Az evilágról való helyénvaló lemondás az iszlámban

a-holnapi-napMagyarul beszélő muszlim férfiak találkozója - 2012. 06. 07.
(Budapest Mecset - Magyarországi Muszlimok Egyháza)

A böjthónap, a Ramadán közeledtével előtérbe kerül a muszlimok életében a lemondás fogalma. Vajon a lemondás az iszlámban kimerül abban, hogy egy hónapig lemondunk az ételről és az italról, vagy abban, hogy az adományozáskor lemondunk vagyonunk egy részéről?

Kezdjük azzal, hogy az ételről és italról vagy a vagyonról való lemondást az iszlám egy bizonyos időszakra vonatkozóan írja elő nekünk muszlimoknak, és ez csupán egy kis szelete annak a lemondásnak, amit az iszlám valójában elvár tőlünk.
Az iszlám ugyanis azt tanítja nekünk, hogy a túlvilágot kell előnybe részesítenünk az evilági dolgokkal szemben, hiszen a maradandót és állandót ostobaság lenne elcserélnünk a mulandóra. A rövid evilági életet csupán a tudatlan és vágyainak rabjaként élő ember részesíti előnybe az örök paradicsomi élettel szemben. Mindannyian tudjuk, hogy az evilági élet jelentéktelen a túlvilági örök élethez képest.

Allah azt mondja a Koránban: „Az evilági élet csak játék és mulatozás. A túlvilági lakhely az örök élet. Bárcsak tudnák!” (Korán, 29:64).

Az mond le igazán az evilágról, aki egész életében, folyamatosan olyan tetteket cselekszik, amelyek hasznára lesznek az Ítélet napján, és aki elkerüli mindazokat a cselekedeteket, amelyek haszontalanok a túlvilág szempontjából. A haszontalan dolgok alatt nem csupán a bűnöket, erkölcstelenségeket kell, hogy értsük. Fontos hangsúlyozni, hogy a megengedett dolgok között is vannak haszontalanok a túlvilági életünk szempontjából:
„És ne mereszd a szemed arra, amit haszonélvezetre adtunk egyes csoportjaiknak az evilági élet csillogásaként, hogy azzal tegyük őket próbára. A te Urad gondoskodása jobb és maradandóbb.” (Korán, 20:131).

Az evilágról való lemondás valójában tehát minden olyan haszontalan evilági tevékenységtől való elfordulást jelent, amiről a muszlim ember Allah túlvilági jutalmazásában reménykedve mond le. A híres tudós, Ibn Tejmijjah így határozta meg a lemondást (arabul zuhd): A lemondás olyan dolgoktól való tartózkodást jelent, amelyeknek nincs haszna a túlvilágon, az Ítélet Napján.

Középúton a lemondásban

A lemondás a Magasságos Allah szeretete és jutalmazása elnyerésének egy kiemelkedő módja, hasonlóan az előírt kötelességek teljesítéséhez és az önkéntes jótettek végzéséhez. Allah azt mondta egy szent hadíszban: „A szolgám addig-addig közeledik Hozzám a szorgalmi cselekedetekkel (önkéntes istenszolgálatokkal), amíg megszeretem.” (al-Bukhári).

Egy alkalommal pedig egy férfi jött a Prófétához (Allah dicsérje és üdvözítse), és azt mondta: Ó, Allah Küldötte! Mutass nekem egy olyan tettet, melyet ha megcselekszem, Allah megszeret engem, és az emberek is megszeretnek. Azt felelte: „Mondj le az evilágról, akkor megszeret téged Allah, és mondj le arról, amit az emberek birtokolnak, akkor megszeretnek téged az emberek!” (Ibn Mádzsah).

Ez a hadísz röviden azt jelenti, hogy az önmegtartóztató ember nem függ az evilági élettől, csakis Allahtól, és nem kívánja azt, ami másnak adatott. Ha az ember lemond arról, amit az emberek birtokolnak, akkor nem fog függeni tőlük és nem lesz szüksége arra, hogy nekik hízelegjen, és hazudjon.

Hozzá kell azonban tenni, hogy aki ezt a hadíszt elolvassa, úgy tűnhet számára, hogy a muszlimoknak le kellene mondaniuk minden evilági dologról. Allah küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) nem követeli senkitől a szegénység választását vagy a vagyonosodás elkerülését, hanem olyan szívbeli állapotra hívja fel a figyelmet, amelynek fókuszában a túlvilág van. Ugyanis ebben az állapotban tisztul meg az ember szándéka és válik olyan hívővé, akinek minden cselekedete hasznos számára az Ítélet napján. Az evilági dolgok az ő kezében lesznek, nem pedig a szívében.

Imám Ahmedtől például megkérdezték, hogy a gazdag ember lehet-e záhid (önmegtartóztató), és azt válaszolta: Igen. Akkor, ha nem bánkódik azért, ami az evilági haszonból kicsúszott a keze közül, és nem örvendezik annak a többletnek, ami abból adatott neki. Ebből kifolyólag a muszlim embernek nem szabad örvendeznie akkor, ha az evilág tárt karokkal fogadja őt, és ha elhalmozza őt minden földi jóval, ugyanakkor nem szabad szomorkodnia sem, ha az evilág hátat fordít neki, és ha elmulaszt valamilyen kedvező evilági lehetőséget.

Az evilágról való lemondás, amiről a hadísz beszél, nem jelenti a megengedett és jó dolgok elhagyását, mint például az ételek, a Föld benépesítése, építése és a Földön való „uralkodáshoz” szükséges eszközök felhasználása, és az emberiség érdekében való hasznosítása. Allah azt mondja:
„Ti hívők! Ne tartsátok tilalmasnak azokat a jó dolgokat, amelyeket Allah megengedett nektek! És ne hágjátok át Allah parancsait! Allah nem szereti azok at, akik áthágják a parancsait. És egyetek abból, amivel Allah ellátott benneteket – megengedett és jó táplálék gyanánt. És féljétek Allahot, Akiben hisztek!” (Korán, 5:87-88).

A hadísz emellett világossá tette, hogy az emberek szeretik azt, amit birtokolnak, és nem szeretik azt, aki ezt kívánja tőlük, és meg akarja fosztani őket attól, ezért mindent megtesznek, hogy megőrizzék azt. Az ember ne fűzzön túlzott reményeket az emberek iránt, és a megelégedettségük fontosságát ne helyezze előbbre Allah elégedettségénél. Egy prófétai társ azt mondta: „Aki azt szeretné, hogy ő legyen a legerősebb ember, az Allahra hagyatkozzon! S aki a leggazdagabb ember akar lenni, akkor legyen számára sokkal biztosabb az, ami Allah kezében van, mint az, ami az övében van! S az, aki a legkegyesebb ember akar lenni, félje a Magasztos Allahot!”.

A lemondásnak emellett létezik más ismérve is. A szerénység, és az alázat két olyan jellemvonás, amely az evilágról lemondó hívőt jellemzi. Al-Haszan al-Baszri a következőképpen határozta meg az önmegtartóztató embert: Az, aki ha lát valakit a muszlimok közül, akkor azt gondolja róla, hogy az jobb nála.

Kegyes elődeink között voltak, akik lemondtak az evilági élettel járó örömökről, a kényelemről, a gazdagságról és pompáról, és inkább egyszerű, szegényes életmódot választottak maguknak. Nappal önkéntes imádkozással, böjtöléssel, Korán-recitálással és folytonos istenemlegetéssel, éjszaka önkéntes virrasztással, hosszúra nyújtott imádkozásokkal, sírással és könyörgéssel közeledtek Allahhoz.

A Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) feleségeinek házaihoz egy csoport férfi ment el és a Próféta istenszolgálatáról kérdezték őket. Amikor megtudták, akkor mintha kevésnek találták volna, és azt mondták: Hol vagyunk mi a Prófétához képest, hiszen neki Allah már megbocsátotta minden előző és ezután lévő bűneit! Egyikük azt mondta: Egész éjszaka imádkozni fogok, örökké. A másik így szólt: Egész évben böjtölni fogok és nem szakítom meg a böjtömet. Egy harmadik így szólt: Soha nem fogok megnősülni. Amikor megérkezett Allah Küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse azt mondta nekik: „Ti vagytok azok, akik ezt mondták? Allahra mondom, én engedelmesebb vagyok Allah irányában, mint ti és jobban félem Őt. Én böjtölök és megszakítom a böjtömet, imádkozom és alszom éjjel, és házasodom a nőkkel. Aki elfordul az én szunnámtól, az nem tartozik hozzám (nem az én követőm)!” (al-Bukhári)

A lemondás terén is fontos tehát a középutat követni, nem szabad mértéktelennek lenni. Mértéktartó önmegtartóztatás kell hogy jellemezze a muszlimokat. A megfelelő vallási tudással rendelkező muszlim ember jól tudja, hogy a világi dolgok, a vagyon, a házastárs és a gyermekáldás, mind-mind Allah ajándéka és áldása, amelyek mértékletes élvezése olyan állapotot idéz elő, mely által a muszlim mind fizikailag mind spirituálisan egyensúlyba kerül, megnyugszik és megtisztul, és fölemelkedik, közelebb kerülve Allahhoz.

A Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) és az ő társai mértéktartóan és kiegyensúlyozottan cselekedtek: nem hanyagolták el az Istennel való kapcsolatukat, de nem estek túlzásokba. Nem felejtették el evilági feladataikat, családjukat és saját magukat, hanem kiegyensúlyozott istenszolgálattal, a tilalmas cselekedetek elkerülésével és az iszlám törvényeinek betartásával kívántak Allahhoz közeledni, az Ő szeretetét, megelégedését és jutalmát elnyerni. Mindezt tehát mértéktartóan, az arany középút követésével tették:

„Eképpen tettünk titeket [muszlimokat] középúton álló közösséggé, hogy tanúk legyetek az emberiséggel szemben”. (Korán, 2:143);

„És keresd a túlvilágot (a túlvilági boldogságot) azáltal, amit Allah adott neked, de ne feledkezz meg evilági részedről” (Korán, 28:77).

Abdul-Fattah Munif, MME

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink