Vajon ha nem tartjuk be Isten rendelkezéseit, valóban a Pokolba kerülünk? Ha viszont erkölcsös és hívő életet élünk, vajon valóban a Paradicsom lesz a jutalmunk?
Pontosan az a tény, hogy az emberek evilági életük során nem szerezhetnek tapasztalatot a halál utáni létezésről, jelent számunkra óriási próbatételt. Ha ugyanis az evilági életben is bizonysággal rendelkeznénk a túlvilági létről, akkor Isten milyen próbatétel elé állítaná ezzel minket?
Ha nem csak hitünkre, hanem tapasztalataink által nyújtott bizonyosságra támaszkodva tudnánk, hogy halálunk után számon kérnek minket, akkor nem beszélhetnénk a hitről, a hit erejéről. Éppen ezért van akkora jelentősége annak, hogy még ma, a tudomány jelentős fejlődése közben is egyetlen hiteles információ van a természetfeletti világról: az isteni kinyilatkoztatás.
A Koránban Isten több helyen beszél azokról az eltévelyedett emberekről, akik haláluk után – már a halál utáni történések bizonyosságában – megbánják hitetlenségüket, és kérik Istent, hogy engedje vissza őket az életbe, hogy jóvátehessék mindazt a rosszat, amit életükben elkövettek. Ezt azonban már nem teheti meg senki, hiszen a halál beállta után következik be a barzakh állapot (sírbeli élet). Ebből az állapotból már nem térhetünk vissza az evilági életünkbe.

Amikor eljön valamelyikükhöz a halál, azt mondja: „Uram! Vitess vissza [az életbe]! Talán jót cselekszem abban, amit hátrahagytam!” De nem! Ez csak szófia beszéd tőle! Mögöttük lesz az akadály (barzakh) addig a napig, amikor föltámaszttatnak.
(A hívők 23:99-100)

Mint ebből a Korán idézetből is látszik, az Iszlám tanítása elveti azt, hogy lehetőségünk lenne egy második, harmadik, és sokadik életre, amiben kijavíthatnánk előző életeink hibás döntéseit, rossz cselekedeteit. Isten egész életünk folyamán lehetőséget ad arra, hogy megbánjuk bűneinket, és Felé fordulva a jó és igaz útra térjünk. Ez a lehetőség egészen a halál előtti pillanatig, vagyis addig az időpontig lehetséges, amíg a lélek el nem hagyja az ember kulcscsontját, hogy a halott száján át eltávozzon a testből. Ekkor ugyanis az ember tapasztalati bizonyosságot nyer a halál utáni létezésről, többé nem hitről beszélünk.

Minden lélek megízleli a halált. Illendő fizetségeteket azonban majd a Feltámadás Napján kapjátok meg. Akit távol tartanak a [Pokol] tüzétől s a Paradicsomba vezetnek be, az diadalt aratott. Az evilági élet csupán csalóka holmi. (Imrán nemzetsége 2:185)

Amíg az ember nem tapasztalati tudás, hanem hit, Isten szavába vetett feltétlen bizalom alapján törekszik a jóra, Isten megelégedését keresve cselekszik, addig Isten ezt jutalomban részesíti. Amikor egy lélek, amely már megízlelte a halált, bizonyságot nyer a Kinyilatkoztatás halál utáni igazságairól, már nem jár számára semmiféle próbatétellel, hiszen innentől már nem csak Isten szava mutatja neki a túlvilág létét, de saját tapasztalata is.
Persze sokan nem hisznek a halál utáni életben. Róluk a Korán azt mondja:

Azt mondják: „Nincs más, mint az evilági életünk. Meghalunk és élünk, és csupán az idő pusztít el minket. Nincs nekik tudomásuk arról. Csupán vélekednek. És amikor a Korán bekezdései nyilvánvaló bizonyítékok gyanánt olvastatnak fel, nincs más érvük, csak az, hogy azt mondják: „Hozzátok vissza atyáinkat, ha az igazat mondjátok!”
Mondd: „[Egyedül] Allah kelt életre, aztán küld halálba titeket. Majd Ő gyűjt össze benneteket a Feltámadás napjára, amelyhez nem férhet kétség. A legtöbb ember azonban nem tudja [ezt].”
(A letérdeplő 45:24-26)

„Felvilágosult” korunkban azok, akik nem hisznek a Feltámadásban, ezeket a tanításokat babonás meséknek tartják. Ilyen „felvilágosult” emberek azonban már a régi időkben is éltek. Például, mikor Mekka bálványimádói megtagadták a halál utáni élet lehetőségét, Isten így szólt hozzájuk:

„Vajon nem látta-e az ember, hogy egy [sperma]cseppből teremtettük Őt? É lám, ő [mégis]nyilvánvaló perlekedő! Példabeszédet mond nekünk, s elfelejti azt, hogy ő teremtmény. Azt mondja: „Ki kelti életre a csontokat, miután már elporladtak?”
Mondd: „Az kelti életre, aki először alkotta, és akinek minden teremtésről tudomása van, aki a zöld fáról tüzet támasztott nektek, úgyhogy tüzet gyújthattok abból.”
Vajon az, aki megteremtette az egeket és a földet, nem lenne képes arra, hogy hozzájuk hasonlókat teremtsen? Bizony, képes! És Ő az, aki [mindenek] teremtője és tudója. (Jászín 36:77-81)

Az embereknek nem csak arról nincs tapasztalata, hogy mi fog történni a halál után, de arról sincs tudomásunk, hogy életük meddig fog tartani. Minden ember számára már születése előtt elrendeltetik – amikor magzatkorában belé lehelik a lelket az angyalok –, hogy meddig fog élni, mikor jön el érte a halál angyala. Ezt az időpontot azonban nem ismerjük. Ez Isten azon tudása közé tartozik, amit nem osztott meg velünk, emberekkel. Ez is Isten velünk szembeni próbatételeinek részét képezi, hiszen ha tudnánk, hogy mikor jön el értünk a halál angyala, nem jelentene számunkra kihívást itt az evilágon. Hasonló lenne ez ahhoz, mint mikor a diákok csak a vizsgák előtt tanulnak, mert tudják, hogy hamarosan vizsgaidőszak közeledik. Ha azonban nem tudják, hogy mikor jön el a számonkérés ideje, folyamatosan készülniük kell, s ezáltal rákényszerülnek arra, hogy állandóan tanuljanak, fejlődjenek. Így vannak ezzel a hívők is az evilági életük során. Mivel nem tudjuk, mikor jön el értünk a halál, ezért folyamatosan, minden napunkat úgy kell leélnünk, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Így nem odázhatjuk el bűnbánatunkat, és arra kényszerülünk, hogy folyamatosan vizsgálatnak vessük alá magunkat: vajon minden tettünk, szándékunk helyes, Istennek tetsző-e. Sosem tudhatjuk, hogy mikor szakadnak meg embertársainkkal az evilági kötelékeink, éppen ezért minden nehéz, vagy haragos helyzetet mielőbb tisztáznunk kell velük szemben. Adósságainkat igyekeznünk kell minél előbb kiegyenlíteni. Ha folyamatosan készülünk a halálra, ha minden este azzal a tudattal fekszünk le, hogy talán a holnapi napot már nem éljük meg, olyan állandó önellenőrzést biztosít számunkra szándékunk, gondolataink megvalósításában, hogy ezáltal lényegesen gyorsabban haladhatunk, közelebb juthatunk Istenhez a felé vezető úton, mint ha csak akkor készülnénk minderre, amikor már tudnánk, hogy nincs sok időnk hátra.
Ezért is mondta a Próféta (béke legyen vele): „Úgy tartózkodj ebben a világban, mintha idegen vagy utazó volnál!”
Ibn Omar, aki a Próféta (béke legyen vele) kortársa volt, azt mondta még ehhez: „Ha rád esteledik, ne várd a reggelt, s ha reggelre ébredsz, ne várd az estét! Amikor egészséges vagy, készülj a betegségre, és amíg életben vagy, készülj a halálodra!” (Bukhari)
Az evilágnak ezek a próbatételei elősegítik számunkra, hogy helyes, Istennek tetsző, Istenszolgálatban éljük le életünket, aminek a jutalma majdan remélhetőleg a Paradicsom lakhelye lesz.
Halálunk után, mint már az előzőekben említettük a lélek egy közbülső, sírbéli életben, a barzahban tölti el azt az időt, ami a halála és a Feltámadás Napja között van. A jót cselekvő, hívő emberek már itt is jutalmaztatásban, kellemes, illatos, helyen érzik magukat. Rálátnak a Paradicsomi lakhelyükre, és boldogan várakoznak arra, hogy oda kerüljenek. A rosszat cselekvők, és a hitetlen emberek azonban már a sírban, a barzah állapotában is szenvednek. A sír szorítja őket, már ott részt kapnak a kínzásokból. Rálátással vannak a Pokolra, ahová az Utolsó Nap számonkérése után kerülnek majd. Számukra ez egy fájdalmas, félelemmel teli várakozás, amiben inkább a sír kínzatásait választják, mintsem az Utolsó Nap mindent eldöntő számonkérését, ami után a Pokol sokkal hatalmasabb kínjai következhetnek majd.
Ahogy múlik az idő itt az evilágon, úgy kerülünk egyre közelebb és közelebb ahhoz az időponthoz, ami majdan az Utolsó Óra, az Utolsó Nap lesz az evilág életében. E napon minden megsemmisül majd, és egy egész más világ veszi kezdetét. Megfúvatik a harsona, és minden létező meghal, majd megfúvatik mégegyszer és mindenki feltámad. A sírok felnyittatnak, és újra éledünk fel a Számonkérésre. Ezen a napon, aminek hossza 50 000 év lesz, mindenkit, aki a Földön élt, kérdőre von Isten arról, hogyan élt, hogyan töltötte el azt az időt, amit Ő mért ki számára. Jó és rossz tetteinket, szándékainkat életünk során feljegyzi két angyal, aki állandóan velünk van. Ezek a feljegyzések egy mérleg két serpenyőjébe kerülnek. Isten irgalmassága velünk szemben, hogy be nem váltott jótetteink szándékát is jutalmazza, azok a jótetteink, amelyeket pedig valóra is váltottunk, legalább tízszeres súlyt nyomnak ilyenkor. Rossz cselekedeteink viszont csupán saját súlyukkal nyomják a serpenyők tányérjait.
Tetteink megmérettetése után egy hídon juthatunk át majdan a Paradicsom felé. Alatta a Tűz (a Pokol) húzódik, ami felett mindenki saját, életében elért tettei, szándékai szerint jut át. Vannak akik mint a fénysugár suhannak át rajta, vannak akik négykézláb araszolva átjutnak, és vannak, akiket a híd mindkét oldalán lévő horgas fogók lerántanak a Tűzbe. Ezek azok a kárhozott emberek, akiknek evilági tetteik, szándékaik nem voltak Istennek tetszőek.
Akik átjutnak a hídon, azokra a Paradicsom kapui várnak. Mindenki az életben elért tettei, szándékai szerint léphet be valamelyik kapun. Bent békesség vár minden hívőt, és olyan csodálatos élet, amiről itt az evilágban nem alkothatunk valós, érthető fogalmakat, nem tudjuk azt elképzelni.
Isten az evilági életben szabad döntést ad nekünk annak vonatkozásában, hogy követjük-e az ő előírásait vagy sem. A Korán azt mondja erről:

Aki a tovasiető evilági életet részesíti előnyben, [és nem cselekszik jót a Túlvilágért], annak gyorsan adunk abban azt, amit akarunk, annak, akinek szándékozunk. Azután elrendeljük neki a gyehennát, benne fognak sülni gyalázatban, félredobva. Aki azonban a túlvilágot részesíti előnyben, buzgón törekszik utána és hívő, azok buzgalmának meg lesz a köszönete [Allahnál]. Mindannyiuknak – ezeknek éppúgy, mint amazoknak – gazdagon adunk a te Urad adományából. A te Urad adománya nincs [senkitől] megtiltva. Nézd, hogyan részesítettünk egyeseket előnyben másokkal szemben! Ám a túlvilágon nagyobb fokozatok és kitüntetések lesznek. (Az éjszakai utazás 17:18-21)

Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az [örök] élet! Bárcsak tudnák! (A pók 29:64)

Evilági életünk évei alatt lehetőségünk van arra, hogy olyan életet éljünk, amivel engedélyt kaphatunk a belépésre a Paradicsom egyik kapuján. E néhány, tovasiető év próbatételei által dől el, hogy az örökké tartó kárhozat vagy pedig az örök béke és boldogság lesz-e majdan jutalmunk. Sajnos sok ember nem hisz a Feltámadásban, az az után következő Számonkérésben, és abban, hogy ezután ki-ki az evilági élete gyümölcseit fogja élvezni vagy tűrni az örökkévalóságon át. Sokan úgy gondolják, hogy a Pokolbéli szenvedések csupán csak egy ideig tartanak majd. Isten azonban így válaszol nekik a Koránban:

Nem! Aki rosszra tett szert (Isten mellé társat állított), és körülvette őt a bűne, az mind a Tűz lakója lesz, örökké ott időznek [majd]. (A tehén 2:81)

A Koránban Isten számos helyen beszél a Dzsehenna (Pokol) kínjairól, az ottani teremtmények szenvedéseiről. Int minket ettől, és hív a jóra, a jócselekedetek felé. Hallgatnunk kell hívására, hogy majdan amikor az evilági életben elvégzett cselekedeteink, és szándékaink kerülnek a mérleg serpenyőibe, az Istenért végzett jótettek legyenek túlsúlyban. Add meg nekünk Istenünk, hogy így legyen!