A Ramadánt követő helyes magatartásunk 2011-09-09

ramadan-eid-003Pénteki szónoklat – Abdulghani testvérünk szónoklatának összefoglalója

A legnagyobb vesztes az, aki felett úgy telik el a Ramadán, hogy Allah nem bocsátotta meg a vétkeit. Ha valakinek a bűnei Ramadánban nem kerülnek megbocsátásra, a könyörület és a megbocsátás hónapjában, akkor vajon mikor lesznek megbocsátva?

Allah küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta: „Nagy veszteség érte azt az embert, aki bár elérte Ramadánt, mégsem bocsáttatott meg neki”. Tudnunk kell, hogy ha nem sikerült jobbá válnunk Ramadán után, és ugyanolyan emberek maradtunk, mint előtte, akkor nagy veszély fenyeget minket: „Ám ne forduljatok vissza, mert akkor vesztesekké váltok” (Korán 5: 21)

Tudnunk kell hogy ami jót tettünk Ramadán hónapban, csakis akkor kerül elfogadásra, ha istenfélők vagyunk. A tudósok emlékeztetnek minket, hogy a ramadáni cselekedet elfogadásának jele, ha a böjthónap után is folytatjuk a jó cselekedeteket: „Allah bizony az istenfélőktől fogadja el [a cselekedeteket]” (Korán 5: 27)

Tudnunk kell, hogy a muszlim ember egész életében szolgálja Allahot, nem csak egy bizonyos életkorban, vagy időszakban. Ramadán után nincs szabadság az istenszolgálatok terén, nem tartunk szünetet az istenszolgálatokban. „Szolgáld Uradat, míg el nem jő a bizonyosság”. (Korán 13: 99)

Ez azt jelenti, hogy folyamatosan szolgáljuk Allahot, és közeledünk hozzá, a Ramadánban megszokott jótettekkel, még ha nem olyan intenzíven ahogyan a szent hónap alatt, de nem szakítjuk meg az istenszolgálatok láncolatát. Allah küldötte azt mondta: „A legkedvesebb cselekedet Allah előtt az, ami folyamatos, még ha csekély is”

Abú Szufján ibn al-Hárith-nak, a Próféta unokatestvérének története

Közel húsz éven át harcolt a muszlimok ellen, részt vett az összes ütközetben a Próféta és hívei ellen, ráadásul verseivel gyalázta az iszlámot és Mohamed prófétát. Még Mekka bevétele előtt közvetlenül is folytatta a Kurais törzs támogatását, és kíméletlenül uszította őket a muszlimok ellen. Szemtanúja volt annak, hogyan győzik le a muszlimok a többszörös túlerővel rendelkező mekkai pogányokat, látta az angyalokat, ahogyan leereszkednek a mennyből, és a muszlimok mellett harcolnak. Szíve mélyén tudta mi az igazság, mégis sokáig várt azzal, hogy felvegye az iszlámot. Idővel aztán rászánta magát, és azt mondta a családjának: Felkerekedünk, és elmegyünk Allah küldöttéhez, hogy felvegyük az iszlámot. Amikor elindult, akkor látta hogy a Próféta és társai épp Mekkába tartanak, hogy meghódítsák a várost. Gondolkodott, hogy mitévő legyen, hiszen az iszlám elleni harca és gyalázkodása miatt halálbüntetés várt rá, ha elkapják a muszlimok - gondolta. Ezért álruhát vett fel magára, és gyalog ment fiával a muszlim sereg között, amíg meg nem látta Mohamed prófétát társainak gyűrűjében közeledni. Akkor a Próféta elé vetette magát, felfedte kilétét, mire Allah küldötte felismerte őt, de elfordította arcát tőle. A másik oldalról is megközelítette, de akkor is elfordította tőle az arcát. Ekkor kiáltva mondta: Tanúsítom, hogy nincs más istenség, csak Allah, és tanúsítom hogy Mohamed Allah küldötte! Majd azt mondta neki: Ugye nem ér engem többé bántódás? A próféta pedig azt mondta: „Nem ér téged bántódás”. Részt vett az összes ütközetben, amit Allah küldötte vívott Mekka bevétele után. Így volt ez a Hunajn csatánál is, amikor 631-ben a muszlimok veszélyes csapdába kerültek, és nagy létszámuk ellenére a bálványimádó sereg először megfutamította a muszlimokat, akik közül csak kevesen maradtak a Prófétával, köztük Abú Szufján ibn al-Harith és fia, Dzsafar. Abú Szufján megragadta baljával a próféta lovának gyeplőjét, jobbjával pedig az ellenséget kaszabolta. Allah küldötte a győztes ütközet után visszatért a harctérre és azt kérdezte: „Hol van a testvérem, Abú Szufján ibn al-Harith? Abú Szufján amint meghallotta a nevét, szinte repdesni kezdett örömében, majd Allah küldötte elé vetette magát, és lábait csókolgatta, és örömkönnyeivel öntözte .
Allah küldötte azt mondta egyszer Áisának, miközben Abú Szufjánra mutatott: Tudod ki ez az ember? Azt felelte: nem tudom. Azt mondta neki: „Ő Abú Szufján ibn al-Harith, aki arcát mindig lehajtva jön be a mecsetbe, Allah iránti szégyenérzete miatt, és ő az, aki először jön be a mecsetbe, és utoljára hagyja el”.
Amilyen sok kétség gyötörte az iszlámmal kapcsolatban, olyan szilárd meggyőződése lett. Ahogyan az iszlám követőjévé vált attól a pillanattól kezdve sietett jámbor, istenfélő emberré válni, hogy eltörölje tévelygésének nyomait. Abú Szufján megtérése után sosem ingott meg, szilárd maradt hitében és élete végéig az egyenes utat járta.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére

Elérhetőségeink