Ének- és zenehallgatás az iszlámban

zene-az-iszlamban-062001-ben fordítottam egy vallási témájú rövid művet „Tiltott dolgok, amit figyelmen kívül hagynak az emberek – és amelyektől óvakodni kell” címmel, Muhammad Szaleh al-Muneddzsid szíriai származású sejk tollából, aki olyan közismert vallástudósoktól tanult, mint Ibn Báz, Ibn Uthajmín, vagy al-Albání. Emlékszem arra, hogy ez volt az első könyv, amit arabról magyarra fordítottam, és amikor a könyvecske megjelent, vegyes fogadtatásban részesült a hazai muszlimok részéről. A többség kifejezetten örült annak hogy végre megjelent az iszlám hitélettel, viselkedéssel, családjoggal, kereskedelemmel és más témákkal foglalkozó, hiánypótló kiadvány, azonban voltak, akik fenntartásokkal fogadták. Akik nem rajongtak a könyvért, többek között azt sérelmezték, hogy az író az arab társadalmakban felmerülő problémákra adott meglehetősen markáns választ, és azt is szóvá tették, hogy a szerző a hanbalita jogi irányzatot és az ún. vahhábita mozgalmat képviseli, és a „minden tilos” típusú vallásosság ijesztő szellemét látták benne.

Fordítóként az a szerencsétlen – vagy inkább szerencsés – szerep jutott nekem, hogy sokféle véleményt, időnként indulatoktól sem mentes nézőpontot kellett megismernem. Tíz év távlatából már jómagam is úgy gondolom, hogy a könyv számos kiegészítésre, ha tetszik lábjegyzetre szorult volna, amivel az európai muszlim élettér sajátos problémáinak megoldását, és más vallásjogi iskolák leszűrt tanulságait is fel lehetett volna tüntetni. Ugyanakkor az író érdemét a fenti kritikák semmiben sem csökkentik, ha figyelembe vesszük a gondolkodását meghatározó közeget, és társadalmának megoldásra váró problémáit. Egy példa: az arany- és ezüstedények tiltása Magyarországon huszadrangú kérdés, de a szaúd-arábiai társadalomban, ahol az olajbevételek által hirtelen megjelent gazdagság miatt az emberek megtehetik, hogy tömegesen vásároljanak efféle evőeszközöket, igenis fontos üzenet, sőt már-már szükséges feladat lehet, amennyiben az író a puritán, a szegényekkel közösséget vállalni kívánó vallási irányvonalat követi. A könyv mindemellett sok olyan helyzetre ad konkrét választ, amely független a kulturális háttértől, a vallájogi iskolától és az adott társadalom szociális helyzetétől, sőt még attól is, hogy a muszlimok kisebbségben vagy többségben élnek-e az adott társadalomban. Ilyen például a hamis tanúzásnak, a kenőpénz elfogadásának, vagy a szerencsejáték űzésének a tilalma.
Egyetemi éveim alatt összeállítottam egy – ugyancsak tiltásokat feldolgozó – tanulmányt, amelyben az elsődleges tilalmak mellett csupán a legfontosabb másodlagos tilalmak kaptak helyet, de nem csupán a hely szűke miatt, hanem amiatt is, hogy egyes témák kifejtésénél túl nagy irodalmat kellett volna áttekintenem ahhoz, hogy egyértelmű álláspontot fogalmazzak meg, és még akkor sem biztos hogy képes lettem volna a két, vagy három álláspont közül nyugodt szívvel választani. Két témával kapcsolatban szerettem volna mindenképpen dűlőre jutni: az egyik a zenehallgatás, a másik a képzőművészet (festészet, szobrászat). 

zene-az-iszlamban-01

Ebben a cikkben a zenehallgatással kapcsolatban igyekszem kifejteni az iszlám vallás álláspontját, de előrebocsátom, hogy nem áll szándékomban megtiltani, vagy engedélyezni az éneklést és a zenehallgatást, csupán gondolatébresztő következtetéseket igyekszek kialakítani e szerteágazó kérdéssel kapcsolatban, annál is inkább, mivel jómagam kutatója, de nem tudósa vagyok az iszlámnak. Először is abból szeretnék kiindulni, hogy vannak olyan Korán magyarázatok illetve hadíszok, amelyek alapján számos tudós arra az álláspontra helyezkedett, hogy az éneklés és a hangszerek használata teljes, általános érvényű tilalom alá esik. Az egyik Korán ája, amelyet a tudósok sokszor emlegetnek, a Lukmán szúrában található: „Van az emberek között olyan, aki szórakoztató beszédet vásárol, hogy tudatlanul tévelygésbe vigyen Allah útjáról, és gúny tárgyává teszi azt, nekik megalázó gyötrelem jár” (Korán 31: 6).
Az ája kinyilatkoztatási körülményeinek tisztázása pontosabb képet ad számunkra arról, hogy miként kellene értelmeznünk ezt az áját. A történet szerint egy bizonyos al-Nadr ibn al-Hárith, aki perzsa királyok történeteivel kereste a kenyerét Mekkában, a Korán szúráinak hallatán igyekezett elvonni történeteivel a mekkaiak figyelmét Allah üzenetéről, és azt hangoztatta, hogy ezek a történetek szebbek, mint amit Mohamed tanít nekik. Egy másik történet szerint egy Kurajsbeli férfi énekeslányt vásárolt, hogy azzal vonja el a mekkaiak figyelmét a Próféta beszédeiről. (Ibn al-Arabi: Ahkam al-Quran 525. oldal).
Erre alapozva mondta Abdullah ibn Masz'úd, a Próféta híres társa, hogy ebben az ájában a szórakoztató beszéd alatt az éneklést kell érteni. A Korán értelmezők és vallástudósok közül többen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez az ája az éneklés mellett a hangszerek tilalmát is magában hordozza. A tudósok ezen kívül két áját idéznek bizonyítékként az éneklés tiltására:
„És riaszd föl hangoddal közöttük azt, akit csak bírsz és támadj rájuk a lovasságoddal és a gyalogságoddal és társulj velük a javaikban és a gyermekeikben”
(Korán 17: 64);
„S vajon ezen a beszéden csodálkoztok? És nevettek és nem sírtok,miközben ti szórakozottak vagytok?”
(Korán 53: 59-61).
Az első ájában egyes Korán értelmezők a sátán hangja alatt éneklést értenek, a második ájában szereplő szórakozottak kifejezés alatt pedig éneklő mulatozókat.
A tudósok emellett olyan hadíszokat is idéznek, amelyekkel alátámasztják szigorú nézetüket. A Feltámadás napjának, az Órának egyik jele, hogy elterjednek a zeneszámok és a hangszerek. Azt mondta a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse): „Bizony, a népem közül lesznek olyanok, akik megengedettnek tekintik a paráznaságot, a selyemruha [viselését a férfiaknak], a részegítőt és a hangszereket”. (al-Bukhari). Ez a hadísz arra utal, hogy az emberek természetesnek fogják venni a paráznaságot, az alkoholfogyasztást és a hangszerek hallgatását, és azt bizonyítja, hogy tilos hangszereket használni, mivel a Próféta együtt említette olyan tilalmas dolgokkal, mint a paráznaság és az alkohol, és mivel azt mondta, hogy megengedetté teszik ezeket a tiltott dolgokat.
Egy másik hadíszban azt mondta a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse): „Bizony ezt a népet földcsuszamlás, kövek zuhanása és csúffá változtatás fogja érni, ha részegítőt isznak, énekesnőket alkalmaznak és zenélnek a hangszerekkel” (Al-Albani).

zene-az-iszlamban-03
A gondosabb elmélkedés az említett ájákon, illetve hadíszokon azonban fényt derít arra, hogy az iszlám nem tiltja meg az éneket és a zenét a fent idézett, abszolút módon. Úgy látom, hogy a kategorikus tiltás mögött a tudósok szellemi erőfeszítésének túlfűtöttsége húzódik meg, amely szinte természetes reakció a jelenkori muszlim társadalmakban eluralkodó helyzetre, hiszen a zene elképesztő módon elterjedt az arab-iszlám országokban.
Véleményem szerint az említett szent szövegek nem a zene teljes tagadását fogalmazza meg, hanem annak helytelen formáit, és erkölcstelen célra való felhasználását. Ebből a megközelítésből nézve, a fenti, első Korán ája arra figyelmeztet minket, hogy az ének és a zene elvonhatja az emberek figyelmét az isteni üzenetről, és az istenszolgálatokról; a második ája arra figyelmeztet, hogy az ének és a zene rosszra és erkölcstelenségre ösztönözhet, míg a harmadik ája óva int minket attól, hogy zenés mulatozásba és önfeledt szórakozásba merüljünk a helyett, hogy komolyan vennénk a Koránt és annak üzenetét. Ez az áják és hadíszok nem tartalmaznak olyan kijelentést, amely tiltaná a jeles napokon való, mértéktartó és erkölcsös éneklést és zenehallgatást.

Talán érdemes abból kiindulni, hogy a művészet alapvetően megengedett az iszlámban, hiszen mindegyik művészeti ág az evilági élet egyfajta ékessége, dísze. A kalligráfia például magának a Koránnak is szerves része, és tagadhatatlan érdeme van az iszlám vallás szépségének kidomborításában. Allah küldötte így szólt egy hadíszban: „Allah szép és szereti a szépséget”. A dísz, arabul zínah pedig minden olyan dolog, ami kellemes életérzést, nyugalmat, örömöt, boldogságot és kikapcsolódást jelent az embernek. A magasságos Allah azt mondta a Koránban:

„Mondd: Ki tette tilalmassá Allah ékességét, amelyet szolgái számára hozott elő, és a jó dolgokat abból, amit ellátásként adott? Mondd: Ez azoknak jár az evilágon, akik hívők, a Feltámadás napján tisztán (egyedül). Ekképpen magyarázzuk jeleinket részletesen azoknak, akik rendelkeznek tudással. Mondd: Az én Uram csak a förtelmeket tiltotta meg, akár nyilvánosak azok, akár rejtettek, és a vétkezést, és az igazságtalan túlkapást, és azt, hogy Allahhal olyat társítsatok, amire nem bocsátott le engedélyt, és azt, hogy olyat mondjatok Allahra, amiről nincs tudásotok. (Korán 7: 32-33).

Ennek az ájának az értelmében, minden dísz – jelen esetben a művészet – amely hitetlenséget, förtelmességet, vagyis erkölcstelenséget, szemérmetlenséget tartalmaz, az elutasítandó az iszlám szemléletében. Ellenben az a művész, aki alkotásával nem követ el erkölcstelenséget, és nem vét a közszemérem ellen, tevékenységének nincs akadálya az iszlámban.

zene-az-iszlamban-02

A művészet tehát olyan tevékenység, amely alapvetően engedélyezett az iszlámban, bizonyos kereteken belül.

Úgy gondolom, hogy az ének- és zenehallgatással kapcsolatban sincs ez másként. A zarándoklati ünnep alkalmával két medinai lány arab népdalokat énekelt és dobolt Áisa – a Próféta felesége – házában, a Próféta jelenlétében. Abú Bakr al-Sziddík, Áisa édesapja éppen akkor látogatta meg őket, és az ének hallatán megrótta leányát, és felkiáltott: „Vajon a sátán furulyája a Próféta házában?”, ám Allah küldötte azt mondta: Hagyd őket Abú Bakr! Minden közösségnek megvan az ünnepe, és ez a mi ünnepünk! (al-Bukhari) Ez azt jelenti, hogy a Próféta engedélyt adott arra, hogy a muszlimok énekeljenek és zenéljenek ünnepnapokon, sőt Ibn Hazm andalúziai hittudós úgy vélte, hogy ezen hadísz alapján más időkben is engedélyezett az éneklés, vagyis amennyiben valamilyen örömteli esemény történik, szabad az ének- és zenehallgatás (bár ezt a nézetet erős kritika fogadta már a középkorban is, de főként a kortárs tudósok részéről).

A házasságkötésnél is megengedett az éneklés és a dobolás, azzal a feltétellel, hogy a férfiak külön és a nők is külön énekeljenek, mivel nyilvánosság előtt csak kislányok énekelhetnek. Egy házasságkötés alkalmával a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta Áisának, hogy énekeljenek a menyasszonynak lakodalmi dalokat, és megtanította neki ezt a dalt: Atajnákum atajnákum, fahajjúná nuhajjíkum, laula-l-hentatu-l-szamrá ma szamina adzáríkum (Eljöttünk, eljöttünk hozzátok, üdvözöljetek hát minket, s mi is üdvözlünk titeket. Ha nem lett volna a fekete búza, hajadonjaitok nem nőttek volna nagyra).

Néptáncra és éneklésre is van példa a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) életéből. Történt ugyanis egy alkalommal, hogy a Próféta mecsetében etióp látogatók jártak, akik néptáncot adtak elő, és énekeltek is hozzá, Allah küldötte pedig megengedte feleségének Áisának, hogy megnézze és hallgassa ezt a mulatságot. Megemlítendő hogy a történet szerint harci bemutatót tartottak a mecsetben, de ismerve az afrikai harci bemutatókat, általában törzsi tánccal, dobolással és énekszóval együtt jártak/járnak. 

zene-az-iszlamban-04


Ezen hagyományok alapján egyértelműen arra a következtetésre jutunk, hogy az ének és zene hallgatása alkalomadtán megengedett az iszlámban. Felvetődik a kérdés, hogy szabad-e a dobon kívül más hangszer használata, és az is hogy milyen típusú énekek engedélyezettek. Hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, vizsgáljuk meg milyen általános szabályok vonatkoznak az ének- és zenehallgatásra. Sejk Abdul-Rahmán Atiyyah, egyiptomi vallástudós fogalmazta meg a következő vallási szabályokat az ének- és zenehallgatáshoz:

  • Erényre és jó erkölcsre ösztönözzön.Ne vonja el az ember figyelmét az Allahnak való engedelmességről, ezért például az ima idejében nem szabad éneket vagy zenét hallgatni.
  • Ne keltse fel a nemi vágyat – főként a fiatalok körében fontos ez – és ne ösztönözzön bűnre.
  • Az előadóművész megjelenése ne ütközzön az iszlám tanításiba, például tilos a hiányos, szemérmetlen öltözet a nőknél és a férfiaknál, illetve a nőies öltözködés a férfiaknál.
  • Ajánlatos a muszlim fiataloknak, hogy olyan dalokat énekeljenek, amik nem sértik a jó modort, és az iszlám illemszabályait.
  • A dob és minden olyan hangszer, amely hasonló elven működik, és hasonló hanghatással jár. A fúvós hangszereket a tudósok hiteles hadíszokra alapozva megtiltották.
  • A zenét szeretők számára leginkább a Korán hallgatása ajánlatos, főként kellemes, jó hangon recitálva, mert megfogják benne találni azokat a dallamokat, amelyek kielégítik lelki és érzéki szükségleteiket is, a tudásszomjuk eloltásán túl.

 

zene-az-iszlamban-05
Ezen szabályok értelmében a legtöbb vallástudós megengedő az iszlám nasídok tekintetében, amelyek lehetnek például Allahot és a Prófétáját dicsérő dalok, szép jellemre, erkölcsösségre ösztönző dalok, hazaszeretetről szóló indulók, vagy a jó modort nem sértő lakodalmi dalok. A dalokat ugyan kísérheti dobolás, de más hangszerek tekintetében már nem egyezik a tudósok véleménye arról, hogy szabad-e vagy tilos használni. A tudósok nagy része ellenzi a zongora vagy a gitár használatát, azonban számos kortárs muszlim előadóművész (pl. Yusuf Islam) az iszlám valódi képének ismertetése céljából megengedettnek tartja a húros vagy akár a fúvós hangszerek használatát.
 
Abdul-Fattah Munif, MME

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink