Az ima (Az iszlám alapelvei 29. rész)

Az ima – arabul szalát – a legelső és a legfontosabb a kötelességek közül. De mit is értünk az iszlámban imádság alatt?

Ezek az előírt napi imagyakorlatok, amelyek abból állnak, hogy naponta ötször ismételjük és emlékezetünkbe idézzük mindazt, amire hitünk épül, segítenek minket abban, hogy a mindennapok sodrásában se feledkezzünk meg magasztos célunkról.

Korán reggel felkelünk, elvégezzük a rituális tisztálkodást és imádsággal lépünk Urunk elé. A különböző testhelyzetek, amelyekbe imánk során kerülünk, nem mások, mint önátadásunk jelei – lelkileg éppen úgy, mint testileg. A különböző recitált szövegek Istennel szembeni kötelességeinkre emlékeztetnek minket. Isten vezetését keressük, s újra és újra arra kérjük Őt, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elkerüljük az engedetlenséget és követni tudjuk az Ő kiválasztott útját. Recitálunk Isten könyvéből és bizonyságot teszünk a Próféta igaz voltáról, megújítjuk az Ítéletnapba vetett hitünket és mindig újra emlékezetünkbe idézzük, hogy Urunk elé kell lépnünk és számot kell adnunk egész életünkről. Így kezdődik tehát a napunk.
Amikor a Nap túljut delelőjén, a müezzin a déli imára szólít minket, s mi újra térdre borulunk Urunk előtt, s újra megújítjuk Vele kötött szövetségünket. Néhány percre megszabadítjuk magunkat világi kötöttségeinktől és meghallgatásunkra kérjük Istent. Ez szemünk elé vetíti valódi szerepünket az életben. A déli ima után újra folytatjuk mindennapi tevékenységünket.
Néhány óra múlva azonban megint megjelenünk Urunk előtt. Ez az ima ismét emlékeztetés a számunkra, amelyben figyelmünket megint teljesen hitbeli kötelességeink felé fordítjuk.
Amikor a Nap lemegy és az éj sötétsége kezd körülvenni minket, negyedszer is Isten elé állunk imádságban, hogy feladatainkat és kötelességeinket a közelgő sötétség árnyai között se felejtsük el.
És végül, mielőtt pihenni térünk és befejezzük napunkat, még egyszer meghajlunk Isten előtt.

Érthető tehát, miként erősítik hitünk alapjait a napi imádságok, hogyan késztetnek minket erkölcsös és Istennek engedelmes életre és milyen erősen életben tartják bennünk azt a hitet, hogy belőle bátorság, céltudatosság, egyenesség, a szív tisztasága, a lélek fejlődése és magas erkölcsi érzék fakadhasson.
Most lássuk, hogyan kell elvégezni a napi imákat. Először is elvégezzük a rituális tisztálkodást, ahogy azt Mohamed Próféta (béke legyen vele) előírta. Imáinkat is a Próféta (béke legyen vele) utasításainak megfelelően mondjuk el.
Miért tesszük ezt? Egészen egyszerűen azért, mert hiszünk Mohamed (béke legyen vele) küldetésében és feltétlen kötelességünknek tartjuk, hogy kövessük őt, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy Isten parancsai, amiket ő hozott el nekünk, a mi érdekeinket szolgálják és a legjobbak számunkra. Miért őrizkedünk attól, hogy hibásan recitáljuk a Koránt? Mert ezt a könyvet Isten szavának tartjuk és ragaszkodunk pontos szavaihoz és hangzásához. Az ima közben sok mindent csendesen recitálunk és nincs senki, aki leleplezné, ha egyszerűen semmit sem mondanánk vagy eltérnénk az előírt szövegtől. Mégsem teszünk ilyet szándékosan soha. Miért? Mert hisszük, hogy Isten állandóan éber, mindent hall, amit kimondunk és tud minden nyílt és rejtett dologról. Mi késztet minket imánk elvégzésére ott, ahol nincs senki, aki felszólítana rá és senki, aki látna minket? Azért tesszük, mert hiszünk abban, hogy Isten szüntelenül lát bennünket, továbbá tudjuk azt is, hogy minden cselekedetünk – még a „porszemnyi” jó és rossz is – feljegyeztetik, és számadással tartozunk érte Urunk előtt. Mi hajt bennünket arra, hogy lemondjunk egy esetleges jó üzletről vagy más, hasznot hajtó tevékenységről azért, hogy a mecsetbe siessünk és ott imádkozzunk? Mi késztet minket korán reggel édes álmunk megszakítására; arra, hogy a déli melegben a mecsetbe menjünk vagy félbehagyjuk esti kikapcsolódásunkat – mindezt csak imádságunk kedvéért tesszük? Van talán valami más is kötelességérzetünkön kívül – azon a tudaton kívül, hogy Istennel, Urunkkal szembeni kötelességünket el kell végeznünk, akármi jöjjön is? S miért tartózkodunk attól, hogy hibát kövessünk el az imádságban? Mert szívünk Isten iránti tisztelettel van teli és tudjuk, hogy Eléje kell lépnünk az Ítélet Napján és számot kell adnunk egész életünkről. Nem az derül-e ki mindebből, hogy nincs jobb módja az erkölcsi és lelki fejlődés elérésének, mint az imák elvégzése? Ez nevel az emberből igazi muszlimot, emlékezteti Istennel kötött szövetségére, állandóan ébren tartja hitét és mindig lelki szemei elé idézi az Ítélet Napjának eljövetelét. Ez arra hajtja, hogy kövesse a Próféta (béke legyen vele) tanításait, és kötelességeinek elvégzésére neveli. Jóllehet nehéz iskola ez egy olyan embernek, akinek csak az a célja, hogy gondolkodását és cselekedeteit összhangba hozza ideáljaival. Egy olyan ember azonban, aki Teremtőjével szembeni kötelességeivel pontosan tisztában van, egészen biztos lesz abban, hogy azok elvégzése értékesebb és fontosabb számára, mint minden világi előny és nem lesz rest ezt a tudatot imáival állandóan ébren tartani, biztos lévén abban, hogy amit tesz, ahhoz nem férkőzhet semmilyen tisztátalanság vagy rossz. Hiszen tudja, ha nem így tenne, biztosan nem nyerné el Isten elégedettségét, sőt inkább haragját vívná ki, pontosan azt, amit mindig is igyekezett elkerülni. Élete minden területén tartani fogja magát az isteni törvényhez, ugyanúgy, ahogyan azt napi öt imájában is teszi. Az ilyen emberben minden más szempontból is meg lehet bízni, mert ha megkísérti a bűn és a csalás ördöge, igyekszik elűzni azt, hiszen szívében mindig él az Urára való emlékezés. Ha valaki a napi imák alapos „iskolája” után az élet más területein mégis rosszul viselkedik és nem tartja be Isten törvényeit, akkor az bizonyára nem érti vallásának alaptételeit, imáit gépiesen végzi, abban csak a teste vesz részt, lelke és tudata nem.

Imáinkat lehetőség szerint közösségben lenne jó elmondanunk, főképpen a pénteki imát. A közös ima a muszlimok között a szeretet és kölcsönös megértés kötését hozza létre. Felébreszti bennük kollektív egységük tudatát és a testvériség érzését. Valamennyien egy közösségben mondják imájukat és ez megjeleníti erős összetartozásukat. Hiszen az ima az egyenlőség szimbóluma is, mert szegények és gazdagok, egyszerű emberek és előkelők, tanultak és képzetlenek, feketék és fehérek – valamennyien egy sorban állnak és imával borulnak le Uruk előtt. Az ima az embereket választott vezetőjükkel szembeni fegyelemre és engedelmességre is tanítja. Egyszóval az ima a közösség tagjaiban mindazon erényeket segít kialakítani, amely egy tartalmas individuális és kollektív élet fejlődését lehetővé teszik.
S ez csak néhány azon számos előny közül, amelyeket a napi imák adnak nekünk. Ha nem akarunk ezekből részesülni, akkor csakis mi leszünk a vesztesek. Ha kivonjuk magunkat az ima alól, akkor ennek csak két oka lehet: vagy nem tekintjük az imát kötelességünknek, vagy kötelességünknek tartjuk ugyan, amely alól mégiscsak igyekszünk kivonni magunkat. Az első esetben az az állításunk, hogy hívők vagyunk, szemérmetlen hazugsággá válik, mert ha megtagadjuk az isteni utasítások teljesítését, akkor egyszersmind az isteni tekintélyt sem ismerjük már el. A második esetben pedig – amikor Isten hatalmát elfogadjuk, parancsolatait mégsem tartjuk be –, a legmegbízhatatlanabbak vagyunk a földön valaha is élt minden teremtmény közül, mert ha így viselkedünk az univerzum legnagyobb tekintélyével szemben, hogy fogunk viselkedni embertársainkkal szemben? Gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy milyen hatása van a társadalomra annak, ha tagjainak jelleme ilyen kétszínű!