A célok egyesítése 3. rész

velemenyA célok egyesítése nem a vélemények uniformizálása 3. rész

Az egységes célok megalapozása

A muszlim egységet, ahogyan e sorozat előző számaiban kihangsúlyoztuk, az alapvető tanokra építve kell létrehozni, mert ez a legjobb módja annak, hogy biztosítsuk az egység tartósságát, hiszen e tanok világosak és egyértelműek, továbbá a vallás összes többi tétele ezeken alapszik, ezekre utal vissza.

Ugyanilyen fontos, hogy ezen alapelvek állandóak és változatlanok, és nem adnak teret a kétkedésnek vagy a kritikának. Tehát, ha ezekkel az alapelvekkel foglalkozunk, nem kell attól félnünk, hogy időközben egy évekig tartó vitába keveredünk miattuk. Az ilyen, Iszlám szerint helytálló alapelvekre épült egység erős, tartós, és ellenáll a szétesésnek. Ha azonban az egység nem ilyen alapelvekre épül, az összeomlással fenyeget, ha a résztvevő emberek tudása megnő, vagy ha megváltoznak a körülményeik. Ugyanez mondható el arra az esetre is, ha az egység ugyan a helyes alapelvekre épül, de ún. egység alapjának részeként különleges helyzeteket vagy véleményeket tartanak fontosnak.

Vegyük például azokat, akik az Iszlámot tanulják. Amikor elkezdik tanulmányaikat, annak a sejknek a véleményét és ítéletét fogják ténykijelentésnek tekinteni, akitől tanulnak,, mert még nincs meg hozzá a képességük, hogy egyedül megvizsgáljanak egy problémát. Amikor azonban már előrébb haladtak tanulmányaikban, és olyan szintre nőtt a tudásuk, hogy már egyedül is meg tudnak vizsgálni egy problémát, akkor elkezdik a sejk véleményével és ítéletével ellentétesen látni a dolgokat. Az a véleményegység, amely létezett a sejk és tanítványai között, megszűnik létezni. Tehát az egységet nem lehet véleménybeli kérdésekre alapozni, mert azok újragondolva változhatnak. Az egység csak akkor lehet tartós, ha helyes és határozott elveken alapul. Ha olyan múló dologra alapszik, mint egy véleményhez való hűséges ragaszkodás, akkor ez az egység nagyon törékeny lesz.

Ugyanez érvényes arra az esetre, mikor az egység az iszlám általános alapelveinek az egy bizonyos helyzetben való, egy bizonyos módon történő alkalmazására alapszik. Vegyünk példának egy csoportot, amely egységesen gondolkodik olyan kérdésekben, mint a két leborulás utáni pihenés (a pihenő ülés), vagy a baszmaláh (mondani: biszmilláh arrahmámi arrahím) hangos olvasás az imában, vagy a qunút felajánlása, és választásukat a hit alapvető feltételének tekintik. Néhányan közülük olyan messzire mennek, hogy ezt a nem kötelező gyakorlatot megkülönböztető jegynek tekintik, amely elválasztja őket a muszlim tömegektől.
Ez nem helyes, mivel a muszlimoknak soha nem szabad azon igyekezni, hogy eltávolodjanak a többi muszlimtól. Csak akkor megengedhető, hogy ez történjen, ha az igazságért való kiállás különíti el őket, de természetesen akkor sem szabad, hogy ezt csupán a különbözés szándékával tegyék. Amikor az egység ilyen dologra épül, sorsa a szétesés lesz.

Ugyanez érvényes arra a kétes egységre is, amelyet azáltal érnek el, hogy azokat, akik az ellentmondásos kérdésekben velük ellenkező nézeteket vallanak, az Iszlámon kívül helyezik. Az idő múlásával az emberek véleménye változik. Új szempontokat tanulnak meg, és megismerik a bizonyítékot is, amelyre ez az ellenkező nézőpont épül. Akik az igazságot keresik, elfogultság nélkül meg fogják változtatni a véleményüket, ha meggyőződnek arról, hogy egy másik vélemény helyesebb, megtörve ezzel a véleményközösségen alapuló egységet, amely korábban létezett.


Az emberek soha nem működhetnek együtt, ha nem tanulják meg tolerálni a véleménykülönbségeket. Még a próféták is különböztek egymástól, annak ellenére, hogy Allahtól jött hozzájuk a kinyilatkoztatás éjjel és nappal. Nézzük meg Músza (béke legyen Vele) és testvére, Hárún (béke legyen Vele) (Mózes és Áron, béke legyen velük) történetét, amikor Músza otthagyta a testvérét az emberekkel, és ő elment beszélni az Úrral. Músza így tanította testvérét: „Helyettesíts engem [távollétemben] a népem között. Járj el helyesen, s ne kövesd azoknak az útját, akik romlást okoznak!” (Korán 7:142)
De miután Músza elment, az emberek elkezdtek egy borjút imádni. (Korán 7: 148) Hárún (béke legyen Vele) eltiltotta őket ettől, mondván, hogy tetteik a Sátántól vannak, és megpróbálta őket rábeszélni, hogy kövessék a testvérét. Végül azonban velük maradt. Mikor Músza (béke legyen Vele) visszatért, és látta, mi történt, mérges lett „ledobta a táblákat és megragadta fivérét a fejénél, s a [hajánál fogva] maga felé rángatta.” (Korán 7: 150) Azután megszidta Hárúnt döntéséért, hogy velük maradt, ezt mondván: „Áron! Amikor láttad, hogy tévúton vannak, mi akadályozott meg téged abban, hogy engem kövess?! Hát engedetlen voltál a parancsom iránt?”.(Korán 20: 92-93) Músza kritizálta Hárúnt hozzáállása miatt. Hárún (béke legyen Vele) így válaszolt: „Anyám fia! Ne ragadj meg engem a szakállamnál és a hajamnál [fogva]! Féltem, hogy azt mondod: ’Izráel fiai között szakadást okoztál és nem figyelmeztettél a szavamra!” (Korán 20: 94) Tehát elmagyarázta Múszának (béke legyen Vele), hogy ő egy másik szempontból nézve a dolgokat. Legjobbnak azt tartotta, ha nem kelt köztük nézeteltérést, és köztük marad, amíg Músza (béke legyen Vele) vissza nem jön, hogy döntést hozzon ügyükben.


Qatádah, egy tudós a Kortársak tanítványai közül, így kommentálta ezt a verset: „Az előttetek élő igaz emberek is gyűlölték a megosztottságot."
Hárún elsősorban az egységet akarta megőrizni a zsidók között, amíg Músza (béke legyen Vele) megérkezik, és döntést hoz a cselekményekről. Addig is mindent megtett, hogy jótanácsokat adjon nekik. Tehát itt láthattunk két prófétát, akik különböző véleményeket képviseltek a tekintetben, hogy hogyan kell kezelni a nehéz és előreláthatatlan körülményeket. Ennek ez az oka, hogy ebben az esetben a prófétáknak saját belátásuk szerint kellett dönteniük. Fel kellett mérniük, hogy mi szolgálja leginkább az Iszlám érdekét. Nem az egyistenhit alaptételein vitatkoztak, hiszen minden próféta ezt az üzenetet hozta; nem is abban különbözött a véleményük, hogy elutasítsák a többistenhitet és annak követőit, hiszen ez az elutasítás a hit tanúságtételének a része. Csak abban nem értettek egyet, hogy milyen cselekedet hozná a legjobb eredményt az adott helyzetet figyelembe véve. Allah védjen meg minket attól, hogy bármikor is olyan tudatlanságba essünk, hogy azt gondoljuk, ők a hit kérdésein vitatkoztak. Ez ellenkezne azzal a ténnyel, hogy ők Allah prófétái.”

Egy másik példa az az eset, ami Músza (béke legyen Vele) és Khidr között történt. Az ő történetüket a Koránban a Szúratul-Khaf-ban (a barlan szúrah) olvashatjuk. Músza (béke legyen Vele) három különböző alkalommal kifogásolta Khidr viselkedését. Músza és Khidr története fontos lecke számunkra abban a tekintetben, hogy hogyan dolgozhatunk együtt egyet nem értésünk ellenére. Türelmet és önkontrollt is tanulhatunk belőle, mert a legtöbb ember számára nehéz türelmesnek lenni olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem értenek. Músza (béke legyen Vele) egyike volt a legnagyobb Prófétáknak és küldötteknek. Mikor az első alkalommal ellenkezett, azt feledékenységből tette; másodszorra azért, mert úgy látta, hogy Allah törvénye megsértésre kerül; és elmélkedhetünk, azon, hogy mi volt az oka, amiért harmadszor is ellenkezett.


Hiba lenne azt feltételezni, hogyha valaki szigorúbb a vallási kérdésekben, az szükségszerűen istenfélőbb is. Az ilyen szigorúság gyakran csak az illető személyiségvonása, és nem vallásosságának a jele. A Badr-i csata alkalmával Allah küldötte (béke legyen Vele) megkérdezte Társait, hogy mit gondolnak, mit kellene csinálni a hadifoglyokkal. Abu Bakr ezt mondta: „Ó, Allah küldötte! Ők a te néped és a te rokonaid, tehát bánj velük kíméletesen és töltsd idődet velük. Talán Allah megbocsát nekik.”
Omár azt mondta: „Ó, Allah küldötte, kiűztek és visszautasítottak téged, Üss hát [karddal] a nyakukra” Abdullah bin Rawahah azt mondta: „Ó, Allah küldötte, keress egy völgyet, amely tele van száraz kóróval, küldd oda és gyújtsd fel őket!”Al Abbász azt mondta: „Elvágtátok a rokonsági kötelékeket.” Allah küldötte (béke legyen Vele) bement anélkül, hogy egy szót szólt volna. Az emberek elkezdtek egymásnak olyan dolgokat mondani, mint például Abu Bakr véleménye szerint fog cselekedni, vagy Omarra fog hallgatni vagy Abd Allah bin Rawahah véleményét fogja elfogadni.
Allah küldötte (béke legyen Vele) azután kiment hozzájuk és azt mondta: „Allah néhány ember szívét olyan lággyá teszi, hogy finomabbak a tejnél, és Allah mások szívét olyan keménnyé teszi, hogy keményebbek a kőnél. Ó, Abu Bakr! Te olyan vagy, mint Ibrahim (Abrahám, béke legyen Vele), aki ezt mondta: ’Aki engem követ, az közülünk való, és aki nem engedelmeskedik nekem, akkor Te, Ó Allah, Megbocsátó és Könyörületes vagy.’ És Abu Bakr, te olyan is vagy, mint Ísza (Jézus,béke legyen Vele), aki azt mondta: ’Ha megbünteted őket, valóban, ők a Te szolgáid, és ha megbocsátasz nekik, valóban, Te vagy a Hatalmas, a Bölcs.’
Azután Omárhoz fordult és azt mondta: „Ó Omár, te olyan vagy, mint Núh (Noé, béke legyen Vele), aki ezt mondta: ’Uram, keményítsd meg szíveiket, hogy ne higgyenek, amíg nem látják a végső bűntetést.’” (Szunan al-Tirmidhe 1714 és Musznad Ahmad 3632).

A kedvesség ebben az esetben tiszteletre méltó, mert Allahért van, akkoris ha ellenség felé irányul, de ugyanakkor személyiségvonásként is érthetjük. Lehet valaki olyan ember, aki természetéből adódóan kedves, és abban reménykedik, hogy az emberek elfogadják az Iszlámot, hívők lesznek, és félik Allahot. Emiatt mindig kedves és együttműködő lesz velük abban reménykedve, hogy közelebb húzza őket az Iszlámhoz. Abu Bakr jól példázza ezt a típusú embert. Ezért mondja Allah küldötte (béke legyen Vele): „Allah néhány ember szívét meglágyítja...” Kedvessége nincs az Iszlám Törvény keretein kívül, mivel akkor a Próféta (béke legyen Vele) azt bűnnek és Allah törvényeinek áthágásaként értékelte volna.
A szigorúságot és a komolyságot hasonlóképpen értékelhetjük. Ezért mondta a Próféta (béke legyen Vele), hogy „Allah néhány ember szívét megkeményítette...” Ez a keménység és szigorúság nem elfogadhatatlan, mivel nem ellenkezésből és szélsőségességből vagy másokkal szembeni igazságtalanságból származik. Ez az Allahért való szigorúság. Itt nem a következő versben említett elfogadhatatlan keményszívűségről beszélünk: „Ezután azonban megkeményedett a szívetek, olyan lett, mint a kő, vagy még keményebb.”(Korán 2: 74) Az igazsághoz való ragaszkodásról és az Allahért való haragról beszélünk.
Abu Bakr mégis jobb, mint Omár, mivel Allah Küldötte (béke legyen Vele) azt mondta, „hogyha összemérnénk Abu Bakr hitét az összes többi muszlim hitével együttvéve, Abu Bakré akkor is többet nyomna. Ő az a muszlim, akit Sziddiqnek hívnak, ami azt jelenti: a legegyenesebb a hitben. Ő a legjobb a muszlimok között Allah Küldötte (béke legyen Vele) után, és olyan érényei vannak, mint senki másnak.
Itt azonban a lényeg az, hogy sem a lágyságot, sem a szigort nem lehet a vallásos jámborság jelzésének tekinteni. Ugyanannyira lehet vallásos egy finom ember és egy kemény ember is. A lágyabb ember vallásosságát az Allah által belé helyezett kedvességen keresztül fejezi ki. A kemény ember pedig úgy fejezi ki vallásosságát, hogy Allah a szigorúságot tette személyisége részévé. Mindketten egyaránt képesek arra, hogy sok jót tegyenek.

Láttunk egyet nem értést a próféták között, és Mohamed Próféta (béke legyen Vele) Társai között is, a hadifoglyokat illetően. A Kortársak sok más dologban sem értettek egyet, olyan sokban, hogy nehéz lenne itt felsorolni őket. Abban sem értettek egyet, hogy mikor imádkozzanak, mikor úton voltak Banu Qurajzah-ba. Az Iszlám Törvényt illető számos egyet nem értésük is jól ismert.
Ez egy olyan tény, amelyet nem lehet sem elkerülni, sem letagadni. Ez része az emberi természetnek. Hozzájárul ehhez, hogy az emberek tudásának mennyisége különböző, különbözik a képességük a megértésre, és különbözik a véleményük a szövegek eredetiségét illetően, amelyekről beszélnek. Ezek, és sok más tényezők egyet nem értéshez vezetnek. Haszontalan lenne az egyet nem értés létezését letagadni. Ez olyan lenne, mintha az emberi természetet tagadnánk le. A legjobb, amit tehetünk, hogy tudatosítjuk magunkban ennek létezését, de megpróbáljuk olyan keretek közé szorítani, amelyek biztosítják, hogy az egyet nem értés soha ne támadhassa meg a vallás alapelveit, azokat, amelyeket jámbor elődeink egyhangúan elfogadtak.

Nincs semmi rossz abban, ha néhány új irányjelzőt is lefektetünk, ha a helyzet azt megkívánja ahhoz, hogy helyesen tanulmányozhassunk és értelmezhessünk bizonyos témákat, akkor, ha a vallás alapvető, megkérdőjelezhetetlen alapelvei sértetlenek maradnak. Néhány az ilyen irányjelzők közül:


Másodlagos kérdésekben, de nem az alapelvekben

Az egyet nem értés megengedhető a másodlagos kérdésekben, de nem az alapelvekben. Nem lehet egyet nem értés a vallás alapelveinek tekintetében. Az elődök egy emberként megegyeztek abban, hogy az ima az Iszlám kötelező pillére, és az, aki tagadja ennek kötelező voltát, hitetlen. Ugyanakkor volt néhány részlet az ima elvégzésében, vagy kérdés az ima érvényességéről bizonyos körülmények között, amelyben nem értettek egyet. Ha egy ilyen kérdést teszünk meg az egység alapjának, akkor elkerülhetetlenül az ellentét, a polarizáció és a széthúzás lesz az eredmény.

Egyszer például egy muszlim megkérdezett engem egy csoportról, akik az egyik észak-afrikai országban vannak. Ez a csoport azt mondja, hogyha valaki megkérdőjelezi a hitetlenségét annak, aki elhanyagolja az imát, nem fog megmenekülni. Ennek a csoportnak az álláspontja számos oldalról helytelen. Először is, a korai tudósok között egy sem képviselte ezt az álláspontot. Másodszor, abból az állításból az következik, hogy olyan nagy jogtudósok, mint al-Sáfei, Málik és Abu Hanifa nem azok közé tartoznak, akik meg fognak menekülni, miután ők nem mondták, hogy az, aki elhanyagolja az imát, hitetlen. Lehetséges azonban, hogy jobban tetszik valakinek az a nézet, hogy az, aki elhanyagolja az imát, hitetlen, vagy átveheti Ibn Tajmija véleményét, miszerint az, aki soha, még alkalmanként sem imádkozik, az hitetlen, és még szövegbeli bizonyítékot is hozhat e látásmód alátámasztására. Azonban ez a kérdés egy olyan pontja az Iszlám Törvénynek, amelyben a legkorábbi muszlimok sem értettek egyet. Nem baj, ha valakinek jobban tetszik az egyik vélemény a másiknál. Ha azonban az ember olyan messzire megy, hogy a saját látásmódját az Iszlám abszolút és megkérdőjelezhetetlen alapelveként kezeli, és a muszlim egység szükséges alapjává teszi, akkor súlyos hibába esik.
Lehetséges, hogy így olyan jogi véleményeket támad, amelyek esetleg helyesebbek az általa képviseltnél.

A jámbor elődök egyöntetűen egyetértettek abban, hogy a Korán Allahtól származik, és hogy ki lett nyilatkoztatva, nem megteremtve. Mindannyian felismerik a Korán eredetiségét. Néhány vers értelmezésénél azonban különböztek egymástól. Vitatkoztak azon, hogy egy adott verset vajon egy másik eltöröl-e, különbözött a véleményük a Korán olvasásának módját illetően. Egyezett a véleményük abban, hogy a Szunna eredeti, ahogy Allah mondja: „Amit a küldött ad nektek, azt vegyétek el. Amitől pedig eltilt benneteket, attól tartózkodjatok!” (Korán 59: 7) Egyes hadithok eredetiségéről azonban különbözött a véleményük.
Abban is különböztek, hogy hogyan lehet összehangolni két olyan hadith jelentését, amelyek első látásra egymásnak ellentmondanak. Nem értettek egyet abban, hogy néhány szöveget hogyan kell értelmezni. Ez néhány a köztük lévő véleménykülönbség okai közül, néhány olyan kérdésben is, amelyek számunkra olyan egyértelműnek tűnnek, hogy csodálkozunk, hogy egyáltalán vitatkoztak rajta. Például nem értettek egyet abban, hogy hogyan kell az imára hívást végrehajtani, pedig a Próféta (béke legyen Vele) ideje óta naponta ötször elhangzott az imára hívás. Nem értettek egyet abban, hogy fel kell-e emelni a kezet a fohászkodásnál, amikor felállunk imádkozni. Különbözött a véleményük az imák pontos idejét illetően. Nem értettek egyet sok kérdésben sem a zarándoklat elvégzésével kapcsolatban, valamint a zakah-t illető kérdésekben sem. Az Iszlám Törvény könyveiben olvashatunk ezekről és sok más egyet nem értésről.

A tény, hogy ezek a véleménykülönbségek léteznek, nem adnak nekünk felhatalmazást arra, hogy azt csináljuk, ami az eszünkbe jut. Az Iszlám Törvényt tanulmányozók feladata, hogy döntsenek ezekben a kérdésekben, mégpedig a tudományág megalapozott elvei és módszerei alapján.

Az eszközökben, de nem a végső célban

Az egyet nem értés megengedhető az eszközökben, de nem a végső célban: Az Iszlám céljaiban mind megegyezünk.

Példa erre az ember öt egyetemes szükségletének védelme, az emberek hívása Allah imádatára. Minden muszlim egyetért abban, hogy kötelesek vagyunk másokat az Iszlámra hívni, és ez a kötelesség az egyénre és a muszlim társadalom egészére egyaránt vonatkozik. Allah azt mondja: „Hívjál a te Urad útjára bölcsességgel és szép buzdítással!”(Korán 16: 125), „Mondd: Ez az én utam. Nyilvánvaló bizonyíték alapján hívlak benneteket Allahhoz - én, és aki követ engem.” (Korán, 12: 108) és (Korán, 22:67).
A módszer, ahogy közeledünk ehhez a kérdéshez , különbözhet kortól és országtól függően. Az Iszlám Törvény szerint az Iszlámra hívásnak bármilyen megközelítése megengedett, kivéve, ha nincs kifejezett bizonyíték, amely megmutatja, hogy egy módszer ellenkezik a törvénnyel. Az emberek kitalálhatnak új módokat az Iszlámra hívásra. Néhány esetben lehetséges, hogy csak egyetlen módon lehet sikeresen közvetíteni az üzenetet, ezért azt a módszert kell kötelezően alkalmaznunk. Ma, a média rendelkezésünkre álló különböző eszközei sok lehetőséget adnak nekünk. Használnunk kell józan ítélőképességünket, hogy kiválasszuk a leghatékonyabbat ezen eszközök közül, és azt használjuk. Elkerülhetetlen, hogy különböző elképzeléseink legyenek annak tekintetében, hogy ezt hogyan tegyük, de nem szabad, hogy ez egymás ellen hangoljon bennünket, vagy hogy eltávolítson minket egymástól. Mindannyiunknak az eszünkben kell tartanunk, hogy egy célunk van: az Iszlám üzenetét eljuttatni azokhoz, akik kíváncsiak rá, és azokhoz is, akik nem akarnak róla tudomást venni; és olyan széles körben terjesszük el az egész emberiség körében, ahogy csak lehet.


Hangsúlyozásbeli különbségek

A hangsúlyozásbeli különbségek megengedettek. Sok olyan kötelezettség van az Iszlámon belül, amely az egész társadalomra nézve érvényes, de nem egyenlő mértékű kötelessége minden egyes egyénnek. Ebből az okból kifolyólag néhány ember feladata mások hívása az Iszlámra, míg mások azzal foglalkoznak, hogy a jót megparancsolják, és a rosszat megtiltsák. Allah azt mondja: „És olyan közösség váljék belőletek, amely fölhív a jóra, megparancsolja, ami helyénvaló, és megtiltja, ami elvetendő.” (Korán 3: 104)
Ez azt jelenti, hogy a muszlimok között kell, hogy legyenek olyanok, akik ezzel foglalkoznak. Más muszlimoknak más feladatai vannak. Néhányan a dzsihádnak szentelik magukat, mások a vallási kérdések tanulmányozásával és tanításával foglalkoznak. Valójában mindazok, akik az emberek jólétének védelméért dolgoznak, akik a betegségeiket meggyógyítják, akik segítenek nekik utazásaik során és akkor, mikor otthon vannak, azok mind az Iszlám Törvény által előírt kötelezettségeik szerint cselekszenek, akár tudják ezt, akár nem. Ezért nem helyes, ha egy ember, akit Allah egy bizonyos cselekedetre vezetett, lekicsinyli a mások által végzett munkát. Allah erre a viselkedésre utal, mikor azt mondja: „elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt [leküldetett] nénik.” (Korán, 5:13)
Nincs olyan egyén, aki az Iszlám Törvény egészének és a Muszlim társadalom összes követelményének eleget tesz. Minden muszlimra szükség van, néhányan ezeket a feladatokat teljesítik, mások azokat. Ellenségeskedéshez és gyűlölethez vezet, ha a saját feladatunkétól eltérő feladatok fontosságát elfelejtjük.

Az említett Korán-idézetről: „elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt [leküldetett] nénik.” Ibn Tajmija ezt írta:
„Allah tudatta velük (a Könyv népeivel), hogy feledékenyek voltak abban, ami leküldetett számukra. Ezzel olyan cselekedetekre célzott, amelyek meg lettek nekik parancsolva. Ez volt az oka a köztük lévő gyűlölet és ellenségeskedés elterjedésének. Pontosan ez az, amely ma köztünk történik. Vitákba keveredünk egymással a hit alapelveiről és sok másodlagos kérdésről, és a muszlim hívők elkezdenek hasonlítani a zsidókhoz és a keresztényekhez, mikor egymásnak mondogatják, hogy a másik véleményének semmi alapja nincs. Allah azt mondja: „A zsidók azt mondták: „A keresztények nem támaszkodnak [hitükben] semmire.” A keresztények meg azt mondták: „A zsidók nem támaszkodnak [hitükben] semmire.”” (Korán, 2:13)

Ehhez hasonlóan a jogtudós, aki a külső dolgokkal foglalkozik, és a szúfi, aki a lelki kérdésekkel, egymás hozzáállását elítélik. Hitetlenséggel vádolják a másikat, vagy legalábbis ellenérzéssel viseltetnek egymás iránt. A gyűlölet és az ellenségeskedés folyamatosan nő közöttük annak ellenére, hogy Allah megparancsolta nekünk szívünk és tetteink tisztítását. Mindkét törekvés vallásunk része, és mindkettő kötelező. Sok jogtudós csak a test rituális megtisztításával van elfoglalva, és ennek aránytalanul nagy figyelmet szentel, miközben a szíve megtisztításával kapcsolatos kötelező és önkéntes cselekedeteket elhanyagolja. Ők csak a fizikai tisztaságot tekintik fontosnak. Ezzel ellentétben sok szúfi és aszkéta aránytalanul sokat foglalkozik szíve megtisztításával, annyira, hogy elhanyagolja a külső tisztaság szükséges és önkéntes tetteit.
Találunk olyan jogtudósokat, akiket megbénít az aggodalom, hogy a tiszta dolgok is esetleg szennyezettek, és így túl sok vizet használnak, és távol tartják magukat olyan dolgoktól, amelyek az Iszlám Törvény szerint nem elkerülendők. Eközben szívük tele van irigységgel, túlzott büszkeséggel és rosszakarattal testvéreik iránt. A szúfik viszont hajlamosak sok kérdésben a hanyagságra, miközben túlzásokba esnek önmaguk belső helyrehozatalában. Néhányan olyan messzire mennek, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy valami rossz és kerülendő, lelkük megtisztítása érdekében. Nem tudnak különbséget tenni aközött, hogy belső énjüket távol tartsák egy rossz dolog kívánásától, és, hogy a szívük képes legyen felismerni a rosszat.
Ez utóbbi egyébként egy vallási kötelezettség. E figyelmetlenség és hanyagság miatt lehetséges, hogy nem tartják távol magukat a tisztátalan dolgoktól, és nem végzik el a fizikai tisztítás kötelező cselekedeteit. Ellenségeskedés kezd a két csoport között, mert mindketten szélsőségesek lettek. Tehát már nem látják a teljes igazságot. Lehet, hogy olyan messzire mennek, hogy elnyomják egymást, és agresszíven viselkednek egymással. Az is lehet, hogy megtámadják egymást. Vagy a másik, Allahhal szemben lévő kötelességét támadják meg. Valójában az összes ilyen dolog együtt jár, egymásból következik. Az egyik csoport a másik ellen van, anélkül, hogy felismerné, hogy a másiknak is igaza van, tehát nem fog tartózkodni attól, hogy megtámadja azt az igazságot.

Végül azt találjuk, hogy a vallás az egyetlen, amely képes az egység létrehozására és a kölcsönös szeretet felkeltésére. Ehhez az szükséges, hogy a vallás minden szempontjából helyesen cselekedjünk, és ennek a lényege, hogy egyedül Allahot imádjuk, ne társítsunk mellé senkit; és eszerint éljünk külső és belső életünkben egyaránt. Hasonlóképpen, a megosztottság oka az, hogy elfelejtjük az Üzenet nagy részét, és ha irigykedünk egymásra.

Az egység hatása, hogy elérjük Allah kegyelmét, az Ő tetszését és áldásait. Ez evilági és túlvilági sikerhez vezet, és fényes tekintethez az Ítéletnapon. A megosztottság hatásai viszont Allah büntetése, az Ő átka, és sötét tekintet az Ítéletnapon. Allah küldötte (béke legyen Vele) távol fogja tartani magát az ilyen emberektől. Allah erre hívja fel a figyelmünket a Koránban: „Azt a törvényt szabta nektek a vallásban, amit Noénak parancsolt meg, s amit néked sugalltunk, s amit Ábrahámnak, Mózesnek és Jézusnak parancsoltunk meg, (mondván): Tartsátok be a vallás (előírásait) és ne szakadjatok szét (szakadár felekezetekre)!” (Korán 42: 13)
Allah azt mondja azokról, akik csoportokra oszlanak a vallásban, hogy Mohamed Próféta (béke legyen Vele) nem foglalkozik velük. Allah azt mondja: „Nincsen semmi közöd azokhoz, akik szakadásokat idéztek elő az ő vallásukban és pártokká váltak.” (Korán 6: 159) (Ibn Tajmijah, Madzsmú al-Fatáwá 91:12).

A Seikh itt egy olyan példát használt, amely az ő idejének körülményei közül, nehézségeiből származott. Mi azonban alkalmazhatjuk szavait a ma létező sok rivális csoport bármelyikére, még azokra is, amelyek sok jót tesznek a Szunnával összhangban. Cselekedeteikben, tudásukban és áhitatukban is rivalizálást találunk. Ezeket a jó embereket ez az egymás iránti durva bánásmódhoz vezeti, és ellenségeskedésbe és gyűlöletbe esnek, s ezért nem ismerik fel a másik jogait. Akik a Szunnát követik, mind az Ummah részei, nem szakadhatnak csoportokra, akik vitáznak és hadakoznak egymással olyan kérdésekben, ahol az eltérő vélemény megengedett.

Sejk Salman Al-Oadah
(www.islamtoday.net)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink