A tanítást, melyről a Szent Korán szól, a következőképpen határozhatnánk meg: „az ember arra irányuló ösztönzése, hogy fogalmat alkosson a valóságról” (Ibn Asur). Az ennek következtében létrejövő, valóság utáni igyekezete a tanulás cselekedete. S ez együtt jár a ’kíváncsisággal’, mely az emberben a fitra szerint (eredendően) megtalálható. Bizony, a tanulás az a tulajdonság, mely az embert emberré teszi, s erre szintén a Korán tanít meg bennünket. Amikor Allah megparancsolta az angyaloknak, hogy boruljanak le az (első) ember (Ádám) előtt, egyetlen okkal indokolta ezt meg nekik: az ember Tőle tanulta az összes nevet (2:13). A nevek megtanítása, mint Ádám és az emberi teremtmény sajátos, megkülönböztető jegye jelenik meg, s az angyaloknak azért parancsoltatott meg az előtte való leborulás, mert olyan adományt kapott, melyben azok nem részesültek (2:23).

Az al-Baqara szúrának idézett részletéből megtudhattuk, hogy mind az ember, mind az angyalok számára az ismeret forrását Allah képezi, míg azonban az angyalok nem képesek a nekik adományozott tudás fejlesztésére, csupán annak alkalmazására, az ember a kapott ismeretet továbbgondolni is tudja. Egyes tudósok, mint például Ibn al-Dzsinni azt mondják, hogy Ádám, amikor megtanulta a neveket, akkor „képessé vált a dolgok megnevezésére”.

A Szent Korán – mint az isteni tanítás útmutatója – az angyalok Ádám előtti leborulásának okát az ismeretben láttatja velünk, míg ezzel szemben a hagyományos keresztény felfogásban az szerepel, hogy pont ezen ’tiltott gyümölcs’ miatt űzetett ki a Paradicsomból. A leszakított alma szimbóluma, a tudás eme keresztény koncepciójára utal. Valójában ezen elképzelés a Prométeusz mondából vett motívum továbbélése. Ebben a történetben Prométeusz ellopta az istenektől a tűzet (fényt), hogy világosságot kapjon és adjon általa. Ha az ember is meg akarja szerezni ezt a fényt, akkor szembe kell szállnia a fényt birtokló istenekkel és el kell lopnia azt tőlük. A keresztény egyház Prométeusz helyére Ádámot tette, a tűzet pedig az ellopott gyümölccsel helyettesítette. A világi nyugati tudás természete ilyen, nem bibliai alapokon nyugszik.

Abban az időben, amikor megjelent az iszlám szellemiség, az ismeret, mely az angyalokat Ádám előtti leborulásra késztette, a nyugati-görög szellemiségben egy olyan elemként szerepel, mely a paradicsomi kiűzetés kiváltója. Az előbbi isteni letétnek, meghatalmazásnak (amána) tekinti a tudást, ismeretet, míg az utóbbi egy olyasvalaminek, mely az istenektől lett eltulajdonítva. A középkori Európában tapasztalható hit és tudás közötti küzdelem és a később megjelenő szekularizmus erre mindenképpen visszavezethető.

Az ember számára azonban az ismeret nem csupán meghatalmazás, hanem ugyanakkor az istenszolgálat (ibáda, ubudijja) eszköze is. A Szent Korán első kinyilatkoztatott soraiban, minden bizonnyal ezért is kerül említésre az ’ismeret’. Az al-Alaq szúra első öt áyá-jának alap szavai a ’tanulás-ismeret’, melyek a háromszor megismételt ’tudás’(ilm) szóból származnak. Ehhez jön még a kétszer, felszólító módban előforduló ’olvas’(’iqrá) ige, a szintén kétszer szereplő ’úr’(rabb), ’teremt’(khalaqa), ’ember’(inszán), valamint a ’törődés-szeretet’(al-ihtimám-al-mahabba), a ’név’(iszm) és ’írótoll’(qalam) szavak. A huszonhárom évig tartó teljes és végső Kinyilatkoztatás (al-vahy) tehát egy olyan résszel vette kezdetét, mely az ’ismeret-tanulás’ témáját tárgyalta. Az egész emberiséghez szóló világos, isteni üzenet ez, melyben az Allahtól való tanulás és tudás fontosságáról van szó. Az üzenetet átvevő Próféta írástudatlan emberek közül lett kiválasztva, akik az úgynevezett dzsáhiliyya (’tudatlan’) korban éltek, s ő a legmagasabb fokú tudást kaphatta meg, hogy azt továbbadja. Ezen ismeret ’az élet ismerete’ lett, hiszen az élet lényegéből fakadt. S ez a tudás generációról generációra gyarapodott elévülhetetlenül az emberi jövő számára. Minden civilizációra élesztőként hatott, amikor kapcsolatba került vele.

A kinyilatkoztatás által elsőként tanításban részesülő ember, a Próféta – Allah békéje legyen vele – igen nagy figyelmet szánt a tanulás és tanítás ügyének, melyről az előzőekben már szóltunk, s melyre minden kinyilatkoztatás valamilyen formában szintén rámutatott. Ezt annyira komolyan vette, hogy legelső cselekedete Mekkában, egy tanítási központnak – az un. Dár al-Arqam –, s nem egy imahelynek a létrehozása volt, melyet a szociális-oktatási intézményként is funkcionáló Maszdzsid al-Nabawiyy (’Prófétai Mecset’) és a Dár al-Szaffa megépítése követett. Számos Szahába (’a Próféta bizalmas társai’) – mint Ali ibn Abi Tálib, Abdallah ibn Maszúd, Abdallah ibn Abbász, Anasz ibn Málik és Zayd ibn Arqam s még sokan mások – járt rendszeresen a Kúfában, Baszrában, Damaszkuszban, Fusztátban (ma Kairó), Bagdadban alapított maszdzsid-okba (’mecsetekbe’), s vett részt az ottani tudományos körökben. Ezekben igen széles körű szellemi viták folytak, mudzstahid-ok (kiváló teológus-jogtudós, aki igen alapos tudása és tekintélye révén önállóan értelmezhette az iszlám jogi forrásokat, mint a Koránt és a Hadíszt) hoztak létre különböző iszlám jogi irányzatokat, s mindannyian hozzájárultak az iszlám szellemének ragyogásához.

Tudomásunk van arról, hogy (többek között Yaqut számol be erről) a Szahába idején már megjelentek az elemi oktatást nyújtó un. kuttáb-ok, ahol megemlíthetjük a 3000 tanulólétszámú Abu al-Qászim al-Balhkí (élt a hidzsra szerinti 328-401) madraszá-ját, aki a Hidzsra első évszázadának második felében élő második nemzedékhez tartozott. Minden mecset magától értetődően iskolaként (is) működött, melyek oktatási programjának alapját a Szent Koránra képezte. Málik imám mondotta, hogy külön oktatási intézményekre volna szükség a gyermekek tanítására, s ezen folyamatot támogatta.

Abban az időben, amikor elhelyezték a cordobai egyetem első oszlopait, még 300 évnek kellett eltelnie az első nyugati egyetem megalapításáig. Már a második uralkodó, Omar ibn Abd al-Azíz alatt mintegy 82 egyetemet számlálhattunk csak Andalúziában. Ez jól érzékelteti, hogy milyen magas oktatási szintre jutott az iszlám civilizáció abban a korszakban, amikor a Nyugat még csak a Középkor sötétségében tapogatózott. A madraszá-k modellje aztán igen gyorsan elterjedt, s megjelent Qayrawánban, Kairóban, Nisápurban, Szamarkandban, Bagdadban, s a hidzsra szerinti 954-ben (1066-1067), Nizám al-Mulk által alapított nizámijja madraszák – ellentétben a közfelfogással – nem az első muzulmán madraszák voltak, hanem a hivatalos iszlám oktatás csúcsát képezték. A tanulás és tanítás kérdése sok olyan muszlim tudóst foglalkoztatott, mind Ibn Bádzsa, al-Farabi, Ibn Sziná, Ibn Miszkawayh, al-Ghazáli, s még sorolhatnánk.

A történelem későbbi szakaszában azonban, a hanyatlás időszakán átmenő iszlám civilizációban a hivatalos oktatási intézmények jelentős vért veszítettek, s ebben több tényező is szerepet játszott. Ezek legfontosabbika a tanítás erős politikai befolyásoltsága, melyhez hozzájött még sok egyéb dolog, amik az oktatás szintjét csökkentették: a faji előítélet (al-ta’asszub), a szektásodás (al-madzhabijja), adminisztrációs hibák, tanulólétszám növekedésével fordítottan arányos teljesítmény, a tudományos mozgástér beszűkülése, a racionális tudományoktól való elfordulás, az alaptudományokban való megrekedtségen való felülemelkedési kísérlet sikertelensége, s még sok más tényező…

Abban az időben, amikor a Kelet számára évszázadokon át fényforrást jelentő madraszák  a fent említett okokból hanyatlani kezdtek, a Nyugaton is megjelentek újfajta ’madraszák’. E folyamat egybeesett a nemzetállamok létrejöttével, melyek ezen intézményekben ideológiájuk termőföldjét látták. Ily módon tehát az új oktatási intézmények a hatalmon lévők kezében, eszközzé váltak, mellyel a nép gondolkodását vezetőik kívánságuk-kényük szerint formálhatták, alakíthatták.

Ez a folyamat általánossá vált, s a nemzetállamok kialakulásakor, az oszmán időszakban megjelent oktatás jellegét ez tartósan meghatározta. Ettől az időszaktól kezdve, az uralkodó réteg egy olyan modellnek tekintette az iskolarendszert, ahol az ’ideális embert termelik ki’. A reformok illetve az ’átrendezések’ korában az ideális mintát a konvencionális-művelt ember képe határozta meg, a köztársaság megalapítása után, az egypártrendszerben a kitűzött cél egy olyan személyiség kreálása volt, aki haladó gondolkodású, nemzeti érzelmű, nyugati mintát követő, s laikus (azaz világi, mint a ’vallási’ ellentéte). A többpártrendszer létrejöttekor a pragmatikus-opportunista ideál került előtérbe, a 70-es, 80-as évek katonai puccsok légkörében pedig az egyénnel szembeni elvárás az volt, hogy ’formálható gondolkodású polgár legyen’(al-muwatinu layyinu-l-’aríkati). Az Európai Unió kialakulásakor, pedig ismét módosult az ideális ember mintája: a posztmodern-globalizált állampolgárra lett igény.
Száz évvel ezelőtt, e rendszer alapítóinak tekintett urak, J. Dewey és M. Montessori azon megállapításra jutottak, hogy a modern oktatási szisztémában hiányosságok vannak. A posztmodern korban az un. ’alternatív iskolák’ (madárisz badíla) tervezeteinek kifejlesztésén kezdtek el munkálkodni, hogy majd azok átvegyék a kor azon iskoláinak a helyét, melyek a nemzetállam formálható gondolkodású polgárának létrehozására irányuló tervezetre épültek (mint például a Montessori, Waldorf, High-Scope, Reggio-Emilia módszerek).

Azonban jelenleg úgy tűnik, hogy ezek az erőfeszítések sem hozták meg a remélt eredményt, hiszen a posztmodern kor azon tanárai, akik koruk oktatási rendszerének gyengeségét tapasztalták, egy másik hibába estek, amikor – a tanítás létező távlatait nem figyelembe véve – csupán neurofiziológiai aspektust miatt az oktatás ’minimalizálásába’ (taqlísz) fogtak. A ’plurális rendszer’, a ’demokratikus rendszer’, a ’liberális’ és ’szabad rendszer’ programja végezetül az anarchisztikus ’oktatásnélküliség’ (al-láta’lím) védelmébe torkollott (William Godwin, Fransisco Ferrer, Max Stirner és Lev Tolsztoj). Sőt, Iván Iljics már az ’iskola nélküli társadalmat’ tűzte ki egyik céljául. Az oktatás ténylegesen zsákutcába került.

A jelenleg, megrekedtség állapotában küszködő oktatás, helyzetén a Szent Korán fényével – mely az isteni tanítás programja – emelkedhet felül. A Koránnak a tanítással kapcsolatos irányelveit a következőképpen foglalhatjuk össze:

A Szent Korán tanítja, hogy miként lehet tudásra szert tenni és – ahelyett, hogy csak kész ismereteket nyújtana – az oda vezető szükséges utakat, megmutatja. Nem akarja, hogy alapos elmélyedés, belegondolás, gondolkozás és megértés nélkül kerüljön sor az ismeretek alkalmazására, s meg is kérdezi: „Vajon nem gondolkodnak el alaposan a Koránról?”. A Korán arra utasít, hogy olvasását tudatosan, értelmét keresve, szavain, sorain elgondolkozva végezzük. Egy ’gondolkodó társadalomhoz’ fordul, s hozzáállása teljesen más, mint az, hogy ’ezt vedd tudomásul, a többivel, pedig ne foglalkozz!’. Az embert tehát oly módon szólítja meg, hogy az megszerzi fokozatosan az alapos gondolkodásnak és az ismeretszerzésnek az adományát, s nem csupán készen kapja azt.

A Kegyes Korán elveti az önkényes, fölényeskedő oktatási magatartást. Egy könyörületes és jóindulatú Úr szól hozzánk, Aki figyelembe veszi, hogy minden ember számára, egyéniségének megfelelően különböző tanulási módok léteznek. A Szent Könyv alkalmazza a klasszikus logika három eszközét: a vizsgálódást (al-isztiqrá’), kikövetkeztetést (al-isztinbát), s az analóg összehasonlítást (al-qiyász), ugyanakkor nevetségessé teszi az (üres) ékesszólást és az (öncélú) nyelvi fordulatokat. Tanítása során, egyik alkalommal a kérdésfelvetést tartja megfelelőnek, máskor a válaszadást. Ösztönöz a tapasztalatszerzésre, kutatásra, néha a látást javasolja, néha a hallgatást, néha pedig a megszólalást. Felszólít a visszaemlékezésre (al-tadzakkur), mely a gondolkodás múltra való irányultsága, az elmélkedésre (al-tadabbur), mely az eljövendővel kapcsolatos szellemi tevékenység, a megértésre való törekvésre (al-tafaqquh), mely a jelenben megy végbe, valamint a racionális gondolkodásra (al-ta’aqqul), mely során az előző három szellemi tevékenység egymással összekapcsolódik. Ami az említett fogalmakat egybefogja, az a kötelezettségvállalás (al-takalluf). Ez azt jelenti, hogy a gondolkodás ’kényelmetlenséggel, költségekkel’ jár (al-kulfa), valamint erőfeszítést igényel, fáradozást, érdeklődést, (előzetes) ismereteket, rendszeres foglalkozást, s örömérzetet, elcsodálkozást. Ugyanakkor, a tanulás egy sajátos, egyedi dolognak tekintendő, akár az illető ujjlenyomata.

A Korán elmondja, hogy a világot alkotó minden egyes elem szolgálhatja a tanulást. Aki tanulni vágyik, az még egy holló példájából is tanulhat, mint azt az 5. szúra 31. verse is mutatja, mely Qábil történetét beszéli el, aki testvérét megölte. Allah, akár egy szúnyogot is felhozhat példának (2:26). Ily módon tehát, a Szent Korán elveti azon koncepciókat, melyek a tanulást csupán ’ismeretek felhalmozásának’ tekintik. Olyan embereket nevel, akik a szerzett tudást felhasználják, életet adnak neki, az élettel összekapcsolják.

Az olyan alapfogalmak, mint az al-fitra (’az Allahtól kapott, eredeti emberi természet), al-akhláq (az erkölcsiség), al-taqwá (az istenfélelem), al-’iszlám (a végső, kinyilatkoztatott vallás), al-ímán (a hit), al-tawhíd (az isteni egység hite), al-’adála (az igazságosság), al-szadáqa (az őszinteség), al-’amána (a felhatalmazás), al-saháda (a hitvallás), al-’ikhlász (a teljes elkötelezettség), al-’ihszán (a megfelelő magatartás), al-’ilm (a tudás), al-’amal al-szálih (az igaz cselekedetek), mind az isteni nevelés legmagasabb fokozatait képezik. A felsorolt fogalmak között sajátos helyet foglal el az al-taqwá(az istenfélelem), melyre ha úgy tekintünk rá, mint felelősségtudat (wa’y al-masz’úliyya), akkor az al-akhláq (az erkölcsiség) alapját képezi, hiszen ez utóbbi arra épül, hogy az ’egyén felelős a cselekedetéért’. Ha pedig ez nincs meg, akkor teljesen hiábavaló az erkölcsiségről beszélni, ugyanis a cselekedetért való felelősség azt jelenti, hogy az embernek megvan a választási képessége, lehetősége. S ez a dolog is csak akkor nyer értelmet, amennyiben az ember ténylegesen képes választását megtenni. Végezetül, ez azt jelenti, hogy jó vagy rossz cselekedete választásának eredménye, s ezzel, pedig az egyén saját sorsát ’választotta’, határozta meg. Következésképpen, a koráni tanítás alapja, hogy megtanítja az embert az igaz választás megtételére, s képessé teszi a tévútra vivő hatások, a belső és külső rossz (a rosszra hajló lélek és a sátáni sugallat) elhárítására.

Az isteni nevelést hordozó Kinyilatkoztatás ’egyéniséget’ nevel, akit ’személyként’(ka-sakhsziyyatin) és nem ’egyénként’(ka-fardin) szólít meg. A kettő közötti különbség alapja a társadalmi, szociológiai aspektus. Az isteni útmutatás az emberek közötti kapcsolatok mértékét is meghatározza, s itt a központi fogalom az igazságosság (al-’adl). Az igazságos elosztás kategóriájába eső al-zakát, al-szadaqa, al-’infáq, a hamis tanúskodás, lopás, házasságtörés, alkoholfogyasztás, rágalmazás, csalás, kémkedés megtiltása, a mohóság és gyávaság, a hazugság és ígéret meg nem tartásának elítélése, mind ennek az alapelvnek az alkalmazására vezethető vissza.

Az isteni nevelés a Koránban az al-dzsámi’-t (’az összegyűjtő’, nagymecset) helyezi a muszlimok közösségének (dzsamá’at al-muszlimína) szívébe, akikhez szól. A nagymecset ugyanis nem csupán az istentisztelet egyik helye (maszdzsid = ’a leborulás helye’), hanem egyben az összejövetelé is (al-idzstimá’), s a pénteki ima (szalát al-dzsum’a) ezen összejövetelek legfontosabbika. Bővebb értelmezésben, a dzsámi oktatási-tanulási központ is, ahol e célból gyűjti össze a hívőket. Az imám által recitált szúrák nem csupán a fül számára hangzanak el, hanem azért is, hogy az imádkozókat az isteni nevelés legfőbb elveire is emlékeztesse. Ezen igazságokról szól mindenek előtt az első szúra, az al-Fátiha. Az al-szalát elvégzését követően az előimádkozó Prófétának – Allah békessége legyen vele – szokása volt, hogy megfordult az imát végző muszlimok felé, melyet a mai napig megtesznek az előimádkozók a prófétai szent hagyomány (al-szunnat al-nabawiyya) értelmében. Itt felmerülhet a következő kérdés: Vajon miért fordította ekkor a Próféta a hátát az imairánynak (a Ka’ba-nak), s az arcát a közösség felé? Talán egyedüli oka a taszbíh és a du’át elvégzése lett volna? Bizonyosan nem. Ezt azért (is) tette, hogy a muszlimokkal beszélgethessen, meghallgassa őket, s kérdéseikre válaszolhasson.

A pénteki ima, az emberiség történetében páratlan példája a nyilvános tanítás alkalmazásának. Mohammed közössége, mely mára több száz millió tagot számlál, mind a mai napig őrzi és gyakorolja ezt a hagyományt a világ legkülönbözőbb részein, több mint 1400 esztendeje. Ezen oktatás nem korlátozódik fajra, nemre, korra, sem egyetlen témára, hanem mindenkihez szól és minden témát felölel. A pénteki ima nem csupán egy hatodik előírás a többi öthöz, hanem egyben a napi öt ima közül a déli ima is. A déli imának 4 rak’at-ból (’leborulás, rituális imaegység’) kell állnia, s annak ellenére, hogy a pénteki, déli imának is ennyinek kell lennie, mégis 2 rak’at rendeltetett el. Itt egyértelműen megmutatkozik, hogy az iszlám a tanulást is előírta. Az első kettő leborulás ugyanis a khutba-hoz kapcsolódik, mely az emberiség történetének legátfogóbb köztanítása.

Az isteni nevelést hordozó Kinyilatkoztatás alapvetően az ember tanulását célozza, s ez az oktatás nem osztja fel az életét kisebb részekre. Az ember Hozzá viszonyítva egy folyó, melynek forrása van, s mely az Óceán felé tart, s ha ezt a folyót meghatározott helyeken feldarabolják, akkor elveszíti folyó jellegét, sőt, életétől fosztódik meg. A tanulás nem korlátozódik adott korra, annak nem lehet monopóliuma, hanem minden kornak létezik nevelése, tanítása.

A Szent Korán nem ’külső teherként’ tekint a tanulásra, azt a létező egyfajta felfedezésének és fejlesztésének (kasfun wa tatwírun li-l-mawdzsúdi) tartja.

Az isteni nevelés a ’jóban való versengésre’ (al-taszábuq fi al-khayrát) buzdít, mely a mai oktatásban ’a tanulásban való versengésként’ jelenik meg, s ennek folyamányaként az oktatási intézmények küzdőterekké változtak. A Kinyilatkoztatás által formált értelem azonban, a tanulásban és a nevelésben nem versengést (al-taszábuq), hanem egymás közötti megosztást lát (al-taqászum), melynek során a tudásban részesülő  magára veszi a tanultak továbbadásának a felelősségét is.

A Szent Korán, eljövetele óta, mind a mai napig az isteni tanítás útmutatója, s sok száz éve szól az egész emberiséghez:

,,[Tartsátok be] az Allah általi színezetet [vallást]! S kinek jobb a színezete, mint Allahnak? S mi az Ő szolgái vagyunk.”

(2. szúra 138. vers)