Ő nem szorul senki segítségére és támogatására, ám mindenki rajta kívül őrá szorul, az ő támogatását igényli élete minden dolgában, mások tőle függenek, míg ő mindenkitől független. Az „iláh” szó továbbá magában hordoz valami titokzatos és misztikus értelmet is, miszerint láthatatlan és elképzelhetetlen. A perzsa Hodá szó, a hindi Deva, az angol God, a német Gott, a magyar Isten – és a sort még sokáig folytathatnánk – többé-kevésbé ugyanezt jelenti.
Az arab Allah szó azonban Isten személyes neve. „Lá iláhá illa-llah” tehát szó szerinti jelentésben: Nincs más iláh azon az Egyetlenen kívül, Aki az Allah nevet viseli. Ez azt jelenti tehát, hogy az egész nagy univerzumban nincs egyetlen más lény sem, aki Allahon kívül imádatra lenne érdemes. Csakis Őelőtte kell alázattal és imádattal leborulni, Ő az egyetlen, Aki minden erővel rendelkezik, mindannyiunknak nagy szüksége van adományaira és jóakaratára, és valamennyien rászorulunk az Ő segítségére. Szemünk elől rejtve van és értelmünk sem képes felfogni az Ő lényét.
Miután megismertük a kalima szavainak jelentését, kutassunk mélyebb értelme után!
Már az emberi történelem legrégebbi koraiból fennmaradt leletek is arról tanúskodnak, hogy az ember minden korban elismert és imádott valamilyen istenséget vagy több istent. Sőt, napjainkban is a földgolyó minden népe – a legprimitívebbtől a magasan civilizáltig – hisz valamilyen istenségben és imádattal fordul hozzá. Ez mutatja, hogy a gondolat, hogy van egy Istenünk, akit imádunk, mélyen gyökerezik az ember természetében. Valami a lelkében erre készteti az embert.

A kérdés azonban az, hogy mi ez a „valami”, és az ember miért érzi magát az istentisztelet valamilyen formájára késztetve? A kérdésre megtaláljuk a választ, ha igyekszünk megfigyelni az ember helyét ebben a végtelen nagy univerzumban. Az ember és természetének ebből a szempontból történő gondos elemzése megmutatja, hogy az ember egyáltalán nem mondható hatalmasnak. Önmagában nem elegendő és nem képes létezni, hiszen nem rendelkezik korlátlan erővel. Valójában nagyon gyenge, törékeny és mulandó. Erők garmadától áll függésben, amelyek segítsége nélkül nem juthat előre. Számtalan dologra van szükség létezése és fennmaradása biztosításához, ezek az eszközök azonban nincsenek teljesen vagy akár csak részben is az ő hatalmában. Néha igen egyszerű és természetes úton jut birtokukba, máskor azonban teljesen meg van fosztva tőlük és nélkülöznie kell őket. Sok fontos és értékes dolog van, amelyet igyekszik megkapni, de csak néha sikerül valóban elérnie őket. Sok minden kárt okoz neki; szerencsétlenségek egyetlen pillanat alatt tönkreteszik életművét; sorscsapások hirtelen véget vetnek minden reményének és vágyának; betegségek, bánat, ínség, szerencsétlenség és halálesetek kínozzák vagy fenyegetik állandóan és lerombolják előtte a boldogsághoz vezető utat. Ő igyekszik elkerülni a csapásokat, s ebben a fáradozásában siker és kudarc váltogatja egymást. Sok dolog van, amelynek nagysága és fennköltsége megfélemlíti: magas hegyek és rohanó folyók, hatalmas állatok és vad bestiák. Megtapasztal földrengéseket, viharokat és más természeti katasztrófákat. Megfigyeli a feje fölött gyülekező sötét fellegeket és látja, hogyan lesznek egyre sűrűbbek és sötétebbek, hogyan hasadnak meg mennydörgéssel, hogyan villannak fel fényes villámlással és milyen súlyos eső hull belőlük a földre. Látja a Napot, a Holdat és a csillagokat egy tökéletes rendszer szerinti állandó mozgásukban. Átgondolja, milyen nagyok, hatalmasak és csodálatosak ezek az égitestek, s milyen jelentéktelen, tehetetlen is ő hozzájuk képest. A végtelenül hatalmas természeti jelenségek és saját törékenységének tudata hatással vannak rá és saját gyengeségének, tökéletlenségének és tehetetlenségének érzését erősíti fel benne. Látja, hogy ezek a szemmel látható dolgok egy láthatatlan erőnek engedelmeskednek. Az ember arra a lényre gondol, Aki uralkodik ezeken a nagy erőkön. Az Ő nagyságának gondolata kényszeríti arra, hogy alázattal fejet hajtson. Az Ő hatalmának tudata készteti a segítségért való könyörgésre. Törekszik tetszésének elnyerésére, hogy ezt a maga hasznára fordítsa, féli Őt és igyekszik elkerülni haragját.

A tudatlanság legprimitívebb stádiumában az ember azt gondolja, hogy a természeti jelenségek, amelyek fenségessége és pompája látható és amelyek az ember számára károsnak vagy hasznosnak tűnnek, magukban képviselik a hatalmat és erőt, s ezért istenek. Ezért imádja a fákat, állatokat, folyókat, hegyeket, tüzet, esőt, levegőt, égitesteket és sok más dolgot.
Amikor az ember tudatlansága egy bizonyos fokkal csökken és szellemi horizontján felbukkan a tudás és a világosság egy szikrája, akkor tudatára ébred, hogy ezek a nagy és hatalmas dolgok maguk is teljesen tehetetlenek és függésben állók, s egyáltalán nincsenek jobb helyzetben, mint ő maga – sőt, még tehetetlenebbek és alárendeltebbek. A legnagyobb és legerősebb állat éppen úgy elpusztul, mint egy apró mag, s ezzel elveszti minden erejét; a nagy folyók kiáradnak, de újra visszahúzódnak és végül kiszáradnak; a nagy hegyeket maga az ember robbantja szét és pusztítja el; a szántóföld termékenysége nemcsak a földtől függ – először a víz teszi termővé, s a vízhiány szikessé és terméketlenné változtatja. Ám maga a víz sem önálló. A szélre van utalva, amely maga előtt hajtja a felhőket. De a szél sem képes önmaga ártani vagy használni az embernek, mert más tényezőktől függ. A Holdat, a Napot és a csillagokat is egy hatalmas törvény tartja korlátok között, amelytől a legkisebb mértékben sem térhetnek el. E megfontolások után az ember gondolkodása azon lehetőséghez fordul, hogy létezhetnek titokzatos, isteni eredetű hatalmak, amelyek felügyelnek a látható dolgokra és amelyek teljes hatalommal és tekintéllyel lehetnek ellátva. Ezek a gondolatok a természeti jelenségek istenítése után a misztikus erőkbe vetett hitet hívják elő. Ekkor az ember úgy gondolja, hogy több istenség vezérli a természet számtalan dolgát és jelenségét, mint a szelet, fényt, esőt stb. Sokjelentésű formák és szimbólumok létesítésével igyekszik az ember megjeleníteni ezeket az „isteneket” és imádni kezdi ezeket a formákat és szimbólumokat. Ez is a tudatlanság egyik formája, s az intellektuális és kulturális zarándokút e stádiumában az emberi szem előtt a valóság még mindig rejtve marad.
Miközben az ember a tudás és tanulás terén további lépéseket tesz előre, és mialatt élete és általában léte alapvető problémáiról még többet és még mélyebben gondolkodik el, felfedez egy mindenható törvényt és egy mindent átfogó uralkodó erőt a világegyetemben. Milyen tökéletes rendszer nyilvánul meg a napfelkeltében és naplementében, a szelekben és az esőben, a csillagok mozgásában és az évszakok váltakozásában! Hogyan hat itt együtt csodálatos harmóniában számtalan erő, teljesen meggyőző és fölöttébb bölcs törvény az, amely a világegyetemben minden dolgot vagy okot egy adott időbeni együttműködésre ösztönöz, hogy előidézzenek egy előre elrendelt eseményt! Miközben megfigyeli a természet minden területén uralkodó összhangot, rendszerességet és az állandó törvényhez való igazodást, még egy többistenhívő is azt a kényszert érezheti, hogy elhiggye: kell lennie egy Istennek, amely nagyobb, mint minden más, és amely az egyedüli uralmat gyakorolja. Mert ha több különböző istenség létezne, a világmindenségben uralkodó tervszerű összhang összekeveredne. Az ember ezt a legnagyobb Istenséget különböző neveken szólítja, például „Allah”-nak, „God”-nak, „Dieu”-nek, „Gott”-nak, „Mindenható”-nak és így tovább. De mivel tudatlansága tovább tart, továbbra is alárendelt mellékistenségeket imád a Mindenhatóval együtt. Azt képzeli, hogy „Isten égi királysága” nem lehet másmilyen, mint egy földi királyi birodalom. Ugyanúgy, ahogy egy uralkodónak sok minisztere, biztosa, kormányzója és más felelős hivatalnoka van, elképzelésében az alárendelt „istenségek”, mint a sok hivatalnok, különböző állásokat töltenek be a Nagy Isten uralma alatt, Akihez nem lehet közeledni a Neki alárendelt hivatalnokok körüludvarlása és megnyerése nélkül. Ezért tehát ugyanúgy imádni kell őket, segítségükért kell könyörögni és semmi esetre sem szabad megsérteni őket. Gyakorlatilag közvetítőknek tekinti őket, akik által a Nagy Istenhez nyerhet utat.

Minél jobban gyarapszik az ember tudása, annál elégedetlenebb lesz az istenek sokaságával, ezért a „mellékistenek” száma egyre csökken. Felvilágosultabb emberek nagyító alá veszik ezeket az „istenségeket”, hogy kritikusan vizsgálhassák őket és végül megállapítják, hogy az istenné emelt lények vagy dolgok egyike sem bír az isteni tulajdonság legkisebb nyomával sem. Maguk is csak teremtmények, akárcsak az ember, sőt sokszor még tehetetlenebbek nála. Ezért egyiket a másik után vetik el, míg csak az Egy Isten marad. Azonban az Egy Isten fogalma még mindig tartalmazza a tudatlanság elemeit. Néhány ember azt képzeli, hogy Istennek teste van ugyanúgy, mint az embernek és egy bizonyos helyen lakik. Vannak, akik azt hiszik, hogy Isten emberi alakban leszállt a földre; megint mások azt gondolják, hogy Isten, miután az univerzum dolgait elrendezte, visszavonult és most pihen. Egyesek azt gondolják, hogy az ember csak szentek és lelkek útján közeledhet Istenhez, s az ő közvetítésük nélkül semmit sem lehet elérni. Néhányan Istent egy bizonyos alakban vagy megtestesülésben képzelik el és szükségesnek tartják, hogy ez a kép állandóan szem előtt legyen, hogy imádkozni tudjanak hozzá. Az ilyen téves felfogások tovább élnek és sok közülük különböző népeknél még ma is általánosan elterjedt.

A tauhid a legmagasabb istenfelfogást képviseli és az erről való tudást Isten minden időre szólóan Mohamed Próféta (béke legyen vele) által juttatta el hozzánk. Ez volt az a tudás, amellyel kezdetben Ádám a földre érkezett, ez volt az a tudás, amely Noénak (béke legyen vele), Ábrahámnak (béke legyen vele), Mózesnek (béke legyen vele) és Jézusnak (béke legyen vele) kinyilatkoztatásra került. Pontosan ez a tudás volt, amelyet Mohamed (béke legyen vele) elhozott az emberiség számára. Ez a tudás tiszta és abszolút, melyre a tudatlanság legkisebb árnyéka sem vetül. Az ember csak azért esett a sirk és a kufr – a bálványimádás, a társítás és a hitetlenség – bűnébe, mert elfordult a Próféta tanításától és saját hibás ítélőképességére, hamis elképzeléseire és előítéletekkel teli magyarázataira támaszkodott. A tauhid elűzi a tudatlanság minden felhőjét és az igazság fényével világítja meg a horizontot. Látnunk kell, milyen alapvető tényeket mutat fel a tauhid fogalma – ez a kis mondat: „lá iláhá illa-llah” –, milyen igazságot közöl és milyen vallásos meggyőződést követel. Mindezt megérthetjük, ha a következő pontokat végiggondoljuk:

•    1.    Szemtől szemben állunk a nagyszerű, határtalan univerzummal. Az emberi értelem sem kezdetét nem ismeri, sem végét nem láthatja előtte. Az univerzumban minden halad meghatározott útján, a ködös múlttól a beláthatatlanul távoli jövőbe. Számtalan teremtmény jön létre továbbra is napról napra. A jelenségek olyan megtévesztőek, hogy a gondolkodó elme megdöbbenve és csodálatba ejtve érzi magát. Az ember nem képes a valóságot egyedül saját belátóképessége segítségével megragadni és megérteni. Egyszerűen nem hiheti, hogy minden csupán véletlen vagy tévedés nyomán keletkezett volna. Hiszen az univerzum nem az anyag véletlenszerű gyűjteménye. Nem egymásra utalt objektumok összevisszasága. Nem kaotikus és jelentéktelen dolgok halmaza. Mindez nem létezhet alkotó, tervező, vigyázó és irányító nélkül. De ki teremthette és vigyázhatja ezt a fenséges világmindenséget? Csak Az képes ezt tenni, Aki ura és mestere mindennek, Aki végtelen és örök, Aki hatalmas, minden mértéket meghaladóan bölcs, mindennel bíró és mindent tudó; Aki mindent ismer és mindent lát. Minden felett hatalommal kell bírnia, ami a világmindenségben létezik. Minden hibától és gyengeségtől mentesnek kell lennie és senki sem lehet képes beleavatkozni tervezésébe vagy befolyásolni művét.

•    2.    Elengedhetetlen, hogy mindezek az isteni tulajdonságok és erők egyetlen kézben legyenek. Teljesen lehetetlen, hogy két személyiség, aki ugyanolyan tulajdonságokkal és erőkkel bír, egymás mellett létezhessen és uralkodhasson egy tökéletes rendszer felett. Ugyanannak a tartománynak nem tudunk elképzelni két kormányzót vagy egy hadseregnek két parancsnokot. Ezért csakis egyetlen Magasabb Létező lehet, Aki hatalommal bír minden más felett.

•        Az is elképzelhetetlen, hogy az összes isteni tulajdonság több istenség között lenne elosztva, így például az egyik istenség a mindentudás birtokosa, míg egy másik előrelátó képességgel rendelkezik, s megint egy másik életre keltőként lép fel, s mindegyikük független hatalommal bír a maga területén. Az univerzum egy oszthatatlan egész, s ezen istenségek mindegyike feladata gyakorlásában a többitől függene. Következésképpen hamarosan felbomlana köztük az egyetértés. S ha ez megtörténne, a világ szakadásra lenne ítélve.
•        Ezek a tulajdonságok és képességek ugyanakkor átruházhatatlanok is. Lehetetlen, hogy egy bizonyos tulajdonság egy időben az egyik istenségben van meg és egy másik időpontban egy másiknál találkozunk vele. Egy isteni lény, amely maga nem képes életben maradni, nem adhat életet más lényeknek. Egy istenség, aki nem tudja megvédeni saját isteni hatalmát, biztosan nem képes arra, hogy irányítsa a végtelen univerzumot. Minél többet gondolkodunk ilyen módon ezen a problémán, annál erősebb lesz a meggyőződésünk, hogy mindennek az isteni erőnek és tulajdonságnak egy és ugyanazon lényben kell összpontosulnia. Ezért a politeizmus a tudatlanság egyik formáját alkotja és az értelmes vizsgálattal szemben nem helytálló. Sok isten egyidejű létezése gyakorlatilag lehetetlen. Az élet és a természet tényei nem illenek egy ilyen felfogásba. Az embert ezek a tények maguktól a valósághoz vezetik, tehát a tauhidhoz, az Egy Istenben való hithez.

•    3.    Miközben ezt az Istenről való egyértelműen helyes felfogást szem előtt tartjuk, vessünk egy beható pillantást a végtelenül nagy világmindenségre! A legnagyobb alapossággal, a legjobb tudásunk szerint kellene megválaszolni a következő kérdést: Van-e mindazon dolgok között, amit látunk, amit ismerünk, s amit az emberi értelem képes felfogni, valami, ami ezekkel az isteni tulajdonságokkal bír? A Nap, a Hold, a csillagok, valamely állat, anyag, a pénz, valamely ember vagy emberek egy csoportja birtokában van-e valamelyik isteni tulajdonságnak vagy képességnek? Természetesen nem. Mert az univerzumban minden teremtett és teremtődik, irányítva, vezetve van, más dolgoktól függ, változó és múlandó, nem saját akarata szerint cselekszik, és mozog. Mindent – még az űrben a legkisebb mozzanatot is – egy kérlelhetetlen törvény irányít, amelytől a legkisebb eltérés sem lehetséges. A dolgok és lények tehetetlen helyzete bizonyítja, hogy az istenség köntöse nem rájuk szabott. Egyik sem bír az istenség leghalványabb nyomával sem, abszolút semmi közük nincs hozzá. Minden isteni erő hiányában vannak, ezért az igazság teljes elferdítése és a legnagyobb ostobaság lenne isteni erőt tulajdonítani nekik. Ez a „lá iláhá” jelentése: abszolút nincs istenség; sem emberi lény, sem anyagi dolog, sem tárgyi objektum nem bír olyan isteni erővel és hatalommal, amely érdemes lenne az imádatra, a neki való alázatos engedelmességre.

•    4.    Azonban ez még nem vizsgálódásunk vége. Megállapítottuk, hogy az univerzum semmilyen anyagi, állati vagy emberi alkotórészében nem rejlik istenség, s közülük egyik sem tartalmazza annak még árnyékát sem. Éppen ez késztet minket arra a következtetésre, hogy kell lennie egy magasztos, fenséges létezőnek, Aki minden fölött áll, amit tökéletlen szemünk a világmindenségben megpillant és Aki isteni tulajdonságokkal és képességekkel bír. Ő minden természeti jelenség mögött álló akarat, Aki ennek a nagyszerű univerzumnak az alkotója, mindent átfogó törvényének őrzője, a tökéletes, harmonikus rendszer irányítója, igazgatója. Ez Isten, az univerzum Ura, s abszolút nem áll mellette senki segítőként és istensége részeseként. Ez az, ami az „illá-llah” – az Egyetlen Igaz Istenen kívül – jelentést hordozza.
   
Ez a tudás sokkal hatalmasabb minden más tudásnál és minél inkább törekszünk rá, annál mélyebb lesz meggyőződésünk, hogy ez minden más tudás kiindulópontja. A kutatás minden területén elismerik – legyen az a fizika, kémia, csillagászat, geológia, biológia, zoológia, gazdaságtan, politika, szociológia vagy az emberi nyelvek kutatása –, hogy az ember minél inkább a dolgok mélyére nyúl, annál világosabb jeleit találja a „lá iláha illá-llah” igazságának. Ez az a fogalom, amely kinyitja számunkra a kapukat a vizsgálatokhoz és megfigyelésekhez és a tudomány ösvényeit a valóság fényével világítja meg. Ha valaki mégis tagadja vagy figyelmen kívül hagyja ezt a valóságot, akkor minden lépésnél csalódásnak teszi ki magát, mert ezen elemi igazság tagadása megfosztja az univerzum minden dolgát tényleges jelentésétől és igaz értelmétől. Az univerzum, mint egész, ekkor jelentéktelenné zsugorodik és a haladás esélyei – bármilyen területen is –, elhalványodnak és reménytelenné válnak.