenségükért és engedetlenségükért.
Azok, akik Ádám utódai közül jóravalók voltak, az általa mutatott útra léptek. De azok, akik bűnösök voltak közülük, nem vették figyelembe ősatyjuk tanítását, s lassacskán hamis vágányra jutottak. Egyesek a Napot, a Holdat, a csillagokat kezdték imádni, mások fákat, állatokat és folyókat istenítettek. Néhányan azt hitték, hogy a levegő, a tűz, az egészség, a természet és minden más jó és rossz ereje egy-egy bizonyos isten hatáskörébe tartozik, s mindegyiküket imával kell jóakaratra hangolni.

Így alakította ki a tudatlanság az utat a politeizmus és a bálványimádás számos formájának létrejöttéhez, amelyekből aztán számtalan vallás alakult ki. Ez abban az időben történt, amikor Ádám (béke legyen vele) utódai szétszéledtek a földön, s különböző rasszokra és nemzetekre oszlottak szét. Minden nemzet kialakította magának a saját egyéni vallását saját rítusokkal és formával. Az emberiség és az univerzum Egyetlen Ura és Teremtője teljesen feledésbe merült. De nemcsak Ő, hiszen Ádám utódai elfelejtették azt az életmódot is, amelyet Isten az egyetlen helyesként nyilatkoztatott ki, és amelyet elődjük tanított nekik. Csakis saját kényüket-kedvüket követték. A rossz szokások megszaporodtak, elharapódzott a tudatlanság minden elképzelhető kifejezési formája. Az emberek tévedni kezdtek a jó és a rossz megkülönböztetésében. Sok rossz dolgot helyesnek tartottak, sok jót nemcsak elítéltek, hanem hamisként elutasítottak.8
Ebben a stádiumban kezdett Isten minden néphez prófétákat küldeni, akik az iszlámot hirdették. Mindegyikük figyelmeztette népét a tanításokra, amelyeket elfelejtettek. Arra tanították az embereket, hogy az Egyetlen Igaz Istent imádják. Leszámoltak a bálványimádással és a sirk szokásával (ami Isten mellé más istenségek állítását jelenti). Feloldottak minden tudatlanságból származó szokást, és megtanították az embereket helyes módon, Isten tetszésének megfelelően élni. Isteni törvényeket és parancsolatokat hoztak el, hogy az emberek kövessék, és vigyék véghez azokat a társadalomban. Isten igaz prófétái mindenütt, minden országban és minden népnél megjelentek. Mindenkinek egy és ugyanazon vallást hozták el: az iszlámot. Az egyes próféták tanítási módjai és parancsolatai kétségkívül valamennyire eltérőek voltak az illető nép adottságai és kulturáltsága szerint. Egy próféta mindenkori tanításait a rossznak az a megjelenési formája határozta meg, amellyel szembe kellett szállnia, és amelyet ki kellett irtania. A módszerek attól függően változtak, hogy mire volt szükség az adott tévhitek, s hamis elképzelések legyőzéséhez. Amennyiben egy nép a társadalmi, kulturális és szellemi fejlődés alacsony fokán állt, akkor a törvények, parancsolatok és utasítások egyszerűek voltak. Amikor a társadalom fejlődött és haladóbbá vált, a törvények a megfelelő szinthez igazodtak. A különbségek azonban a lényeget nem érintették. Minden próféta alapvető tanai ugyanazok voltak, vagyis az Egyetlen Istenben való hit, a jó és kegyes életvitel, hit a halál utáni életben, ahol igazságos jutalmak vagy büntetések osztatnak.
Az emberek viselkedése Isten prófétáival szemben nagyon furcsa volt. Többnyire bántalmazták őket, vonakodtak hallgatni tanításaikra és megfogadni azokat. Néhányukat el is üldözték saját hazájukból, másokat megöltek. Sokan népük teljes egykedvűsége ellenére egész életükön keresztül prédikáltak, s nem szereztek maroknyi követőnél többet. Felőrlő ellenállás, gúny és szidalmak – amelyeknek mindig ki voltak téve – közepette sem hagytak fel Isten küldöttei a kinyilatkoztatás hirdetésével. Türelmes odaadásuk végül is eredménnyel járt, idővel tanításuk nem maradt visszhang nélkül. Az emberek nagy csoportjai, sőt egész nemzetek ismerték el küldetésüket, és vették fel vallásukat. A tévedésekre való emberi hajlam – amely a vallási tévutakhoz, tudatlansághoz és a rossz szokásokhoz való évszázados ragaszkodásból alakult ki –, ezután másban nyilvánult meg. Noha a prófétát életében elfogadták és követték tanításait, halála után azonban újra belevették hamis, régi elképzeléseiket vallásukba, s így eltorzították a próféta küldetését. Sőt, az istentisztelet teljesen új módjai felé fordultak: néhányan elkezdték prófétáikat imádni, mások Isten megtestesülését látták bennük. Egyesek Isten „fiaivá” emelték őket, míg mások prófétájukat Istennel azonosították. Egyszóval az emberek által kialakított változatos nézetek saját értelmüknek mondtak ellent: mert éppen azokból csináltak bálványokat, akiknek az volt a szent missziójuk, hogy minden bálványt leromboljanak. Ahogyan vallásukat hitetlenségből született szokásokkal és tradíciókkal, megalapozatlan és hamis anekdotákkal, emberi agy által kiötlött törvényekkel összekeverték, az emberek annyira megmásították és meghamisították a próféták tanítását, hogy az néhány évszázad múlva az igaz és hamis keverékévé vált, s reménytelenül elveszett a kitalációk és kiforgatások útvesztőjében, így lehetetlenné vált megkülönböztetni benne a búzát a pelyvától. Az emberek nem elégedtek meg a próféták tanainak ilyen mértékű eltorzításával és meghamisításával, hanem kitalált eseményeket, méltatlan történeteket is összekapcsoltak prófétáik életével, s ezzel annyira megmásították a történelmi tényeket, hogy lehetetlenné vált a bepillantás a próféták életének hiteles és megbízható ábrázolásába. „Híveik” ezen hamisításai ellenére a próféták műve nem volt hiábavaló. Minden hozzátoldás és változtatás ellenére minden népnél megmaradtak az igazság nyomai. Isten és a halál utáni élet fogalma, legalábbis gyakorlatilag, ilyen vagy olyan formában mindenhol elfogadott volt. A jóság, igazságosság és erkölcsösség némely alapfogalmát az egész világban általánosan elismerték. A próféták tehát minden népnél úgy készítették elő a lelki talajt, hogy végül bevezethető lett egy mindent átfogó, univerzális vallás, amely az ember természetével teljes összhangban áll, ami mindazt megtestesíti, ami az egyes közösségek hitvallásaiban benne volt, és az egész emberiség számára elfogadható.

Amint az előzőekben mondtuk, eleinte gyakori volt: különböző nemzeteknél és népeknél egymástól függetlenül jelentek meg próféták. Ennek az volt az oka, hogy a történelem e korszakában az egyes népek nagyon távol éltek, és annyira el voltak szigetelve egymástól, hogy teljesen saját országuk területének földrajzi határain belülre szorultak, s nem volt alkalmuk érintkezni egymással. Ilyen körülmények között nem lehetett létrehozni egy általános világvallást a hozzá tartozó elrendelés-rendszerrel, amely a földi életet szabályozza. A korai népek életkörülményei is teljesen különbözőek voltak. Nagy volt a tudatlanság, és mindenütt más-más formát öltött az erkölcsi zűrzavar és vallási hamisság. Ezért volt szükség különböző próféták kiválasztására, hogy az igazságot hirdessék nekik, és megnyerjék őket Isten útjának. A hibákat és az elhajlásokat, a tudatlanság különböző megjelenési formáit fokozatosan kiirtsák, s arra tanítsák a népeket, hogy egy egyszerű, erkölcsös és igazságos élet legnemesebb alapjait valósítsák meg, s így neveljék őket helyes életvezetésre. Egyedül Isten tudja, hány ezer év telt el az ember nevelésével, amelynek az volt a célja, hogy szellemileg, erkölcsileg és lelkileg a kibontakozáshoz segítse őt. Az emberiség tehát állandóan fejlődött, s végül eljött az idő, amikor kinőtt a gyermekkorból és belépett nagykorúságának korszakába.

A kereskedelem, ipar és művészetek fejlődésével és kiteljesedésével elindult a nemzetek közötti érintkezés. Kínától és Japántól egészen Európa és Afrika legtávolabbi országáig forgalmas vízi- és szárazföldi utak alakultak ki. Sokan megtanulták az írás művészetét, a tudomány és a művészetek népszerűvé váltak, a különböző eszmék országról országra terjedtek, s elindult a tudás cseréje is. Erős hódítók jelentek meg, nagy területekre kiterjesztették befolyásukat, hatalmas birodalmakat rendeztek be, és sok népet fogtak össze egy politikai rendszerben. Így közeledtek egymáshoz egyre inkább a nemzetek, s különbözőségük egyre kisebb és kisebb lett.

Ilyen körülmények között lehetővé vált, hogy az egész emberiség számára egy és ugyanazon vallás érkezzen el, amely az életvitel általános érvényű és mindent átfogó formája, amely az embernek erkölcsi, lelki, társadalmi, kulturális, gazdasági és minden más szükségletét figyelembe veszi, s így a vallásos és világi tényezőket is egyesíti magában. Több mint 2000 évvel ezelőtt lelkileg olyan stádiumba érkezett az emberiség, amelyben kívánatos volt számára egy átfogó vallás kialakulása. A buddhizmus, noha csak kevés erkölcsi elvet tartalmazott, és nem nyújtott átfogó életrendet sem, átlépett India határain s elterjedt Japánig és Mongóliáig az egyik irányba, Afganisztánig és Buharáig (Üzbegisztán) a másik irányba. Néhány évszázaddal később megjelent a „kereszténység”, s noha kétségtelen, hogy Jézus (béke legyen vele) a tiszta iszlámot tanította (Isten akaratának való önátadást), ám azok, akik utána éltek ezt a tiszta vallást megváltoztatták saját elképzeléseik szerint. Ennek ellenére széles körben elterjedt olyan távoli területeken is, mint Perzsia, Kis-Ázsia, sőt még Európa és Afrika szerte is.

Mindebből világosan kitűnik, hogy az emberiség ekkor egy általános érvényű, minden népnek és minden embernek szóló vallásra áhítozott. A talaj olyan jól elő volt készítve erre, hogy az emberek, mivel nem találtak tökéletes és igaz vallást, a már meglévő meghamisított vallásokat kezdték terjeszteni, akármilyen hiányosak, hibásak voltak is azok.
Az emberi civilizáció azon kritikus időpontjában, amikor az emberek lelke egy világvallást keresett, egy kiválasztott próféta jelent meg Arábiában, aki az egész világhoz és minden emberhez szólt. A vallás, amelynek hirdetése rá bízatott, ismét csak az iszlám volt – de most egy mindent átfogó és önálló rendszer formájában –, amely az emberek magán- és közösségi, erkölcsi és anyagi életének minden szempontját magában foglalta. Az új hírnök az egész emberiség prófétája lett, és az volt a feladata, hogy küldetését az egész világra kiterjessze. Ő volt Mohamed (béke legyen vele), az iszlám utolsó prófétája.

Lábjegyzet:

7.    Ez egy nagyon fontos és forradalmi felfogás. Ebből következik az emberiség egysége és minden emberi lény egyenlősége. Esztelenség az embereket osztály, bőrszín, rassz vagy országok szerint megkülönböztetni. Olyan korban, amikor a nacionalizmus, a szűklátókörű rasszizmus, és az antiszemitizmus a világ darabokra szakításával fenyeget, az emberiség egységének hirdetése a jövő erőteljes reménysugara lehet.

8.    A vallások történetében ezen elmélet éppen ellentétes a vallások úgynevezett fejlődéselméletével, amely a természetimádást tekinti az első stádiumnak. A fejlődéselmélet védelmezői egyszerűen megrekednek a korai társadalmaknál megfigyelhető természetimádás megállapításánál, és nem próbálkoznak a még korábbi vallás-formák kutatásával, amelyekből csak teljes kifordulásukkal és hamissá válásukkal alakult ki a természet imádata. A legújabb tudományos kutatások azonban bizonyították azt a nézetet, hogy a TAUHID – egyetlen Isten imádása – volt az imádat legkorábbi formája és minden más az eredeti vallás eltorzítása. Akik erről a témától többet szeretnének tudni, tanulmányozhatják W. Schmidt professzor figyelemre méltó kutatási leírását: „Ursprung und Entwicklung der Gotteidee” (Az istenfelfogás eredete és fejlődése).