•    1.    Aki hisz ebben a kalimában, sohasem lehet szűklátókörű, s nem lehet elferdült világnézete. Hisz az Egy Istenben, Aki az ég és Föld Teremtője, Kelet és Nyugat Ura és az egész univerzum Megtartója. Miután ebben hisz, ezen a világon semmit sem tekint már idegennek. Mindenre úgy tekint, mint valami olyanra, ami vele együtt ugyanazon Úrhoz tartozik. Gondolataiban és tetteiben nem a vak egoizmus tölti el. Együttérző megértése, szeretete és segítőkészsége nem korlátozódik egy adott körre, vagy emberek egy bizonyos csoportjára. Megértő-képessége elmélyült, lelki horizontja egyre jobban kitárul, világnézete felszabadult és olyan határtalan lesz, mint Isten birodalma. Hogyan érhetné el ezt a mély belátó-képességet és ezt a lelki nagyságot egy ateista, politeista vagy olyan valaki, aki egy olyan istenségben hisz, amelyről feltételezi, hogy csak olyan korlátolt és elégtelen hatalommal bír, mint az ember?

•    2.    Ez a hit az emberben nagy önbizalmat és önbecsülést ébreszt. A hívő tudja, hogy egyedül Isten minden hatalom ura és rajta kívül senki sem árthat vagy használhat az embernek, senki sem gondoskodik szükségleteiről, senki nem tud életet adni és elvenni vagy a tekintély és befolyás valamilyen formáját gyakorolni. Ez a meggyőződés Isten erején kívül minden más erőtől függetlenné és félelem nélkül valóvá teszi. Sohasem hajt főt hódolattal Isten valamely teremtménye előtt és az imán kívül soha nem emeli könyörgésre kezét valaki előtt. Sohasem félemlíti meg semmilyen nagyság. Ezzel az önfegyelemmel és az Isten teremtményeihez való értelmes viszonnyal szemben egyetlen más vallás sem kerülhet előnybe. Mert elkerülhetetlen, hogy azok, akik Isten mellé más lényeket állítanak, vagy megtagadják Őt, valamilyen más teremtmény előtt tisztelettel hajoljanak meg és képesnek tartsák arra, hogy az az emberek hasznára vagy kárára legyen; féljenek tőle vagy minden reményüket belé vessék.

•    3.    Az ilyen értelmű önbecsüléssel egyidőben azonban ez a hit a szerénység és alázatosság tudatát is előhívja az emberben. Egy hívő sohasem lehet felfuvalkodott, fennhéjázó, gőgös vagy arrogáns. A hatalmasok, a gazdagok és az előkelők féktelen büszkesége nem áraszthatja el a szívét, mert tudja, bármije is van, az Isten ajándéka és Isten éppen úgy elveheti, mint ahogy adta. Ezzel ellentétben egy hitetlen büszke és beképzelt lesz, amint világi javakra és tisztségekre tesz szert, mert azt képzeli, hogy mindez egyedül saját érdemeinek köszönhető. Ugyanígy büszkeség és hiúság a szükségszerű következménye és kísérője a sirknek is – azaz más lények Istennel való társításának az Ő istenségében –, mert egy musrik (társító) azt gondolja, hogy neki egész különleges kapcsolata van az istenekkel, amelyekkel mások nem büszkélkedhetnek.

•    4.    Ez a hit erkölcsössé és becsületessé teszi az embert. Az a meggyőződés alakul ki benne, hogy számára nincs más mód és lehetőség az eredményre jutáshoz és üdvözüléshez, mint a tiszta lélek és az abszolút tisztességes viselkedés. Teljes bizalmát Istenbe veti, Aki nem szorul másra, senkivel sem osztozik uralmában, mindig és mindenkivel szemben igazságos, és Akit isteni hatalma gyakorlásában senki sem támogathat vagy befolyásolhat. Ez a hit annak világos tudatára ébreszti az embert, hogy sohasem érheti el célját, ha nem él kifogástalanul és nem cselekszik igazságosan, s hogy különben sem befolyás, sem ravasz mesterkedés nem mentheti meg a pusztulástól és a kárhozattól. Ezzel ellentétben a káfirok (hitetlenek) és musrikok (társítók) állandóan hamis reményben élnek. Néhányan közülük azt gondolják, hogy „Isten fia” bűneikért már megvezekelt, mások azt hiszik, hogy ők Isten legkedvesebb gyermekei, s ezért nem lesz részük büntetésben; egyesek azt tételezik fel, hogy szentjeik részükre közbenjárnak Istennél, míg megint mások áldozatokat mutatnak be isteneiknek, s közben azt gondolják, hogy ilyen módon megnyerik az isteneket, illetve engedélyt szereznek minden léhaságra és vétekre, s azt tehetik, amit csak akarnak. Az ilyen hamis elképzelések állandóan a bűn és a rossz hálójában tartják őket, s amennyiben isteneikre hagyatkoznak, elmulasztják saját lelkük megtisztítását és egy jó és tiszta élet lehetőségét. Ami az ateistákat illeti, ők nem hiszik, hogy létezik valamilyen lény, amely hatalommal bír felettük vagy akinek felelősséggel tartoznak jó és rossz tetteikért; ezért abszolút szabadnak tartják magukat, s úgy cselekszenek, amint az éppen jól esik nekik. Saját hangulataik és ösztöneik válnak bálványaikká, mohóságuk és vágyaik rabszolgáiként élnek.

•    5.    A hívő semmilyen körülmények között sem lesz kételkedő vagy gyáva. Erős bizalommal van Isten iránt, Aki a föld minden kincsének Ura, Akinek hatalma végtelen és mindent átfogó. Ez a hit rendkívüli vigaszt nyújt szívének, elégedettséggel tölti el, és reménnyel világítja meg. Ezen a világon minden ajtó bezárulhat előtte, a földön sok minden nem állhat szolgálatára, minden pénze és tulajdona elveszhet; az Istenbe vetett hitet azonban nem lehet elvenni tőle soha, és az erő által, amelyet ez ad neki, folytatja mindennapi életét. Ilyen erős bizalom nem eredhet semmi másból, mint az Egy Istenbe vetett hitből. A musrikok, káfirok és ateisták szíve szűk, korlátolt erőkre támaszkodik – ezért a szükség órájában a kétségek elragadják őket és nem ritkán depresszióba süllyednek, öngyilkosságot követnek el vagy bódító szerek függőségébe kerülve azok rabszolgáivá válnak.14

•    6.    Ez a hit nagyfokú határozottságot, türelmes állhatatosságot és Istenben való bizalmat alakít ki az emberben. Ha valaki arra az elhatározásra jut, hogy minden erejével az isteni törvények szolgálatának adja át magát Isten tetszésének elnyeréséért, akkor az meg is van győződve arról, hogy a világmindenség Urának támogatását és segítségét élvezheti majd. Ez a bizonyosság erőssé és megingathatatlanná teszi, mint egy kősziklát, és semmilyen nehézség, akadály és ellenállások sorozata sem térítheti el céljától. A sirk, kufr és ateizmus nem vezethetnek hasonló eredményre.

•    7.    A kalima ünnepélyes megvallása az emberben a bátorságot még jobban kibontakoztatja. Két dolog van, ami gyávává teszi az embert: saját biztonságának szeretete miatt a haláltól való félelem; valamint az a nézet, amely szerint van valaki Istenen kívül, aki elveheti az életet és hogy az ember – feltételezve, hogy különféle előkészületeket tesz – ki tudja tolni halála időpontját. A „lá iláha illá-llah” megszabadítja az embert az ilyen fixa ideáktól. A félelem eltűnik a hívő gondolataiból, mert tudja, hogy élete, javai és minden más valójában Istené. Ezáltal könnyű neki életét és minden birtokában lévő dolgot Isten kedvéért feláldozni. A második nézettől mentes, mert tudja, hogy nincs hatalma elvennie az életét semmilyen fegyvernek, sem embernek, sem állatnak, egyedül és csakis Isten akaratával történhet ez meg. A földön egy bizonyos idő van megszabva számára és a világ összes ereje együtt sem képes egy ember életét ezen idő letelte előtt kioltani. Ez az oka annak, amiért senki sem hősiesebb, mint az, aki erősen hisz Istenben. Semmi sem tántoríthatja el, sem szerencsétlenségek sorozata, sem ellenséges támadás és a leghatalmasabb hadsereg sem képes megfélemlíteni. Ha Istenért száll harcba, akkor legyőz még olyan hatalmakat is, amelyek tízszer erősebbek, mint saját tábora. Hogyan tudnának a musrikok, káfirok és ateisták ilyen nagy elszántságot, erőt és energiát létrehívni? Ők a világon a legdrágábbnak az életet tekintik és azt hiszik, hogy a halált az ellenség hozza el számukra, s a meneküléssel lehet ellene védekezni.

•    8.    A „lá iláha llá-llah”-ba vetett hit a belső béke és elégedettség lelki tartását hozza létre, megszabadítja az embert a féltékenység, irigység és kapzsiság alattomos szenvedélyétől és azt a gondolatot még csak felbukkanni sem engedi benne, hogy valamilyen alantas módszerrel is élhetne boldogulása érdekében. A hívő tudja, hogy a gazdagság és mindenféle adomány Isten kezében van, Ő osztja el ezeket, az egyik helyre többet, a másikra kevesebbet – teljesen saját döntése szerint. Dicsőség és hatalom, tisztelet és tekintély, egyszerűen minden ezen a földön az Ő akarata alá tartozik, Ő adja ezeket annak, akinek kívánja, és az ember kötelessége csak az, hogy tisztességes eszközökkel törekedjen rájuk. Tudja, hogy az eredmény és a kudarc Isten kegyelmétől függ. Ha Ő adni kíván valamit, akkor a világ semmilyen hatalma sem tarthatja vissza; s ha Ő ezt nem akarja, semmi sem kényszerítheti rá, hogy adományozzon. A musrikok, káfirok és ateisták azt gondolják, hogy az eredmény és az eredménytelenség egyes egyedül saját erőfeszítéseik és a földi hatalmak támogatásának vagy ellenállásának függvénye. Ezért mindig a kapzsiság és irigység rabszolgaságában maradnak. Az eredmény érdekében sohasem haboznak megvesztegetést, hízelgést, összeesküvést és más visszás eszközöket alkalmazni. A mások sikerére való féltékenység és irigység felemészti őket és mindent megpróbálnak – nem riadva vissza az elképzelhető legaljasabb mesterkedésektől sem –, hogy sikeres riválisuk bukását okozzák.

•    9.    A „lá iláha illá-llah”-ba vetett hit legeslegfontosabb eredménye mégis az, hogy arra készteti az embert, hogy kövesse Isten törvényét. Aki hisz a kalimában, biztos benne, hogy Isten minden rejtett és nyílt dolgot tud, s Ő közelebb van hozzánk, mint saját nyaki ütőerünk. Akkor is, ha egy világtól elzárt szögletben, a legsötétebb éjszaka bűnt követünk el, Ő tud róla, ismeri még szándékainkat is. Minden elől elbújhatunk, azonban Isten elől semmit sem rejthetünk el; mindenki elől elmenekülhetünk, de lehetetlen számunkra, hogy az Isten előtti számadást kikerüljük. Minél erősebb az ember hite ebben, annál pontosabban fogja követni Isten parancsait, s kerüli mindazt, amit Isten megtiltott. Minden körülmények között betartja Ura rendelkezéseit; akkor is, ha senki sem látja, hiszen tudja, hogy Isten „éber tekintete” sohasem hagyja őt magára, s féli az Ítélet Napját, amely elől senki sem térhet ki. Ezért a legelső és legfontosabb előfeltétele annak, hogy valaki muszlim legyen, hogy a „lá iláha illá-llah”-ban higgyen. Muszlimnak lenni annyi, mint Istennel szemben engedelmesnek lenni. Az Istennek való engedelmesség azonban lehetetlen, ha nem hiszünk teljes biztonsággal a „lá iláha illá-llah”-ban, tehát abban, hogy abszolút nincs senki, aki Istenen kívül imádatra lenne méltó.

Mohamed Próféta (béke legyen vele) tanításainak megfelelően az Egy Igaz Istenbe vetett hit a legfontosabb és legalapvetőbb vallási elv. Ez az iszlám alapja és éltető ereje. Az iszlám minden más hittétele, parancsolata és törvénye erre az alapra épül. Minden ebből a forrásból veszi erejét. Ha ezt elvetjük, semmi nem marad az iszlámból.

Lábjegyzet:

14.    Hogy fogalmat alkossunk arról, milyen kínokat okozhat ez a feneketlenül mély kételkedés, felhívjuk az olvasók figyelmét Collin Wilson „Modern Life” (Modern élet) c. tanulmányára. („The Outsider” 11. kiadás, 1957, London)
Joad professzor vallomása is nagyon tanulságos ehhez a ponthoz. Így ír a Nyugatról: „A történelemben először lesz nagykorú egy férfiakból és nőkből álló generáció, akiknek nincs vallásuk és nem is éreznek szükséget rá. Megelégednek azzal, hogy az élet e szempontját egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Ugyanakkor nagyon boldogtalanok, s az öngyilkossági ráta szokatlanul magas.” C.E.M. Joad: „The Present and Future of Religion” (A vallás jelene és jövője)
Az iszlám világát illetően egy nem-muszlim történész véleményét idézzük, aki egyáltalán nem viseltetik szimpátiával az iszlám vallás iránt. Megállapításait ezért még hasznosabb elolvasni:
„Ebben a kompromisszummentes monoteizmusban, egy transzcendens lény legmagasabb hatalmába vetett egyszerű és lelkes hitben rejlik az iszlám legfőbb ereje. Követői a megelégedettség és szerénység tudatának örvendenek, ahogy ez a legtöbb más vallás követői között nem ismert. A muszlim országokban ritka az öngyilkosság.” Philip K. Hitti: „History of the Arabs” (Az arabok története 1951/129. o.)