Menu

Rövid történeti áttekintés a szúfizmusról

Szufi kolostorAz arab tasawwuf (szúfizmus, misztika) elnevezés eredetére többféle elmélet született. Az egyik, egyben leghíresebb elmélet szerint a szúf („gyapjú”) szóból származik, és föltehetőleg a korai muszlim misztikusok által viselt gyapjúruhára utal. Egy másik elmélet szerint az aszháb asz-szaf (A Pad emberei) vagyis a Próféta medinai mecsetének hátsó részében lakó szegény muszlimok csoportjának elnevezéséből ered. Egy harmadik elmélet szerint a szafá (tisztaság, makulátlanság) szóból ered. A szúfikat fukará („szegények”, egyes számban: fakír) néven, vagy - perzsa eredetű szóval - dervisekként is emlegetik, leginkább a világról való lemondásuk, önként vállalt nincstelenségük miatt.

 

A szúfizmus megjelenésének és kialakulásának története négy időszakra osztható:

 

1. A korai aszketizmus megjelenése;

2. Az „isteni szereteten” alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése;

3. Az Ahl asz-Szunnah wal-Dzsamáah (a szunnita ortodoxia) és a szúfizmus kettéválása;

4. A keresztény és buddhista szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.

 

1. A korai aszketizmus és józan miszticizmus megjelenése

Az iszlám vallásban kiemelt helyet kap a Szunna (a Próféta életmódja, hagyománya) pontos követése. Minden muszlimnak kötelessége megismernie a Próféta Szunnáját, annak érdekében, hogy a helyes úton járjon. A kitaláció, a vallási újítás – még ha jótettről van is szó – nem elfogadható, sőt el van utasítva.

Allah küldötte azt mondta: „Tartsátok magatokat az én szunnámhoz és az igaz úton járó és helyesen vezérelt kalifák (utódok) szunnájához, harapjatok rá az őrlőfogakkal, és óvakodjatok az újításoktól, mert minden kitaláció, tévelygés!” (Abú Dáúd és at-Tirmidzí). Allah Küldötte egy másik hadíszban így szólt: „Aki ezen ügyünkbe (az iszlám vallásba) új dolgot hoz, olyat, amely nem tartozik bele, az elutasítandó”. (Al-Bukhárí és Muszlim).

A Próféta halála után társai követték ezt az életmódot, és ragaszkodtak hozzá. Az őket követő második nemzedék tagjai között már akadtak olyanok, akik túlzásokba estek a lelki életük terén, de hittestvéreik igyekeztek hamar kiigazítani útjukat. Amikor például az egyik prófétai társ unokájáról kitudódott, hogy egész évben folyamatosan böjtöl, édesapja rögtön emlékeztette, hogy a Próféta két legnagyobb társa: Abú Bakr és Omar nem tett ilyet.

Zuhhád-nak, önmegtartóztatóknak, aszkétáknak hívták a Próféta azon társait, és az őket követő második nemzedék azon tagjait, akik előnybe részesítették a túlvilággal való törődést, az evilággal szemben, és lemondtak az evilági élettel járó örömök egy részéről, a kényelemről, a vagyonról, gazdagságról, és pompáról, és inkább az egyszerű, szegényes életmódot választották maguknak. A zuhhád között találhatjuk Abú Bakr-t, Ali ibn Abú Tálib-ot, Abú ad-Dardá-t, Abú Dharr al-Ghifárí-t, Abú Músza al-As'arí-t, vagyis a Próféta több híres kortársát. A második nemzedékből ki lehet emelni al-Haszan al-Baszrí-t, Szaíd ibn al-Muszajjabot, Ibráhím ibn al-Adhamot, és al-Fudajl ibn al-Ajjádot.

Nappal önkéntes imádkozással, böjtöléssel, Korán-recitálással, és folytonos istenemlegetéssel, éjszaka pedig önkéntes virrasztással, hosszú éjszakai imádkozásokkal, bűnbánattal, sírással és könyörgéssel kívántak közeledni Allahhoz. Nagy hangsúlyt kapott életükben az elrendelésben (qadar) vetett őszinte hit, az Allahra való hagyatkozás (tavakkul), szívük el volt telve őszinteséggel (szidk) és odaadással (ikhlász), istenfélelemmel (takvá), áhítattal (khusú) szerénységgel (tavádu). Olyan átéléssel végezték az istentiszteleteket, hogy még azt sem vették sokszor észre, mi folyik körülöttük. Egy alkalommal Abdullah an-Nabáhí vezette Tarszusz lakóit az imában, majd amikor riadót fújtak a városban, nem szakította félbe az imádkozást. Amikor befejezték, azzal vádolták, hogy az ellenség oldalán áll! Azt mondta: „Nem hittem volna, hogy aki imádkozik, mást is hall, mint amit a fenséges Allahnak mond!”

Hátim al-Aszamm mikor megkérdezték tőle, hogy miként imádkozik, azt mondta: „… felállok az imádkozáshoz, a Kábával szembe (képzelve magam), a Szirátot a két lábam alá (képzelve), a Paradicsomot a jobbomra, a Poklot pedig a balomra (képzelve) és a halál angyalát pedig mögém (képzelve), és azt gondolom hogy ez az utolsó imádkozásom…”

A józan miszticizmus iraki iskolájának alapítója, al-Muhászibí (megh. 857) szerint az aszketizmus egyetlen haszna az, hogy megtisztítja a lelket az Istennel való találkozáshoz. A józanságot és bölcsességet hangsúlyozó iraki tanításokat a bagdadi Dzsunajd sejk (megh. 910) tökéletesítette tovább, és őrá hivatkozik e hagyomány valamennyi későbbi alakja. A józan, mérsékelt miszticizmus késői, és egyben utolsó nagy alakja Abu Hámid al-Ghazálí (megh. 1111) volt, aki Ihjá ulúm ad-dín (A vallástudományok újjáélesztése) c. híres művében a mérsékelt miszticizmus mellett szállt síkra, egyrészt a túlzó misztikusok, másrészt az egyre népszerűbb teozófiai irányzatok ellenében, s ezzel sok millió muszlim gondolkodására gyakorolt igen nagy hatást.

A misztika későbbi formái azonban – mint azt látni fogjuk – már nem illenek a józan misztika körébe, így azok idővel elváltak az ún. Az Ahl asz-Szunnah wal-Dzsamáah útjától vagyis a szunnita ortodoxiától, és szembekerültek a prófétai hagyományt, a szunnát követő muszlimok közösségének gyakorlatával.

 

2. Az „isteni szereteten” alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése;

A misztika gyökereit a kutatók kezdetben különböző, iszlámon kívüli hagyományokban vélték fölfedezni. Nézetük szerint keresztény, újplatonikus, indiai és főleg buddhista eszmék gyakoroltak hatást a muszlimok egy körére, akik az iszlám szellemétől idegen gyakorlatokat sajátítottak el. Emellett azonban szerepet játszott egy belső tényező is. Az Omajjádok (i.sz. 661-750) egyes uralkodóinak világias uralma, az iszlám világban megjelent hirtelen gazdagság, az evilági örömöknek való hódolás, és az anyagi téren való vetélkedés többeket arra késztetett, hogy átlépjék a mértéktartó lelki életet. Ezek a misztikusok egyszerű aszkézissel, önsanyargatással és a világi javakról való lemondással kívánták kifejezni tiltakozásukat az egoizmus, a pompa és a mértéktelen habzsolás ellen.

Az iszlám világ földrajzi kiszélesedésének eredményeként a muszlimok egy része valóban megismerkedett a hindu, buddhista, és keresztényi szerzetesi élettel. Voltak, akik ennek hatására elkülönültek közösségüktől, a pusztákba vonultak rövidebb-hosszabb ideig, és teljesen elzárkóztak a házasságtól. Mások egész vagyonukról mondtak le, és ezzel a nincstelenségbe és hajléktalanságba vetették magukat. Voltak, akik tartózkodtak a húsfogyasztástól, vagy folyamatosan böjtöltek, megint mások szüntelenül imádkoztak és különböző, ébren tartó eszközökkel tagadták meg maguktól az alvást.

Ebben az időszakban az ember és Allah közötti szeretet helyébe olyan fogalmak lépnek, mint a „szerelem” és a „mámor”. A szeretet legmarkánsabb szúfi gondolata elsőként egy bászrai nőnél, Rábi’a al-’Adavíja-nál (megh. 801) jelenik meg, aki megfogalmazta az Isten iránti szeretet szúfi eszményét: olyan szeretet, amely mentes minden érdektől, sőt még a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől is.

Nem sokkal később egy másik merész gondolat jelenik meg a misztikusok fejében: a misztika iráni iskoláját képviselő Abú Jazíd al-Bisztámí (megh. 874) nevéhez fűződő faná (megsemmisülés) vagyis az emberi én Istenben való teljes megsemmisülésének tana. Al-Bisztámi mondásainak szimbolikája a későbbi misztikus költők szóhasználatára emlékeztet.

 

3. Az Ahl asz-Szunnah wal-Dzsamáah (a szunnita ortodoxia) és a szúfizmus kettéválása

A klasszikus misztikusok többsége úgy tekintett a vallásjogra, mint a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító rendszerre. A szúfizmus egyiptomi iskolájának kiemelkedő képviselője, a núbiai származású Dzún-Nún (megh. 859) vezette be a ma’rifa („legmélyebb tudás”) fogalmát, amelyet szembeállít a tanultsággal és a vallási tudományok művelésével; himnikus imádságaiban pedig az egész természettel fog össze Isten dicséretére.

A szúfik legtöbb csoportja – látszólag – az ortodoxia keretein belül kívánt maradni, s hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat; már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból (pl. „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”) fölépülő teológiai rendszert, amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát.

Az ortodoxiától való leválás gyanújának eloszlatása végett a szúfizmus teológiáját a X. században kezdték el kézikönyvek formájában összefoglalni; több ilyen mű született arab nyelven: Abú Tálib al-Makkí, Szarrádzs és Kalábádzí (X. sz. vége), ill. Kusajrí és Hudzsvírí (XI. sz., az utóbbi perzsául írt) tollából. Ennek ellenére a két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt. Az olyan társadalmakban, ahol a miszticizmusnak komoly iszlám előtti hagyományai voltak (pl. az indiai muszlimok között) még egyértelműbb volt ez a szétválás.

A XIII. század második felében a spekulatív miszticizmus hatására az andalúziai születésű Muhjí ad-Dín ibn al-Arabí (megh. 1240) létrehozta saját rendszerét, amelyben már tökéletesen szétvált a vallásjog és a szúfizmus. Ibn al-Arabí a „létezés egysége”-ként ismert teozófiai rendszer, a vahdat al-vudzsúd megalkotója; eszerint Isten és a teremtett világ ugyanannak a valóságnak két oldalát jelenti. Az iszlám szellemiségével totálisan szembemenő tanainak irodalmi összefoglalása az Al-Futúhát al-makkíjja (Mekkai kinyilatkoztatások).

A leghíresebb perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalálad-dín ar-Rúmí (megh. 1273) Masznaví című, közel 26 000 rímpárból álló költeménye a XVI. századi misztikus gondolkodás összefoglalása; a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után. Egyik leghíresebb mondása: „Kerestem Istent a zsinagógákban, de nem találtam, kerestem őt a templomokban, de nem találtam, kerestem őt a mecsetekben, de ott sem találtam, majd belenéztem a szívembe és ott találtam”. Az efféle kijelentések hatalmas vitákat robbantott váltott ki a szunnita ortodoxia köreiben.

A legnagyobb közfelháborodást azonban a szúfizmus történetének leghíresebb-leghírhedtebb alakja al-Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs volt. Hírnevét főként e mondásának köszönhette: „Aná al-Hakk” („Én vagyok az Igazság” - azaz Isten) amiért al-Halládzsot 922-ben, Bagdadban kivégezték.

 

4. A szúfi rendek, misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.

A keresztény és buddhista hatások leginkább szembeötlő része a szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése. A szúfik ugyanis a Saría rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, „az út”) és célját (hakíka, „a valóság”). A taríka tulajdonképpen megfelel a szerzetesrendnek, amelyen belül a szúfi mester (seikh „vén”) köré számos tanítvány (muríd „kereső”) gyűlik össze, hogy elsajátítsa a mester tanításait és gyakorolja az általa előírt szertartásokat. Az iszlám misztika mestereit valí („szent”) néven is emlegetik. A szó eredeti jelentése „közelálló” vagy „barát”, továbbá a valí-k a Koránban „Isten barátai, kiknek nem kell félniük és sohasem szomorúak”, így a misztika mestereinek ezt a különleges rangot kívánták megadni.

A szentkultusz azonban ellentétes az iszlám tanaival, hiszen azok nem ismernek el semmiféle közvetítőt Isten és ember között; az élő és (főleg) a már halott szentek kultusza mégis vonzó volt a nép számára, így sok iszlám előtti szokás a misztika köntösében került át a muszlimok népi vallásosságába. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak. A szúfi út végső célja, a hakíka: a már említett faná, azaz az én teljes megsemmisülése; beolvadás Istenbe. Ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához. A szúfik ugyanis úgy tartják, hogy a szabályok betartása és az isteni jóindulat segítségével a „kereső” egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük, és lelke végre megismerheti az igazi hakíka állapotát, amely felé mindig is törekedett.

A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata a dzikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása. Az efféle gyakorlatok célja az Istennel való közvetlen kapcsolatba kerülés, és a vele való bensőséges egyesülés, amelyet extázisban, önkívületi állapotban igyekeznek elérni.

Mindegyik misztikus rend kialakította az alapvető szertartások csak rá jellemző változatát. Az első és máig legfontosabb rendet, a kádiríját Abdul-Kádir al-Dzsílání (megh. 1166) alapította. Ezt követte időben a szuhravardíja, a sádzilíja, majd a mevleví, és a bektásí rend.

A sádziliták XII. században alapított rendje csak elmélyüléssel és imádkozással foglalkozik, és teljesen közömbösek a társadalmi és politikai kérdések vonatkozásában.

Sajátosak a mevleví-dervisek ("táncoló dervisek"). Ennek a XIII. században alapított rendnek a tagjai döntő hangsúlyt helyeznek a zenére és a táncra, amelyek segítségével eksztázis állapotot igyekeznek kiváltani.

A bektási dervisekre egyrészt jellemző az a síita titkos tan, mellyel Allahot, Mohamedet, és Alit egyfajta szentháromsággá fűzik egybe, másrészt pedig az iszlám kultikus kötelességeinek lebecsülése. Szokásaikban (pl. bűnvallomás) keresztény hagyományok érezhetők.

Az ún. „üvöltő dervisek” (rifáíja) zajos dzikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dzikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, ill. testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál.

Az iszlám elsősorban a misztikus hittérítők révén terjedt el Indiában, Közép-Ázsiában, Törökországban és Fekete-Afrikában. A XVII-XVIII. századi Közép-Ázsiában a naksbandíja rendnek volt igen nagy politikai befolyása; Észak-Afrikában (1781-től) a tidzsáníja rend egyre délebbre tolta az iszlám határait Szenegál és Nigéria vidékén, s több tagja erős királyságokat hozott létre Nyugat-Afrikában, ahol a kádiríja renddel (a legelterjedtebb szúfi testvériséggel) együtt máig is fontos társadalmi-politikai tényező. A XIX. sz. elejétől a szanúszíja rend – amelyet 1837-ben Mohamed al-Szanúszi alapított – a Koránhoz való visszatérést és szigorú puritanizmust hirdette, és részt vett az iszlám terjesztésében és a helyi politikában, sőt az utóbbi harcolt az olaszok ellen, és a rend vezetője lett később Líbia királya.

A bektási derviseknek nagy politikai befolyásuk volt az Oszmán Birodalomban, mert szoros kapcsolatokat ápoltak a janicsárokkal. A sattáríja rend Indiától Jáváig terjedt el, míg a csistíja és a szuhravardíja főként az indiai szubkontinensen működik. Az iszlám országok politikai-társadalmi reformmozgalmai gyakorta ellenségesek voltak a szúfizmussal szemben, mivel többnyire visszahúzó erőt, a társadalom szabad fejlődésének gátját látták benne. A rendek politikai befolyása mindazonáltal ma is érezhető, noha csak a felszín alatt.

Abdul-Fattah Munif, iszlám szakértő

A szufi útról lásd bővebben: Tasawwuf iszlám misztika (iszlam.com)

Vissza a tetejére
dava-kek

Tudtad? Facebook album

Elérhetőségeink