Majd az imádkozást választotta. Édesanyja pedig másodszor, majd harmadszor is szólította, ám mivel fia nem válaszolt, hangosan azt kívánta mérgében, hogy addig ne haljon meg a fia, amíg össze nem hozza a sors a paráznákkal!! Telt az idő, majd történt egyszer, hogy egy parázna nő együtthált egy pásztorral, akitől várandós lett, és mivel attól tartott, hogy kiderül róla az igazság (laza erkölcsét illetően), megbeszélte a pásztorral, hogy az aszkéta, Dzsuraidzsra fogja hárítani a bűnt. Amikor az emberekhez eljutott ez a hír, nekiláttak, hogy lerombolják az aszkéta celláját, akit a kormányzó a város közterére vezettetett elő, ám odafelé menet Dzsuraidzs elmosolyodott, mivel eszébe jutott édesanyja átkozása. Mielőtt sor került volna a büntetés végrehajtására, kapott egy kis időt arra, hogy imádkozzon. Ezután magához hívta a paráznaságból fogant kisgyermeket, s megkérdezte tőle: Ki a te apád? Mire a kisgyermek azt felelte: Az én apám xy, a pásztor! Ekkor bizony felkiáltottak az emberek és azt mondták az aszkétának: Aranyból és ezüstből fogjuk felépíteni a celládat! Ő csupán annyit mondott: Ne tegyétek! Építsétek meg olyanná, amilyen volt: homokból és agyagból! Ezzel a történettel kapcsolatban mondta Allah Küldötte (béke legyen vele) a következőt: „Ha tudással bíró ember lett volna Dzsuraidzs, akkor tudta volna, hogy édesanyja hívására válaszolni előbbre való, mint hosszasan imádkozni.”. (al-Bukhári)"