Hol éljen egy magyar muszlim?

lisszabonAnnak idején mikor muszlim lettem, örömmel fedeztem fel az iszlám hatalmas tudástárát. Hamar rájöttem azonban, hogy a tudás javarésze arab nyelven férhető hozzá, így meg kellene tanulnom arabul. Ráadásul alig két hónappal azután hogy elmondtam a tanúságtételt, sikerült életemben először elutaznom egy iszlám országba – Tunéziába. A naponta ötször felcsendülő imárahívás, a helál ételek (végre nyugodtam ehettem bárhol húst), a sok hasonlóan gondolkodó tunéziai muszlim az ígéret földjévé tette számomra ezt az országot, amit csak betetézett a csodás tengerpart, a pálmafák, a bazár utánozhatatlan hangulata. Mikor hazatértem, csak tengtem-lengtem a munkahelyemen, és a bazár szűk sikátorainak fűszerekkel teli illata, a kis imahelyek áldással teli hangulata sejlett fel előttem lépten-nyomon. Úgy éreztem, hogy nekem bizony az lenne a legjobb, ha Tunéziába, vagy legalábbis egy arab országba költöznék, ahol nyugodtan tanulhatnám a nyelvet és a vallást, bármikor tudnék mecsetbe menni, stb.

Műszaki újságíróként és családos emberként azonban egy ilyen váltás nem annyira egyszerű. Mindenesetre amikor csak tehettem, családommal újra és újra elutaztam Tunéziába, ahol kezdtem közelebbi ismeretséget kötni az ott élő muszlimokkal.
A beszélgetések alapján aztán lassan eloszlott bennem az idilli kép, és kezdett kirajzolódni előttem a valóság. Kiderült, hogy az ott élők nagy része ha tehetné, otthagyná az országot, és Európába, leginkább Angliába menne. Ennek oka egyrészről a számukra csábítónak tűnő nyugati életszínvonal (bár a hozzá társuló nyugati robotolás a munkahelyen számukra teljességgel ismeretlen), másrészről – bármilyen megdöbbentően hangzik – az, hogy Tunéziában nem gyakorolhatják szabadon az iszlám vallást.

Tunéziában ugyanis egypártrendszer van (ez a diktatúra finomabb elnevezése), és a helyzet nagymértékben hasonlít ahhoz, ami Magyarországon uralkodott a 60-as években. A nagyobb mecsetekben államilag kinevezett imámok hirdetik az istentiszteleteken az állami rendszer elvárásainak megfelelő tanításokat. A  legutóbbi ottjártunkkor az oktatási intézményekben, az állami vállalatoknál még tilos volt a kendő hordása a nők számára, a férfiaknak pedig a szakáll viselése.

Tilos a többnejűség. A példákat sorolhatnám sokáig.

Ahogy egyre több arab országba sikerült eljutnom, rájöttem, hogy az iszlám országok elnevezés alatt ma azt kell érteni, hogy a lakosság többsége ugyan muszlim, de ezekben az országokban sok szempontból nehezebb muszlimnak lenni, mint Magyarországon. Ennek pedig nem feltétlen az az oka, hogy az iszlám hittöbbségű országok államapparátusa nem éppen barátja az iszlám vallásnak.

Ennél lényegesebb, hogy az utazásaim során megismert iszlám hittöbbségű országokban a vallási tanítások sajnos keverednek a helyi törzsi, népi szokásokkal és az azokból eredő újításokkal. Ilyen például amikor a mecsetekben imák után fohászokból, istenemlegetésből és Korán idézetekből álló kántálásos egyveleget mondanak, ami ugyan hangulatos, de vallásilag nem helyes. Sok helyen látni, hogy a levágott állat vérével „szentelnek” fel házat, autót. Nem egyszer tapasztaltuk, hogy a „Fatima keze” jel milyen sokat jelent Észak Afrika egyes részein. Sok iszlám többségű országban átvették más nemzetek szokását, hiszen sokszor tapasztaltuk, hogy muszlim férfiak kezet nyújtanak a nőknek, ami szintén nem helyes az iszlám tanításai szerint.

Az iszlám többségű országokban több vallási hiányosságot, hibát, újítást lehet látni, mint Magyarországon az iszlám közösségekben. Ennek az az oka, hogy a hazai muszlimok többsége felnőtt fejjel veszi fel a vallást, és úgy tanulja meg azt. Ezért aztán a hazai közösségekben, mecsetekben testvéreink sokkal inkább a Prófétai Hagyományoknak megfelelően imádkoznak, mint egy iszlám többségű országban.

A jobbító szándék is könnyebben érvényre jut hazánkban. Magyar testvéreinket ha figyelmeztetjük hibáikra, megköszönik, és igyekeznek kijavítani azokat. Az iszlám többségű országokban viszont nehéz javító szándékkal fellépni, hiszen az ottaniak a kialakult – olykor hibás – szokások között nőttek fel, gyermekkoruk óta ebben élnek, és éppen ezért nehezen fogadják el a jobbító szándékot.

Ahogy utazásaim, beszélgetéseim során egyre több tapasztalatra tettem szert a hazai és iszlám hittöbbségű országokban élő muszlimok valós helyzetéről, annál inkább megértettem, hogy Magyarországon és Európa más országaiban egyáltalán nem rossz muszlimnak lenni, még csak nem is különösebben nehéz. Tény ugyan, hogy kis hazánkban sehol nem szól naponta ötször az imárahívás, viszonylag kevés a helál húsbolt és étterem, de az elmúlt évek során kollégáim, munkatársaim, üzleti partnereim, a falunkban lakók szinte kivétel nélkül pozitívan fogadták, hogy muszlim vagyok. Csak nagyon kevés esetben szóltak meg külsőm alapján, akkor is – sapkám és szakállam miatt – egy-egy „Salom!” köszönésben merült ki az engem ért atrocitás.

Ezért is álltam értetlenül, mikor tavasszal összefutottam egy magyar testvéremmel, aki egy-két évvel utánam lett muszlim, és aki a „hazai áldatlan állapotokat” hozva fel indokként éppen Jemenbe készült, hogy ott letelepedve tudjon végre az iszlám útján haladni. Ez a testvérem soha nem járt korábban egyetlen iszlám országban sem, és hiába mondtam el neki saját tapasztalataimat, és próbáltam figyelmeztetni, hogy lehet, hogy komoly csalódások fogják érni, figyelmeztetéseim nem találtak meghallgatásra.

Ma már úgy gondolom, hogy az iszlámért itt Magyarországon tehetem a legtöbbet. Itt járulhatok ahhoz hozzá Isten segítségével, hogy magyar nyelven is megteremtődjék az iszlám kultúra, ami így tényleg szélesebb körökhöz eljuthat. És bár továbbra is bármikor szívesen utazok Tunéziába vagy más iszlám hittöbségű országokba ha tehetem, de egy heti ott tartózkodás után bizony elfog a honvágy, és jól esik hazatérni Magyarországra, mert ez az én otthonom, itt az én helyem.