Lényegében ez az iszlám követőinek megbízhatóságát és őszinteségét teszi próbára. Ha nem vagyunk készek megvédeni valakit, akit barátunknak nevezünk, ellenségei álnokságától vagy nyílt sértéseitől és támadásaitól, s nem törődünk érdekeivel, hanem egyedül egoizmusunk vezet minket, akkor valójában csak színleljük barátságunkat. Ha kijelentjük, hogy hiszünk az iszlámban, éppen így készen kell lennünk az iszlám tekintélyének védelmére és megbecsülésére is. Viselkedésünk egyedüli vezérfonalának kell lennie, hogy mindig a muszlimok érdekeit figyeljük és készségesen álljunk az iszlám ügyének szolgálatába. E szent feladat szempontjából minden személyes érdekünknek jelentéktelenné kell zsugorodnia.

Dzsihád20

A dzsihád az iszlám – előzőekben megvilágított – általános védelmezésének egy része. A dzsihád szó az egyéni teljesítőképesség határárig terjedő erőfeszítést, törekvést, igyekezetet, végső és elkerülhetetlen esetben harcot jelent. Egy ember, aki testi vagy lelki erőfeszítéseket tesz vagy vagyonát adja Isten ügyéért, valójában dzsihádot végez. Azonban a Saria nyelvezetében ez a szó szűkebb értelemben elsősorban az iszlám fegyveres harc által történő védelmezésére használatos, amelyet szigorú erkölcsi előírások betartásával egyes egyedül Isten elégedettségéért vívnak azok ellen, akik az iszlám ellenségeiként elnyomást gyakorolnak a muszlimok fölött.21 Ilyenkor, ha a muszlimok egy része kész részt venni a dzsihádban, az egész közösség mentesül a felelősség alól. Ha azonban senki sem jelentkezik önként, akkor mindenkit személyes felelősség terhel. Ez az engedmény abban a pillanatban érvényét veszti az iszlám állam polgárai számára, ha a nem-muszlim ellenség az ő országukra támad. Ebben az esetben az ország minden polgárának készen kell állnia a dzsihádra. Ha a megtámadott ország nem elég erős ahhoz, hogy képes legyen megvédeni önmagát, akkor a szomszédos muszlim országok vallási kötelessége, hogy segítsenek neki; ha azonban azok is gyengék, akkor az egész világ muszlimjainak kötelessége a közös ellenség ellen harcolni. Ezekben az esetekben a dzsihád éppen olyan elengedhetetlen kötelessége az érintett muszlimoknak, mint a napi ima vagy a böjt. Aki igyekszik kihúzni magát alóla, az bűnös, sőt kijelentése miszerint ő muszlim, kétségessé válik. Az ilyen ember teljesen nyilvánvalóan alakoskodó, s minden ibádája és imája üres látszat csupán, az Istennek való odaadása értéktelen, puszta megjátszása.

Lábjegyzet:

20.    A dzsihádot nyugaton általában szent háborúnak fordítják, ami tévedés. Szent háborúnak a középkori keresztes hadjáratokat hívták a keresztény világban, de ez a kifejezés az iszlámban értelmetlen. A háborút az arab nyelvben a harb, a fegyveres küzdelmet, harcot pedig a kitál szavakkal jelölik. Az iszlám jogban a háborút sosem nevezik szentnek, esetleg igazságosnak, jogosnak tartják abban az esetben, ha önvédelemről vagy szabadságharcról van szó.
21.    A muszlim vallástudósok legalább négyféle dzsihádot különböztetnek meg. Létezik a szóval, az írótollal, a vagyonnal és a fegyverrel folytatott dzsihád. Ezek mindegyike kifelé irányuló dzsihád. Az is dzsihádnak számít, amikor az ember saját gonoszsága ellen küzd. Ez a befelé irányuló dzsihád.