Seherezádé története

hijab-franceEz a történet egy riport nyomán született. Seherezádé-t már hat éve fordítottam, de már akkor létezett a „kendő-hajsza”, amely mostanra élesedett ki igazán. Már az előző Gondolat újságban is foglalkoztunk a kendő viselésével, főleg a Franciaországban történtek kapcsán. Ez egy nagyon fontos kérdés az Iszlámban, hiszen ez minden muszlim nő számára kötelező, akárcsak az imádkozás, a böjtölés Ramadanban stb. Sajnos azonban ezt sok nő nem veszi komolyan. Számukra is példa lehet egy 17 éves francia lány, Seherezádé története, akit hosszas csatározások után kizártak a gimnáziumból, mert kendőt viselt.

Kálváriájának híre számos muszlim csoporthoz eljutott. Miután kizárták a gimnáziumból, januárban 22 napos éhségsztrájkba kezdett. Később 2000 fő szimpatizáns gyűlt össze a városközpontban, hogy Seherezádé mellett tüntessenek. Seherezádé történetének az a célja, hogy felhívja a figyelmet a jogaink sárba tiprására. Íme Seherezádé személyes beszámolója:

Seherezádé, emigráns muszlimok leszármazottja vagyok. Tavaly a Ramadan idején történt, hogy érdeklődésem fokozódott aziránt, hogy komolyabban megismerjem az Iszlámot. Rátaláltam egy kis könyvre, amely szinte minden muszlim könyvespolcán megtalálható. Anélkül kezdtem el imádkozni, hogy a szüleim tudtak volna róla. Azelőtt csak a Fatihát ismertem, amit Algériában tanultam az egyik unokatestvéremtől.

 

Akár a Paradicsomban

Amikor apai nagyanyám megtudta, hogy rendszeresen imádkozom, felajánlotta, hogy elkísér a mecsetbe, ahová ő is eljárt időnként. Grenoblez-ben három mecset van, amelyek egyáltalán nem hivalkodó stílusúak. A Saint-Martin téren található a legnagyobb mecset, amelyért mi, itt élő muszlimok nagyon sokat tettünk és dolgoztunk. A nagymamámtól kaptam egy kendőt és egy imaruhát. Ezelőtt még sosem jártam mecsetben, ezért egy kicsit féltem bemenni. Azonban amikor beléptem, az olyan volt, mintha a Paradicsomba léptem volna be. Édesanyámmal egykorú nők és idősebbek is voltak ott, de a legtöbben velem egykorúak voltak. A légkör nagyon kellemes volt, így hamarosan s megismerkedtem a velem egykorú lányokkal. Annyira jól éreztem magam a mecsetben, hogy amikor csak tudtam, visszajártam oda és gyakran egész napokat töltöttem ott a nagymamámmal azért, hogy olvassak. Egy hét múlva hivatalosan is megerősítettem elkötelezettségemet az Iszlám iránt. Ezután minden természetesebbé és könnyedebbé vált. Naponta ötször imádkoztam, és olvasni kezdtem a Koránt. A Koránt Allah, a Teremtőnk küldte le útmutatásként a földi létünkhöz. Ez egy ún. „használati utasítás az élethez”, olyan, mint amikor pl. mosógépet vásárolunk: Ha nincs hozzá használati utasításunk, akkor nem tudjuk hogyan kell használni. Megtanultam felvenni egy tiszteletet parancsoló testtartást, amikor kimegyek az utcára. Ezelőtt sokszor jártam sportos ruhákban és overálban, de ezután muszlim nőhöz illő ruhákat kezdtem hordani. Számomra a kendő az Iszlám iránti elkötelezettséget jelenti, és engem egyáltalán nem feszélyez a viselése.

 

Fogadd el, hogy a kendő hozzám tartozik

A tanév kezdete előtt elmentem az iskola igazgatójához, hogy engedélyt kérjek a kendő viseléséhez. Félve vártam a válaszát, és sajnos félelmem nem volt alaptalan, ugyanis megtiltották a kendő viselését, ezért egy hétig a vállamon volt, amikor iskolába mentem. Zavarban voltam, hiszen fiatalemberek és férfiak voltak a környezetemben, ezért újra felvettem a hidzsábot, de ekkor ott mindenki előtt kényszerítettek arra, hogy vegyem le. Állítólag az egyik tanár panaszt tett rám. A gimnázium igazgatója magához hivatott. Édesapámmal együtt mentem. Igazgatói büntetést kaptam. Az apám az irodából kilépve találkozott egy barátjával, aki hivatalos okmányokat nyújtott át neki, amelyek véletlenül épp nála voltak. Ezek Állami tanítási határozatok voltak és a montfermeili ügyből fakadó igazságszolgáltatást taglalták, és arról szólnak, hogy senkinek sincs joga megtiltani a kendő viselését, ha ez nem zavarja a közrendet, ha nem provokatív, ha nem propagál és ha nem használják a kendőt dawa- ra. Másnap bevittem az iskolába egy másolatot a határozatokról, hogy megvédjem magam. A diákok nem kérdeztek semmit, hiszen a fiatalokat ezek a dolgok nem zavarják. Csak a marokkói muszlimok üzenték nekem azt, hogy sok nő példaképe lettem, mert régebben azt gondolták, hogy haladni kell a korral, hogy megállítsuk a tudatlanság terjedését, de az én példám most emlékeztette őket arra, hogy feladatunk, küldetésünk van a világban. Egy ideig nem piszkáltak az iskolában, aztán a tornaórán újra probléma adódott abból, hogy kendőt viseltem. A tanár megkért arra, hogy vegyem le. Arra utalt, hogy korábban már megtiltották nekem a kendő viselését. Én azonban ezt megtagadtam és az órák alatt felöltözve maradtam. Később szerettem volna erről beszélni a tanárommal, de nem tudtam, mert kórházba került. Amikor visszajött köszönés nélkül csak ennyit mondott: „Vegyél le mindent és húzzál tornaruhát, különben egy óriási kereszttel a hátamon fogok megjelenni!” Én azt válaszoltam neki, hogy egy nagy kereszttel a hátán nagyon feltűnő lenne, de egy kicsi kereszttel a nyakán olyan lesz, mint bárki más. A testnevelő tanárok sztrájkba kezdtek. Én többé nem jártam órára. A világi jelleg eléggé tág fogalom. Szeretném mindenki figyelmét felhívni arra, amit az Államtanács mond. Úgy gondolom, hogy mindenki azt visel, amit akar addig, amíg ezzel nem sérti meg a többi ember határait. Persze ha valaki horogkereszttel érkezne a suliba, az több okot adna a betiltásra, mint a hidzsab. A kendő tiltása növeli a feszültséget, azonban elfogadása toleranciát teremt. Ezért meg kell tanulnunk ezzel együtt élni.

 

Nővérek és fivérek

Júliusban Lyonba utaztam egy nálam kicsit idősebb muszlim nőtestvéremhez, aki filozófus. Sokat beszélgettünk, később pedig leveleztünk. Vele és hozzá hasonló diákokkal találkoztam egy könyvtárban. Az egyikük pszichológia, a többi lány történelem, angol, illetve matematika szakos hallgatók. Velem egyidősek volt, amikor felvették az Iszlám vallást. Többnyire az egyetemen találkoztak, ahol hittanórákat szerveztek és megbeszélték azok menetét és témáját. Kialakult egy muszlim fiatalokból álló társaság, akik együtt tanultak az Iszlámról akida-t (hittant), arab nyelvet és a szúrák magyarázatát. Én is jártam ezekre az órákra. Egyik nőtestvérem a világtörténelemről, aktualitásokról beszélt, kiemelve azokat a dolgokat, amelyek a muszlimokat érintik. Egy másik alkalommal egy török mecsetbe mentem egy 16 éves francia gimnazista lány tanúságtételére. Lyonból Savoie- ba utaztunk egy gyermeküdülőbe, ahol muszlimok szerveztek tábort, ahol nők oktattak. Három fiatal nem muszlim fiú is volt ott. Azért mentem el ebbe a táborba, hogy megismerkedjek más muszlim lányokkal is.

 

Kés az iskolában

Amikor hazaértem, rossz előérzetem támadt. Mintha vártak volna, azért, hogy még jobban összetörjék lelkemet. És sajnos tényleg így lett. A gimnázium igazgatója beszédet tartott az új házirendről, a világi jellegről, a fejkendőről, a sapkáról és a kalapról. Félreállított engem, és megkért arra, hogy ha elolvastam az új szabályzatot, akkor vegyem le a kendőt. Én azt válaszoltam, hogy: „Majd meglátjuk, hogyan lesz, hiszen ha ez a belső szabályzat nem a törvény szerint jár el és ennyire szélsőséges, akkor nem vagyok köteles a belső szabályzat szerint cselekedni.” Végül csak a feltűnő vallási jelképeket tiltották be az iskolában. Hála Istennek sikerült újra megvédenem a kendőmet. Később újra behivattak a szüleimmel együtt az iskolába, ahol közölték velem, hogy elbocsátanak. Ez a vakáció előtt 10 nappal történt. 8 napig otthon maradtam, de mivel nem érkezett hivatalos elbocsátó értesítés, ezért visszamentem az iskolába és kértem az igazgatót, hogy adja át nekem az értesítést. Amíg a folyosón vártam minden apró zaj hallatán azt gondoltam, hogy a hátam mögött rólam beszélnek. Végül tudatták velem, hogy elfogadnak kendővel a tanórákon, kivéve a tornaórán, ahol többé már nincs jogom ahhoz, hogy bármit viseljek a fejemen. Arra gondoltam, hogy mennyi erőfeszítést tettek a tanárok annak érdekében, hogy levegyem a kendőt; levettem hát a kedvükért és azért, hogy résztvehessek a tornaórákon. Mikor a tornatanárom meglátott, teljesen elvörösödött és megparancsolta, hogy öltözzek át tornaruhába, azonban ezt már megtagadtam. Sarokba szorítottak, és én „a torkomnál éreztem a késüket”. Mindenáron arra akartak kényszeríteni, hogy végleg levegyem a kendőmet. A tornatanárnőm az igazgatóhoz küldött, aki figyelmeztetett, majd összehívta az igazgatótanácsot. A filozófia tanárom, akivel sokszor beszélgettünk, azt javasolta, hogy hordjak parókát. Én azonban azt válaszoltam, hogy ez nem lenne logikus, mivel a muszlim nőnek takarnia kell a haját. Végül én javasoltam azt, hogy főkötőt teszek a hajamra, mert az legalább diszkrét és kellemes külsőt ad. A tanárom azonban teljesen elzárkózott javaslatomtól. Egy hétfői reggelen tíz tanár várt rám az igazgatói irodában. Amikor megláttam, hogy mindannyian ott állnak, megijedtem, hiszen ez a fogadtatás félelmet ébresztett bennem. Éreztem, hogy elfehéredek. Sarokba akartak szorítani. Egyik nap édesanyám nadrágszoknyáját vettem fel, de az egyik tanárom figyelmeztetett, hogy a ruházatom iszlám jellegű. Zaklatottan téptem le a kabátomat, hogy megmutassam neki a nadrágszoknyámat. Apám ekkor értette meg azt, hogy azzal, hogy lánya muszlim lett, egyben céltáblává is vált. Egyik nap az igazgató arra kért, hogy kérdezzem meg az imámot, hogy meglátogathatja-e őt. Mintha az én imámom lett volna. Sírva mentem ki az irodából. Gyűlést hívtak össze, melyben az én ügyemet tárgyalták meg. Az iskola részéről egy héttagú bizottság, és a Fegyelmi Tanács részéről az iskolától független nyolctagú csoport gyűlt össze. Én hidzsabban jelentem meg. A független bizottság megerősítést várt az iskola képviselőitől azzal kapcsolatban, hogy valóban el akarnak-e bocsátani engem az iskolából. Az ügyem tárgyalása kellemes légkörben folyt. Édesapámat nem engedték be a terembe, ezért mi inkább kint várakoztunk. Megtörtént a szavazás. Egy ember szavazott mellettem a 14 ellen, és a döntés azonnali hatályú volt. Két napom maradt a karácsonyi szünet előtt. Röpiratokat kezdtem osztogatni, hogy felébresszem az alvó és szunnyadó diákságot. Ettől kezdve nem kontrolláltam többé magam.

 

Durva üdvözlés és zaklatás

Decemberben elmentem a franciaországi ifjú muszlimok kongresszusára, ahol ezren voltunk. Éreztük, hogy a hitünk a magasba emel minket. Mindenki „szép” és kedves volt. Senki sem nézett ferde szemmel a másikra, és senki sem szólt gorombán a másikhoz. Sokáig szerettünk volna együtt maradni. Egyik testvérem beszélt rólam az előadáson, és arra kért, hogy meséljem el a történetemet és azt, hogy mit érzek a szívemben a történtek után. Azt is megkérdezte, hogy elveszítettem-e a hitemet, és, hogy nem érzem-e magam megalázva, vagy, hogy épp ellenkezőleg harcossá váltam-e. Én azt válaszoltam: „Ha a Napot a jobb kezembe és a Holdat a bal kezembe teszitek, akkor sem veszem le a kendőmet; nem mondok le a hitemről!”
Mikor befejeztem a beszédemet, a hallgatók sírva fakadtak. A Napról és a Holdról szóló mondat kezdeze arra a történetre utal, amikor a mekkai hitetlenek megpróbálták rávenni a Prófétát (béke legyen vele) arra, hogy mondjon le az Iszlám hirdetéséről. Párizs felé az autóbuszban a Próféta (béke legyen vele) hagyományairól beszélgettünk. Amikor bejelentették elbocsátásomat, december végén, éhségsztrájkot fogadtam. Szüleim ezt nagyon ellenezték. Sandra nevű testvérem, egy francia lány, aki nemrég vette fel az Iszlám vallást, végig akarta velem csinálni a sztrájkot. Orvosi felügyelet alatt álltam, de így is nyolc kilót fogytam. Sajtókonferenciát, majd február 5.-én nemzetközi konferenciát szerveztem. Egész Franciaországból és Svájcból összesen negyven autóbusz érkezett. A sztrájkot a rektorátus megfélemlítése miatt kezdtem, majd később, amikor megerősítették az elbocsátásomat, azért folytattam a sztrájkot, hogy felrázzam az embereket, de elsősorban a muszlim közösséget. A rektor azt javasolta, hogy menjek át egy másik gimnáziumba, és, hogy levelező diákként folytassam a tanulmányaimat. Én olyan vagyok, mint bárki más –válaszoltam - jogom van résztvenni a közoktatásban, így a nappali oktatásban is. Ez az egész már kezdett harccá válni számomra. Harcoltam azért, hogy elfogadtassam magamat és a többi muszlim nőt, akik kendőt viselnek. Küldtem egy levelet a rektorátusnak, amelyben leírtam, hogy a testnevelés órán is kendőt fogok viselni

 

Példaképpé válok

A következő Ramadan kezdetén elutaztam pihenni Chambáry-be egy férjezett egyetemista testvéremhez, aki sok fiatalnak szólt, hogy ott vagyok, és ők mind találkozni szerettek volna velem. A példaképükké váltam. Egyáltalán nem örültem, mikor arról kérdeztek, hogy elfogadom-e azt, hogy hátrányosabb helyzetben vagyok a férfiakhoz képest, hiszen a Koránban is szerepel, hogy a férfi és a nő egyenlő Isten szemében, a szerepük azonban más. A kendő viselése Isten parancsa. Mikor velem egyidős lányok azt mondják, hogy változnak az idők, próbálok türelmes lenni, mivel nincs jogom ítélkezni. Édesanyám és még sokan mások nem követik teljes mértékben az Iszlámot, de én szeretném, ha ez megváltozna. Újságírónak szeretnék tanulni, és riportokat készíteni igazi muszlimokról, és nem olyanokról, akik pl. autókat törnek össze. Muszlimként sokat kell tanulnom, hiszen ez a kötelességem. Szeretnék a közösségben oktatni, és átadni másoknak azt a tudást, amit én is kaptam. Őszintén szeretném tanítani a hitterjesztést, hiszen a hit, ha nem ápolják, akkor elgyengül. Mindenekelőtt szeretném helyreállítani a körülöttem élő muszlimok önbecsülését. Néhány hónapja még arról álmodoztam, hogy Marokkóba megyek dolgozni, de inkább lemondok az álmomról. Ha lenne egy igazi muszlim ország, az megmutathatná, hogy milyen is az igazi Iszlám. Angliában és Svájcban pl. igazi muszlim közösség él, valós képet adva az Iszlámról. Ahogy most sorra látogatom a muszlim testvéreimet, újra bizakodok, hogy nem mindenkinek beteg a szíve.

 

Seherezádé könyvtárában több Korán is van, hogy ha valaki érdeklődik az Iszlám iránt, akkor adhasson neki egy példányt belőle. Allahról, a Prófétáról (béke legyen vele), Boszniáról szóló vallási kazettái, valamint egy gyerekeknek szóló Iszlám vallási ismertetője is van. Az asztalán egy dosszié van, amely az ügyéről szól, és egy svájci konferencia jegyzőkönyve, amely az ő történetét dolgozza fel. Találunk még nála leveleket, melyeket főleg Svájcból küldtek neki, és amelyekben őt bátorítják. Tariq Ramadan, egy muszlim aktivista, nem tartotta erőszakosnak Seherezádét. Édesapja aggódik lánya jövője miatt. Egyik reggel üzlete ajtajára ragasztották ezt feliratot: „Csador vagy Franciaország, válassz!”. Édesanyja mikor az üzletben akad egy kis szabadideje, a Koránt tanulja, és reméli, hogy az Iszlám minden jóval fogja megtölteni lánya szívét. Bár néha félti őt, ám amikor meglátja nővérei társaságában „az angyali arcukkal”, irigyli őket a bátorságuk miatt. Édesanyjára is nagy hatással van a Korán ereje. A nagymama is egyre gyakrabban jár mecsetbe. Seherezádé lánytestvérei ilyenkor inkább otthon maradnak, reggelente zenét hallgatnak, és tökéletesen megértik egymást. Seherezádé és köztük hatalmas szakadék tátong; hiába beszél Seherezádé nekik a hitről, mert ők nem veszik komolyan. Miriam, aki dolgozik, eléggé visszafogottan viselkedik. Louisa, aki gimnazista, azt mondja, hogy majd ha felnő, akkor viselni fogja a kendőt. A kicsi Radhia alig várja, hogy felvehesse a hidzsabot. Az egyik gimnáziumban egy színdarabban még gúnyt is űztek Seherezádé történetéből.


Ki is valójában Seherezádé?
Egy fiatal lány titokzatos célokkal?
„A munkásmozgalom egyik újonca”- ahogyan Gilles Kepel szociológus mondja. Ő a muszlimok Iszlám mozgalmának megújítója, a fiatalok szószólója.

Az államtanács határozatát 1992-ben visszavonták. Különböző szervezetek bíztatják a meghurcolt diákok szüleit, hogy követeljék az igazságszolgáltatást és az elégtételt. Néhány iskolában panaszirodát állítottak fel. Nemrég Seherezádét felvették a Voiron gimnáziumba.
Azóta eltelt 13 év és új történet éledezik…

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink