Az Ítélet Napjába vetett hit szükségessége (Az iszlám alapelvei 25. rész)

Az Ítélet Napjába és a halál utáni életben való hit mindig is elengedhetetlen része volt minden próféta tanításának.

Mindegyik próféta felszólította híveit a halál utáni életben való hitre úgy, ahogy a próféták pecsétje, Mohamed (béke legyen vele) is felszólított rá minket. Az ebben való hit mindig is fontos feltétele volt annak, hogy valaki egyáltalán muszlim lehessen. Minden próféta egyértelműen kinyilvánította, hogy aki nem hisz ebben a hittételben vagy akár csak kételkedik benne, az káfir. Ez azért van így, mert a halál utáni élet tagadása sok másba vetett hitet is megfosztana értelmétől. Aki a halál utáni élet létét tagadja, ezzel megsemmisíti egy jó, felelősségteli földi élet előfeltételeit és a tudatlanságot, hitetlenséget engedi előretörni. Kis gondolkodással világosan megérthetjük ezt.

Hétköznapi életünkben, ha valaki utasít minket valamire, mindig végiggondoljuk: milyen haszonnal jár számunkra, ha eleget tesszük az utasításnak és milyen kárunk származhat abból, ha nem. Ez megváltoztathatatlanul benne gyökerezik az emberi természetben. A haszontalan dolgokat ösztönösen szükségtelennek tekintjük. Nem szívesen lennénk készek arra, hogy időnket és energiánkat értéktelen, beláthatatlan és terméketlen feladatok végrehajtására pazaroljuk. Hasonlóképpen nem lennénk hajlandóak különösebb erőfeszítéseket tenni olyan dolgok elkerülésére, amelyek ártalmatlanok számunkra. Az az általános szabály, hogy minél inkább meg vagyunk győződve egy dolog hasznosságáról, annál érzékenyebbek vagyunk rá és minél jobban kételkedünk valami eredményében, annál bizonytalanabb és ingatagabb a vele szembeni beállítottságunk. Végül is miért nyúl egy gyermek a tűzbe? Mert nem biztos benne, hogy a tűz éget és fájdalmat okoz. Miért tér ki szívesen a tanulás elől? Azért, mert még nem fogja fel teljesen a tanulás és az iskola értelmét és nem hisz abban, amit a szülei erről a fejébe igyekeznek plántálni.

Vegyünk most példaképpen egy embert, aki nem hisz az Ítélet Napjában! Nem fogja-e az Istenben való hitet és az Ő parancsolatainak megfelelő életet feleslegesnek, értelmetlennek tartani? Milyen fontosságot fog tulajdonítani egy olyan életnek, amelyet Isten tetszésének elnyerésére áldoznak? Az ilyen embernek sem az Istennek való engedelmesség nem tűnik előnyösnek, sem a Neki való engedetlenség nem látszik károsnak. Hogyan lehetne hát számára így lehetséges Isten, az Ő prófétájának és Szent Könyvének utasítását a lehető legpontosabban követni? Mi ösztönözhetné arra, hogy erőfeszítéseknek vesse alá magát és áldozatot hozzon vagy kerülje a világi élvezeteket? Ha valaki nem követi Isten parancsolatait és csak saját kénye-kedve szerint él, milyen értékkel bírhat Istenbe vetett hite, ha egyáltalán van neki ilyen?

És ez még nem minden. Ha még mélyebbre menő gondolatokba bocsátkozunk, arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a halál utáni életbe vetett hit az ember életében a legfontosabb és legmeghatározóbb tényező. Elfogadása vagy tagadása meghatározza az ember egész életmódját és viselkedését.
Egy ember, aki egyedül az evilági sikert vagy bukást tartja szem előtt, csak azokkal az előnyökkel és hátrányokkal fog foglalkozni, amelyek ebben az életben érhetik. Egy jó cselekedet végrehajtására sem lesz kész, ha nem remélheti, hogy azzal valamiféle világi előnyhöz juthat. Nem fog azon fáradozni, hogy elkerüljön egy rossz tettet, amíg az a földi érdekeit nem veszélyezteti.
Azonban az az ember, aki hisz a túlvilágban és pontosan tudja, hogy tettei egykor milyen következményekkel járnak majd számára, minden világi előnyt és hátrányt időlegesnek tekint és az örök üdvözségét nem teszi kockára múló előnyökért. A dolgokat tágabb keretben nézi és az örökké érvényes előnyöket és hátrányokat tartja emlékezetében. A jót fogja választani, akármilyen sokba is kerüljön az neki evilági mértékkel mérve vagy akármennyire is ellenkezzen az közvetlen érdekeivel; és el fogja kerülni a rosszat, akármilyen vonzónak is tűnjék. A dolgokat az örökérvényű következmények szempontjából értékeli és nem saját hangulatának és szeszélyeinek enged.

Látjuk tehát, hogy lényeges különbség van a két ember életfelfogása és hozzáállása között. Az egyik nézetei a jó cselekedetről a rövid, mulandó életbeli hasznosságra korlátozódnak. Hasznosat csak pénz, javak, nyilvános tetszés, elismerés és hasonlók formájában lát, amelyek által befolyásos pozícióhoz, hatalomhoz, tekintélyhez és világi örömökhöz juthat. Ilyen dolgok elérése lesz az életcélja. Személyes vágyainak kielégítése lesz élete értelme és célja, s még az igazságtalan, erkölcstelen eszközöktől sem riad vissza, hogy mindezt elérje. Ugyanígy, csak akkor tart bajnak egy rossz cselekedetet, ha az veszéllyel jár világi érdekeire nézve, tehát javainak vagy életének elvesztését, egészsége károsodását, jó hírnevének beszennyezését vagy valamilyen más keserű következményt vonhat maga után.
Ezzel ellentétben a hívő ember jóról és rosszról való felfogása teljesen más. Számára minden, ami Istennek tetszik, jó; és minden, ami az Ő visszatetszését és haragját váltja ki, rossz.
Egy jó cselekedet a szemében akkor is jó marad, ha az nem hoz neki hasznot ebben a világban, sőt akkor is, ha az valamilyen földi javának elvesztésével jár vagy személyes érdekeit sérti. Abban bízik, hogy Isten meg fogja jutalmazni a túlvilágon és számára ez a valódi eredmény. Ugyanígy nem lesz hajlandó rossz tetteket elkövetni valamilyen világi nyereség érdekében, mert tudja, hogy – még ha a rövid földi életben a büntetés el is maradna – végül is ő lesz a vesztes, hiszen az isteni bíróság büntetését lehetetlen elkerülni. Nem hisz az erkölcs relatív voltában, hanem szigorúan tartja magát az Isten által kinyilatkoztatott mértékekhez, és azoknak megfelelően él, anélkül, hogy azt vizsgálgatná, hasznot vagy kárt hoznak-e azok az evilági életében. Ezért a halál utáni életbe vetett hit, illetve ennek elvetése vezeti az embereket az életben különböző utakra. Annak, aki nem hisz a halál utáni életben, teljesen lehetetlen, hogy úgy rendezze be életét, ahogy azt az iszlám előírja. Az iszlám azt mondja: „Add meg Isten útján a rászorulóknak a zakátot (szegényadót).” Egy hitetlen ember válasza erre: „Nem, a zakát fizetése megcsappantaná javaimat. Ehelyett inkább bankba teszem a pénzemet és kamatot kapok érte.” És amíg ezért a kamatért sóvárog, nem fog visszariadni attól, hogy mindent, ami adósai birtokában van, lefoglaltasson, még ha azok szegények vagy az éhezés határán vannak is. Az iszlám ezt tanítja: „Mindig az igazat mondd, vesd meg a hazugságot, még ha oly sok mindent nyerhetnél is általa, és ha oly sokat is vesztesz azzal, ha az igazat mondod.” A Végső Napban nem hívő ember válasza erre az lenne: „Mit kezdhetnék az igazsággal, amely nem hoz hasznot nekem, sőt inkább kárt okoz? Miért tartózkodnék a hazugságtól, ha az kockázat nélkül hasznot hajthat nekem és még a hírnevemet sem kell veszélyeztetnem miatta?” Előfordulhat, hogy egy hitetlen egy elhagyatott helyre kerül és ott egy értékes tárgyat lát heverni. Ilyen esetben az iszlám azt mondja: „Ez nem a te tulajdonod, ne vedd el!” A mi emberünk azonban azt válaszolná: „Most ezt minden nehézség és kockázat nélkül megszerezhetem. Nincs senki, aki látná, hogy én vittem el, és feljelentene a rendőrségen, tusakodna ellenem a bíróságon vagy tönkretenné jó híremet az emberek előtt. Tehát miért is ne vihetném el?” Egy másik esetben valaki pénzt bíz erre az emberre megőrzés céljából és röviddel ezután meghal. Az iszlám erre azt mondja: „Legyél becsületes a rád bízott értékekkel és add ki azokat az elhunyt örököseinek.” Ő azonban ezt mondaná: „Miért? Nincs rá bizonyíték, hogy a pénze nálam van; még gyermekei sem tudnak róla. Ha minden kellemetlenség nélkül megtarthatom, minden félelem nélkül, hogy vádat emelhetnek ellenem, vagy a tekintélyemen csorba eshet, akkor miért ne tenném meg?”


Röviden: az iszlám az élet minden lépésénél arra készteti az embert, hogy a megadott irányban haladjon, cselekedeteiben és gondolkodásában egy bizonyos beállítottságot kövessen. A hitetlen azonban éppen az ellenkező irányba fog fordulni. Az iszlám mindent az örök érvényű következmények fényében mérlegel és értékel, míg egy hitetlen ember csak a földi, közvetlen eredményeket tartja szem előtt. Megérthetjük, miért nem lehet valaki muszlim az Utolsó Ítéletbe vetett hit nélkül. Muszlimnak lenni nagyon nagy dolog; azonban azt a tényt is kijelenthetjük, hogy senki sem lehet igazán jó ember enélkül a hit nélkül, mert a halál utáni élet tagadása lesüllyeszti az embert emberi mivoltának magasságából egy olyan szintre, amely alacsonyabb, mint az állatoké.