Ebből kiindulva természetes, hogy az európai átlagember fejében az iszlám vallás, olyan gyakorta hallható fogalmakkal függ össze, mint a fundamentalizmus, a szélsőségesség, és az utóbbi időkben sokat emlegetett terrorizmus, amely fogalmak a médiában egy ideje szinte az iszlám szinonimájaként használatosak.
Fundamentalizmus
A kifejezés latin eredetű, amely szó szerint az alapokhoz való visszatérés eszméjét jelenti. A fundamentalizmus kifejezést eredetileg főként amerikai, úgynevezett neoprotestáns irányzatokra alkalmazták, a Biblia szó szerinti értelmezéséhez, és tévedhetetlenségéhez való ragaszkodásuk miatt. Egyes nézőpontok szerint a reformáció fundamentalista mozgalomnak tekinthető, mivel a kereszténység fundamentális tanaihoz való visszatérést szorgalmazza, és ebben az értelemben a fundamentalizmus nem hordoz semmilyen pejoratív értelmet.
A neoprotestáns keresztény irányzatokat – amelyek a nyugati társadalmak szemében néha szélsőségesnek tartott eszméket képviselnek – ezeket gyakran bélyegzik meg a fundamentalista kifejezéssel, értvén alatta a társadalom bevett normáitól eltérő, szokatlan és szélsőséges nézetek követését. Mindemellett megfigyelhető, hogy a nyugati társadalmakban sosem magát a kereszténységet tekintik szélsőségesnek, hanem konkrét szélsőséges csoportokat, illetve személyeket, így nem keletkezik a kereszténységgel szembeni előítélet vagy általánosítás.
Ám ha megvizsgáljuk, miként hozzák a fundamentalizmust kapcsolatba az iszlámmal nyugaton, láthatjuk, hogy a legtöbb esetben a fundamentalizmus egyértelműen magára az iszlám vallásra értendő, vagyis maga az iszlám mosódik össze a szélsőségességgel. „A Közel-Keleten egyre jobban terjed a fundamentalizmus” – olvashatjuk a hírekben és az elemzésekben, amelyek tulajdonképpen azzal riogatják az embereket, hogy a szélsőségesség rohamosan terjed az iszlám világban.
Tény, hogy keleten (és a nyugaton élő bevándorlók között is) milliók térnek vissza az iszlám valódi tanításaihoz, és vallásuk gyakorlásához, amely jelenség azonban nem azonos a szélsőséggel. Az iszlám már említett tudósai ugyanis visszautasítják, hogy csupán azért nevezzenek valakit szélsőségesnek, mert gyakorolja vallását, imádkozik és böjtöl, szakállt növeszt, vagy fejkendőben (hidzsáb-ban) jár, vagy azért, mert úgy gondolja, hogy az iszlám világban érvényre kellene juttatni az iszlám törvénykezést (Saría) és helytelennek tartja, hogy az iszlám világban sok helyen szekuláris törvénykezés és államigazgatás van érvényben. Ez nem utal szélsőségre, mondják a tudósok, ugyanis az istentiszteleti formákat és az öltözködést az iszlám ugyanúgy szabályozza, mint a törvényalkotást és az államigazgatást. Nincs különválasztva állam és vallás, mivel az iszlám nem csupán teológiai tanításokból áll, hanem rendelkezik az emberi élet minden terét átölelő törvénykezéssel is. Az említett jelenség tehát a muszlimok többségének megítélése szerint nem azonos a szélsőségességgel.
Mindazonáltal nem állítható, hogy nincsenek szélsőséges csoportok, és fanatikus személyek az iszlám világban, ám ez nem adhat felhatalmazást az általánosításra, és nem igazolja az előítéleteket, és főként nem a muszlimokkal szembeni kollektív büntetést. Nem szabad azonban összemosni az iszlám vallást egyesek szélsőséges nézeteivel, mert – mint azt látni fogjuk – a szélsőség külső okokra vezethető vissza, nem igazolható az iszlám vallás tanításaiból, továbbá fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a muszlimok túlnyomó része mérsékelt, békés és toleráns.
A szélsőségesség meghatározása és megítélése az iszlám világban
Számos kérdés merül fel e tekintetben, amelyre sokan keresik a választ. Ilyen kérdés például, hogy mit gondolnak a muszlimok saját vallásukról, és mit jelent számukra a szélsőségesség.
Láthattuk korábban, hogy a fundamentalista kifejezés alapjában véve nem hordoz negatív jelentést, azonban nem árt óvatosan bánni ezzel a fogalommal, mivel könnyen félreérthető, hiszen jelentése teljesen elferdült.
Máskülönben bátran nevezhetnénk minden vallásának alaptanításához visszatérő keresztényt vagy muszlimot fundamentalistának, mivel ez a szó szoros értelmében nem jelent szélsőségességet.
A fundamentalizmus szó arab megfelelője az uszúlíjja (a gyökerekhez ragaszkodás) amely kifejezés csupán a média hatására kapott pejoratív értelmet, és lett a szélsőségesség megfelelője. Az iszlám tudósai ugyanis nem tekintik negatívnak ezt a fogalmat, hiszen az iszlám vallástudományainak rendszerezése kezdetén az uszúlí jelzőt az iszlám teológiai és vallásjogi alapelveivel foglalkozó szaktudós elnevezéseként használták.
Lássuk, milyen más kifejezéseket használatosak az iszlám világban. Itt van először is a szélsőségesség, amely új keletű fogalom és arabul a tatarruf elnevezést kapta, és véleményem szerint nyugati hatásra jelent meg, mivel korábban a túlzás fogalmát a szélsőséges emberi magatartásra használták, és a ghulú szóval fejezték ki. Ennek a szónak egy változata megtalálható magában a Koránban is: „Mondd: Ó, Írás birtokosai! Ne túlozzatok [tughlú] vallásotokban, az igazságon túl, s ne kövessétek azon nép vágyait, kik már korábban eltévelyedtek, és sokakat tévelygésbe vittek és [teljesen] eltévelyedtek az Egyenes Úttól!” (Korán 5:77)
A legtöbb vallástudományi műben, amelynek témája a túlzás és a szélsőséges magatartás, a szerzők ezt a régebbi kifejezést (ghulú: túlzás) használják a középkor óta, ugyanakkor manapság sokan a modernebb tatarruf (szélsőségesség, extrémitás), vagy tasaddud (merevség, túlzott szigor) szavakat alkalmazzák. Használatos ezen kívül még a ta’asszub (fanatizmus) kifejezés, amely az iszlám előtti törzsiség velejárója volt, hiszen a törzshöz való fanatikus ragaszkodás (aszabijja) elengedhetetlen része volt az arabok életének.
Egy másik széles körben elterjedt pejoratív kifejezés az iszlámizmus, illetve az iszlámisták (iszlámijjún). Arab és nyugati írók, elemzők írásaikban rendszerint használják ezeket a kifejezéseket, az úgynevezett „politikai iszlámra”, vagyis a „politizáló muszlimokra” értve, és ezalatt megint csak szélsőségességet vélnek felfedezni. A kifejezés azonban mind nyelvészetileg, mind pedig tartalmilag elfogadhatatlan, hiszen az iszlámizmus nyelvileg az iszlám ideológiát jelenti, ez gyakorlatilag pedig maga az iszlám, hiszen olyan, hogy politikai iszlám és nem politikai iszlám valójában nem létezik, csupán a hozzá nem értő laikusok elképzelésében, mivel az iszlám szinte megjelenésétől fogva sok egyéb mellett magába foglalja a politikát is.
A kormányzási feladatok, az államigazgatás lebonyolítása és a közösség életének szabályozása már az első muszlim állam Medinában való megalakulásától kezdve szerves része az iszlám történetének.
Az iszlámista személy tulajdonképpen egy eszmét, ha tetszik egy ideológiát, az iszlám ideológiáját követő személyre vonatkozó jelző, ugyanúgy, ahogyan a kommunista is egy adott ideológiát követő személyre utal. Az iszlámista ebben az értelemben tehát az iszlámot követő ember, vagyis végső soron a muszlim ember, aki akkor is muszlim marad, ha politizál, lévén, hogy az iszlámban nincs külön választva állam és vallás, hanem e kettő összeforrott egységet képez, ezért a politika, és a politizálás közösségi szempontból aktív élettere a legtöbb muszlimnak.
Megjegyzendő, hogy az iszlám világ országainak többségében az első világháborút követően történtek kísérletek a teljes szeparációra, de ez csupán furcsa kettősséget idézett elő, mivel az iszlám vallás természeténél fogva magában foglalja az államigazgatást és a politikát. Jó példa erre a Medinai Alkotmány, amely a Medinában élő különböző vallási és etnikai csoportok közötti viszonyt volt hivatott szabályozni mind a város vallási, politikai, és gazdasági életét, mind a külső veszélyektől való kölcsönös felelősségvállalást.
Természetesen hozzá kell tenni, hogy a legtöbb nyugati kutató főként vagy kizárólag szekularizált, vallásukat nem gyakorló muszlim írók és kutatók írásából merít, és ezért nehezen érti meg az iszlám lényegét, és az iszlámistát továbbra is a „politizáló muszlimra” fogja érteni. Európában sokan vannak, akik magukat muszlimnak vallják, miközben nem gyakorolják magát a vallást, és közömbösek a nemzetközi vagy regionális politikai helyzet iránt.
A fent említett fogalmak megvitatása és tisztázása után térjünk vissza a szélsőségesség meghatározásának kérdéséhez. Hogy megértsük, mit jelent a szélsőségesség az iszlám tudósai szerint, ismerkedjünk meg fő ismertetőjeleivel. Ezek a fő ismertetőjelek a következő pontokban összegezhetők:
- A saját véleményhez való makacs és fanatikus ragaszkodás, és mások véleményének megvetése, lekicsinylése, vagy figyelmen kívül hagyása. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szélsőséges személy önfejűen gondolkodik, fanatikusan ragaszkodik egy bizonyos vallásjogi irányzathoz. Az efféle személy a sajátjától eltérő vallási véleményeket nem veszi figyelembe és nem képes azokat elfogadni, annak ellenére, hogy az iszlám jog igen rugalmas, és különbséget tesz előírásaiban az eltérő életkörülményekre, az eltérő földrajzi helyre, korra, és a szükséghelyzetekre való tekintettel.
- Szigorú, türelmetlen és durva viselkedés olyan helyzetben, amikor türelmességet és megértést kellene tanúsítani, főként olyan vallási előírások esetén, amelyek fokozatosságot igényelnek. Az ilyen személy figyelmen kívül hagyja, hogy az iszlám tanításait fokozatosan lehet csupán elsajátítani, és azt, hogy azok könnyítést írnak elő az emberek számára, nem pedig nehezítést és bonyolítást. Ide tartozik a mások iránt történő kemény hangvételű, arrogáns számonkérés, a tanácsadásra hivatkozva, illetve az iszlám tanításainak hirdetése közben. Az ilyen fellépés nem lehet eredményes, mivel megbántja, makaccsá teszi és elriasztja az embereket.
- Olyan eszmék elfogadására kényszeríteni másokat, amelyekre az iszlámban nem találni kötelező érvényű parancsolatot. Ide tartozik a tilalmak kiterjesztése olyan dolgokra és esetekre, amelyek tiltottságára nincs kellő bizonyíték sem a Koránban, sem a Szunnában, vagy nem egyértelmű a tiltottságuk, mivel a legszakavatottabb tudósok is eltérően vélekednek tilalmuk felől. Ezen a téren a legtöbb probléma a személyi jogok és szabadságok, valamint a társadalmi kapcsolatok terén tapasztalható.
- A legnagyobb veszéllyel járó jelenség, amikor a szélsőséges személy más muszlimot hitetlennek, vagy hitehagyottnak nyilvánít, mert ezzel tulajdonképpen úgy tekint rá, mint aki az iszlám közösségből kizárt személy, és megengedettnek tartja a vele szembeni erőszak alkalmazását. Vannak ugyanis olyan szélsőséges csoportok, amelyek muszlim kormányok ellen uszítanak, hitetlennek nyilvánítva azokat, lázadásra és gyilkosságra buzdítanak azzal, hogy államfőket, politikusokat zárnak ki a muszlim közösségből. Meg kell említeni, hogy részben erre a jelenségre vezethető vissza a muszlim többségű országokban megjelenő terrorizmus is, amelynek már eddig is sok polgári személy esett áldozatául. Olyan országok polgárait is megtámadják, amelyek bizalmukba fogadták a szélsőséges személyeket, beengedték országaikba, ők azonban nem tisztelik mások élethez való jogát, hanem egy kalap alá veszik őket az árulókkal, és a fegyveres megszállókkal.
Mielőtt rátérnénk a szélsőségesség okainak elemzésére, vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul az iszlám vallás az efféle szélsőséges megnyilvánulásokhoz.
A szélsőséges megnyilvánulásokkal szembeni muszlim álláspont
Az iszlám előtt az arab emberek többsége fanatikusan ragaszkodott saját törzséhez, és annak tagjaihoz. Minden esetben igazat adtak vérrokonaiknak, védelmükre keltek, még akkor is, ha adott esetben egyikük bűncselekményt, például gyilkosságot követett el. A törzsből való kitagadás éppen ezért rendkívül ritka jelenség volt, már csak azért is, mivel egyenlő volt a halálos ítélettel, hiszen a sivatagban egyedül nincs esély a túlélésre. Akiket mégis kitagadtak, vagy akik önszántukból kiszakadtak törzsükből, azok sok esetben bandákba tömörülve, útonállóként tengették az életüket.
Ebből a törzsi berendezkedésből fakadt a vérbosszú intézménye is, amely a kollektív felelősséget hirdette. A törzs becsülete volt a legfontosabb érték, és ennek értelmében nem a meghatározott egyén ellen elkövetett bűncselekményt, hanem a törzset ért sérelmet igyekeztek megtorolni. Ennek értelmében válogatás nélkül, bárkit meg lehetett ölni az ellenséges törzsből, ha annak valamelyik tagja gyilkosságot követett el ellenük. Az arabok törzsi fanatizmusához társult a bálványkultuszhoz fűződő, hasonlóképpen szélsőséges vallási fanatizmus is. Többek között ezzel magyarázható, hogy nem járt jelentős sikerrel egyetlen keresztény vagy zsidó misszió sem a beduinok körében. Ugyanakkor egy törzsi közösségen belül, az elöljárók önhatalma nagyfokú társadalmi különbséget, kizsákmányolást és elnyomást idézett elő, a vallási babonák miatt pedig gyakori volt az elsőszülött leányok megölése. Törzsi és vallási fanatizmus, társadalmi igazságtalanság, és erőszak volt tetten érhető mindenhol.
A hetedik század elején, amikor megszületett az iszlám, hatalmas változások történtek, elsősorban az arabok életében. Az iszlám ugyanis eltörölte a bálványimádást, a babonákat, valamint a törzsi alapon történő közösségi szerveződést, és ezzel együtt azt a „fanatikus” magatartást, amely korábban uralkodott.
Ez azt jelentette, hogy befejeződött az addig uralkodó fanatikus pogány gondolatiság – mind társadalmi, mind pedig vallási téren – mivel helyébe lépett az iszlám univerzális, egyenlőséget hirdető tanítása, amely nem tesz különbséget sem az arab törzsek között, sem más népek között a származásuk alapján. Lássuk milyen fontos részelemeket tartalmaz e tanítás:
- A muszlim ember az iszlám tanításának értelmében a világ egyetlen népét sem tekinti alacsonyabb rendűnek, mint akármelyik másik népet, mivel tisztában van azzal, hogy minden ember egy közös ősapától és ősanyától, Ádámtól és Évától származik. A Koránban ezt olvashatjuk: „Ó, ti emberek! Mi bizony egy férfiból és egy nőből teremtettünk titeket, és népekké és törzsekké tettünk benneteket, hogy megismerjétek egymást. Bizony, a legnemesebb közületek Allah előtt a legistenfélőbb köztetek.” (Korán 49: 13)
- Ebből fakadóan a bőrszín és a nyelv különbsége sem jelent különbéget, ugyanis a változatosság a Teremtő Istent magasztaló csodák közé tartozik: „És az Ő jelei közé tartozik az egek és a föld megteremtése, nyelveitek különbözősége, és színeiteké.” (Korán 30: 22).
- Az ember az iszlám nézete szerint egy méltósággal felruházott teremtmény, amelyet nem érhet semmilyen agresszió, függetlenül bőrszínétől, nemzetiségétől és vallási hovatartozásától. „Bizony, méltósággal ruháztuk fel korábban Ádám fiait.” (Korán, 17: 70) Az agresszió legtiltottabb fajtája az emberi élet jogtalan, igazságtalan kioltása. Az iszlám álláspontja szerint egyetlen ember életének kioltása olyan, mint az összes ember életének kioltása, ugyanakkor egyetlen ember életének megvédése a gyilkolástól olyan, mint az összes ember életének megvédése. A Koránban ez áll: „Az, hogy valaki megöl egy embert - nem emberölés vagy a Földön való pusztítás okán [büntetésként] – olyan, mintha minden embert megölne, és az, hogy valaki életben tartja, olyan mintha minden embert életben tartana!” (Korán 5:32)
- Emellett a Korán világossá tette, hogy a rokoni kötelékek ápolása nem jelenthet elfogultságot, vagyis igazságosan kell mindenkivel szemben viselkedni. Nem lehet senki sem elfogult magával és vérrokonaival szemben, hanem egyedül az igazságot kell figyelembe vennie: „Ó, ti, aki hisztek! Legyetek szilárdan kiállók az igazság mellett, tanúskodók Allah előtt, még ha magatok ellen, vagy a szülők ellen, vagy a rokonok ellen [tanúskodtok] is, legyenek akár gazdagok, akár szegények!” (Korán 4: 135)
- Az iszlám szerint elítélendő bármilyen személyhez vagy csoporthoz fűződő fanatizmus, mivel a döntő tényező bármilyen kérdésben – így a vallási kérdésekben is – egyedül a színtiszta igazság és a minden kétséget kizáró bizonyíték. A Koránban a következőt olvashatjuk: „Ó ti, akik hisztek! Ha eljön hozzátok egy hazug valamilyen hírrel, akkor győződjetek meg [annak igazáról], nehogy ártsatok egy népnek tudatlanságból, s később megbánjátok azt, amit tettetek.” (Korán 49: 6) A Korán a pogánykor szokásaihoz, és fanatizmusához való makacs ragaszkodást is elítéli, és az attól való elszakadásra buzdít: „Vajon a dzsáhilijja [a tudatlanság kora – a pogánykor] ítélkezését áhítozzák? S ki jobb ítélkező Allahnál egy olyan nép iránt, akik [hitükben] bizonyossággal bírnak?” (Korán 5: 50)
- A szélsőséges magatartást és túlzó jelenségeket az iszlám nem tűri meg, a muszlimokat az arany középút követésére, és a mértékletességre tanítja: „S ekképpen tettünk titeket [muszlimokat] középúton lévő közösséggé, hogy tanúk lehessetek az emberiséggel szemben.” (Korán 2: 143) A Korán tiltja a túlzott szigort, és a mértéktelenséget: „Ó ti, akik hisztek! Ne tartsátok tilalmasnak azokat a jó dolgokat, melyeket Allah megengedett nektek, és ne lépjétek túl [a határt]! Allah bizony nem szereti a túllépőket!” (Korán 5: 87), egy másik Korán-versben pedig a következőket olvashatjuk: „és egyetek s igyatok és ne pazaroljatok. Ő bizony nem szereti a pazarlókat! Mondd: Ki tette tilalmassá Allah ékességét, amelyet szolgái számára hozott elő, és a jó dolgokat abból, amit ellátásként adott?” (Korán 7: 31-32)
Nem csak a Korán bővelkedik a túlzás elvetését hangsúlyozó kijelentésekben, hanem a Szunna (a Próféta életmódja) rögzített formája, vagyis a hadísz (közlés) is. Egy prófétai hadíszban az áll, hogy amikor Mohamed próféta tudomást szerzett arról, hogy egyik követője túlzásba esett az istenszolgálatok terén, mivel egész nap böjtölt, az éjszakát pedig imádkozással töltötte el, rosszállását fejezte ki, azt mondván: „Hát ne tedd ezt! Böjtölj is és törd is meg a böjtöt, aludj is és imádkozz is éjszaka, hiszen a testednek vannak jogai veled szemben, a szemednek is vannak jogai veled szemben, a feleségednek is vannak jogai veled szemben, és a látogatódnak is vannak jogai veled szemben…”. (al-Bukhárí és Muszlim)
Hiba lenne tehát azt feltételezni, hogyha valaki szigorúbb a vallási kérdésekben, az szükségszerűen istenfélőbb is. Az ilyen szigorúság gyakran csak az illető személyiségvonása, és nem vallásosságának a jele.
- A Korán emellett elveti az alaptalan, önkényes tiltást is: „És ne mondjátok – arról, ami hazugságot nyelvetek állít – ez szabad, ez pedig tilos, hogy hazugságot találjatok ki Allahról! Bizony azok, akik hazugságot találnak ki Allahról, azok nem fognak boldogulni.” (Korán 16:116) Az iszlám alapvető tanítása, hogy nem szabad senkit sem arra kényszeríteni, hogy felvegyen egy vallást. A Korán egyik, manapság sokat idézett verse így szól: „Nincs kényszer a vallásban!” (Korán 2: 256) Ez a kijelentés az alapja annak a nagyfokú toleranciának, amelyet az iszlám képvisel a másvallásúakkal szemben.
A tilalmakkal kapcsolatban azt mondja Ibn Abbász, a híres Korán-magyarázó és az iszlám korai történetének egyik legkiemelkedőbb tudósa, hogy az egyértelműen meghatározott Korán idézetek az al-Anaám (6.) szúrában levők, és az al-Iszrá (17.) szúrában találhatóak. Ezek olyan tilalmak, és utasítások, amelyeket egyetlen muszlimnak sincs joga kétségbe vonni. Az egyértelműen meghatározott ájákról azt mondja a Korán: „Ő (Allah) az, aki leküldte hozzád az Írást. Ebben vannak egyértelmű áják – ezek adják az umm al-kitáb-ot (Az Írás alapját, velejét), míg mások többértelműek. Azok, akiknek a szívében ferdeség lakozik, azt követik, ami többértelmű belőle – széthúzásra (bajokozásra), és [a maguk szájíze szerinti] értelmezésére vágyva – ám annak értelmezését csak Allah tudja, és azok, akik szilárdak a tudásban, azt mondják: Hiszünk benne, mind a mi Urunktól való” (Korán 3: 7)
Vannak tehát egyértelmű tilalmak, és utasítások és vannak olyan kijelentések, amelyeket a tudósok szellemi erőfeszítés, tanulmányozás útján értelmeznek, és amelyekről megoszlik a véleményük. Az utóbbiakkal kapcsolatban időnként eltérő álláspontok alakultak ki, ezért az emberek nem hibáztathatók, ha eltérő gyakorlatot követnek. Ez az iszlám rugalmasságából fakad.
- Emellett, a vallások közötti párbeszédet és az iszlám hirdetését kizárólag kedves hangvétellel szabad folytatni, így nincs helye az agresszív, durva és sértő szavaknak. Így szól a Korán: „és hívj Urad útjára bölcsességgel és szép intéssel, és szép módon vitázz velük.” (Korán 16: 125). Egy hadísz szerint a Próféta azt mondta: „Könnyítsetek, és ne nehezítsetek [a vallás ügyeiben], terjesszetek örömhírt, és ne riasszatok el [senkit az iszlámtól].” (Sarh Rijád al-Szálihín, 254. oldal)
- Muszlim embert hitetlennek, vagy hitehagyónak nyilvánítani – felhatalmazás és kellő bizonyíték nélkül – az iszlám szerint hatalmas bűn. A Koránban ez áll: „Bizonyosodjatok hát meg, s ne mondjátok annak, aki békességet vet felétek [azt mondván: Béke reátok!]: Te nem vagy hívő!” (Korán 4: 94). A tudósok ebből a Korán-idézetből arra a következtetésre jutottak, hogy csupán minden körülmény tisztázásával és a teljes bizonyosság birtokában lehet kizárni valakit az iszlám közösségből. Erre azonban csak és kizárólag az iszlám bíróságnak van joga. A kádi (bíró) a bizonyítékokat és a körülményeket figyelembe véve valamint a vádlott személyes kihallgatása alapján dönti el, valóban hitehagyó személyről van szó vagy sem. A Koránban azt olvashatjuk: „Ó ti, akik hisztek! Ha eljön hozzátok egy hazug valamilyen hírrel, akkor győződjetek meg [annak igazáról].” (Korán 49:6)
A Korán egyébként még az egymás ellen harcoló muszlimokat sem nevezi hitetleneknek, hanem hívőknek hívja őket, és a közöttük való békítésre szólít fel: „És ha két csoport a hívők közül harcol egymással, akkor békítsétek össze kettejüket. Ám ha [ezek után] az egyik jogtalanságot tesz a másik ellen, úgy harcoljatok az ellen, amely jogtalanságot tesz, addig, amíg vissza nem tér Allah parancsához. Ha visszatért, akkor igazságosan és méltányosan járjatok el közöttük, bizony Allah szereti a méltányosakat. Bizony, a hívők nem mások, mint testvérek [egymás számára]! Békítsétek hát össze a két testvéreteket!” (Korán 49: 10-11)
A szélsőségesség okairól
Elöljáróban mindenképpen kiemelendő, hogy a szélsőségesség hátterében nem az iszlám vallás tanításai, hanem attól független, külső tényezők állnak. Minden esetben különbséget kell tenni az iszlám alapvető tanításai és egyes muszlimok téves eszméi között. A vallási szélsőségesség tehát nem kötődik egy meghatározott valláshoz, hanem egyes csoportokhoz, vagy személyekhez. El kell ismerni, hogy vannak muszlimokkal kapcsolatos szélsőséges megnyilvánulási formák, ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy minden vallási közösségben található szélsőséges megnyilvánulási forma. Az iszlám világban a szélsőségesen gondolkodók aránya a mérsékelten gondolkodó muszlimok arányához képest elenyésző. Éppen annyira igazságtalan az iszlámot szélsőségesnek vagy terroristának nevezni, mint a kereszténységet, arra hivatkozva, hogy egyes szélsőséges szervezetek, mint például az észak-ír IRA, vagy a baszk ETA, magukat kereszténynek vallók közül kerülnek ki. Ismerkedjünk tehát meg a szélsőségesség fő okaival, a teljesség igénye nélkül:
1. A muszlim tudósok a szélsőségességért elsősorban a nagyfokú tudatlanságot, és az iszlám vallás valódi tanításai ismeretének hiányát tartják felelősnek. Ez persze nem jelent abszolút tudatlanságot a vallással szemben, sokkal inkább a felszínes és részleges tudást, mely félreértelmezéshez és olyan egyéni szélsőséges elképzelések kialakulásához vezethet, amelyek távol állnak az iszlám vallás valódi üzenetétől. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Korán és a Szunna szövegeinek szó szerinti értelmezése éppen olyan veszélyes lehet, mint a felszínes tudás, mivel a szó szerinti értelmezés által az adott szöveg más értelmet kaphat, mint annak valódi jelentése, és szélsőséges nézetek kialakulásához vezethet, akárcsak a nagyfokú tudatlanság.
A tudatlanság és a betű szerinti értelmezés túlzott szigorhoz és alaptalan tiltáshoz vezethet el, miközben sok esetben valójában nem teljes tilalomról van szó. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy egy Korán-vers, vagy hadísz, amelyben tiltó kifejezés hangzik el, nem teljes tilalmat ír elő valamivel kapcsolatban, hanem rosszallást fejez ki. Az ilyen esetekre érvényes a gyűlöletes tettek fogalma, vagyis olyan tettekről van szó, amelyek nem tilalmasak, és nem kerülnek a főbűnök kategóriájába, de az iszlám szerint helyesebb elkerülni azokat.
2. A szélsőségesség második oka a lelki kiábrándulás, amely jelenség szorosan összefügg korunk politikai, gazdasági és társadalmi helyzetével. Az Oszmán birodalom, főként gazdasági és katonai elmaradottsága miatt képtelen volt megvédeni az iszlám világot a külső támadásoktól. A 19. században és a 20. század első felében a gyarmatosító nagyhatalmak folyamatosan rivalizáltak egymással az Oszmán birodalom területeinek birtoklásáért, majd felosztották egymás között, és eközben az iszlám világ túlnyomó részét megszállás alatt tartották.
A gyarmatosítókkal szembeni népfelkelések, ellenállási harcok és forradalmak elhozták az iszlám világ számára a függetlenné válást – amelyhez a vallásos rétegek nagy reményeket fűztek – ám az nem hozta meg számukra a kellő változást politikai és társadalmi téren. Az iszlám világot a nyugat politikájának való részleges vagy teljes behódolás, az instabil politikai állapot, a hivatali visszaélés és a korrupció, a szabadságok korlátozása, az egyre növekvő társadalmi szintkülönbség, a nagyfokú szegénység és az alacsony megélhetési szint jellemzi. A kialakult helyzetért a lakosság – főként a fiatalabb és vallásosabb generáció – a hatalmon lévő, jobbára diktatórikus kormányzatokat teszik felelőssé. Úgy érezhetik, szükséges a korrupt kormányzatok politikájának megváltoztatása vagy esetleges leváltása.
3. Egyes arab és iszlám államok kormányzatainak elnyomó és erőszakos fellépése a vallásos mozgalmakkal, és pártokkal szemben, amelyek politikai téren is szeretnének befolyáshoz jutni. Ezek a mozgalmak, politikai szervezetek és pártok, társadalmi munkájuk, karitatív tevékenységük, és szociális ellátó hálózatuk révén jelentős tömegbázissal rendelkeznek. A véleménynyilvánítás akadályozása, és az erőszakos, kegyetlenkedő fellépés ellenük minden bizonnyal teret ad a szélsőséges megnyilvánulások kialakulásának.
Számos szélsőséges iszlám csoport kezdetben nem szándékozott szélsőséges lenni, azonban beleesett ebbe a csapdába, egyes politikai, vagy katonai hatalmak zsarnoksága miatt, vagy olyan médiahatalom nyomására, amely üldözte véleménynyilvánítási csatornáikat. Nos, a zsarnok hatalmak megszüntethetik a mérsékelt úton járó iszlám mozgalmakat, és a jogrendet, amely a legnagyobb indíték a szélsőségességre az iszlám mozgalmakon és csoportosulásokon belül. A stabilizáció az alapja az emberi jogoknak és a szabadságnak a világon, és amikor megfosztják az embereket a stabilizációtól, elnyomják, igazságtalanul bánnak velük és üldözik őket, és erőszakot alkalmaznak ellenük, akkor előfordulhat, hogy ők is igazságtalan, sőt erkölcstelen módszerekhez nyúlnak.
4. A tudósokban vetett bizalom hiánya, mivel a tudósok sok esetben nem emelik fel hangjukat a kormányzatok hibáival és túlkapásaival szemben, sőt sajnálatos módon, gyakran a kormányzatok mellett állnak ki. Másfelől sok esetben ezek a tudósok nem veszik figyelembe a természettudomány és technika fejlődését, valamint a modernkori kihívásokat, amelyekkel a fiataloknak szembe kell nézniük. A tudósok elsőrangú feladata az iszlám értékek védelme és a polgárok érdekeinek képviselete, nem pedig a kormányzatok érdekeinek kiszolgálása, tehát elvárható tőlük hogy fellépjenek a téves intézkedések és a kormányzati túlkapások ellen. Ha ennek nyilvánosan nem tesznek eleget, akkor könnyen kapcsolatba hozhatók a korrupcióval, vagy a tudatlansággal.
Tudni kell, hogy az iszlám vallás nem tiltja az ismeretszerzést és a tudományos kutatást, sőt inkább ösztönzi a muszlimokat a tanulásra. Nem kötelez a vak követésre – még teológiai és vallásjogi kérdésekben sem, azonban feltételekhez köti, hogy miként válhat valaki tudóssá, és miként adhat vallási rendeletet (fatva). Ahhoz hogy valakit mérvadó tudósnak lehessen tekinteni, számos iszlámtudományi feltételnek kell tehát megfelelnie. Az a személy, aki eleget tesz a követelményeknek, fel van hatalmazva önálló vallásjogi döntés meghozására, elsősorban tudásbeli alkalmassága által.
Az iszlám négy, fő jogi irányzatra osztható, de sajnálatos módon az egy irányzathoz való fanatikus ragaszkodás volt jellemző a muszlimok többségét illetően az utóbbi századokban. Néhány irányzathű tudós megtiltotta az egyik irányzatból való átállást egy másikba, még akkor is, ha történetesen a másik irányzatnak volt igaza. Ezzel együtt nem adtak teret a különböző jogi vélemények tudományos felülvizsgálatára, a hiteles bizonyítékok alapján történő döntésre, valamint a helyesebb vélemények kiválasztására, és azok szabad követésére.
A modern muszlim jogtudósok szerint ez a „fanatizmus” volt egyébként az egyik oka az oszmán birodalom összeomlásának, mivel ez a véleményszabadság korlátozását és a szabad tudományos kutatás akadályozását idézte elő.
Ugyanakkor a természettudományok elhanyagolása, és a tudományos tények figyelmen kívül hagyása a tudósok részéről, a nyugati világ technikai és gazdasági fölényét eredményezte. Mindez, a vallásjog megkövesedéséhez, és a kortól való elmaradásához vezetett, így pedig nem csoda, hogy a fiatalok sok esetben elpártoltak a haladásukat gátló tudósoktól.
Hogyan lehetne megszüntetni a szélsőségességet?
Számtalan cikk és tanulmány jelent meg nyugaton az utóbbi időkben, megoldást keresve erre a problémára, ám sajnálatos módon többségük nem a realitás oldaláról közelíti meg ezt a problémát. Az efféle tanulmányok általában nyugati típusú politikai, gazdasági és oktatási reformokról, demokratizálásról szólnak, de mindenképpen külső – akár katonai - beavatkozás sürgetéséről hallani. Kevés az olyan tanulmány, amely valóban tárgyilagosan közelíti meg a kérdést.
Úgy gondolom, e tanulmányok szerzői híján vannak az iszlám tanításainak ismeretével. A korábbiakban már érzékeltettem néhány példával, milyen értékeket képvisel az iszlám. Láthattuk, hogy az egyenjogúság, az igazságosság, az emberi élet tisztelete épp annyira része az iszlám alaptanításainak, mint a türelem, a tolerancia, és a mértékletesség. Ilyen értékek mellett, úgy gondolom, nincs értelme veszélyről beszélnünk. Láthattuk, hogy a laikusok tudatlansága, a vallási szövegek félreértelmezése, a nagyfokú lelki frusztráltság, és a tudósokban vetett bizalom hiánya adhat okot leginkább a szélsőségességre.
Az erőszak alkalmazása a nyugat, és az iszlám világ kormányzatai részéről nem oldja meg ezt a problémát. A nyugati típusú demokráciát ugyanis nem lehet külső nyomással ráerőltetni az iszlám világra, a változás és a reform belülről kell, hogy megtörténjen. A muszlimok számára nehezen lehet megmagyarázni, hogy a nyugati demokrácia a követendő példa, miközben számos iszlám állam van nyugati megszállás alatt.
Ugyanakkor a helyi kormányzatoknak is több rugalmasságot kell tanúsítaniuk, és semmiképpen sem szabad erőszakhoz folyamodniuk a mérsékelt muszlimok ellen. Teret kell adni a szabad véleménynyilvánításnak, és engedélyezni kell a mérsékelt muszlimok politikai szerepvállalását, mert e nélkül szélmalomharcnak bizonyul a szélsőségesség elleni küzdelem.
Ha sikerül ezeket a tényezőket kiküszöbölni, nagyobb teret adva az iszlám valódi értékei oktatásának, a félreértelmezések tisztázásának, valamint az alapvető jogok és szabadságok érvényesülésének, akkor minden bizonnyal vissza lehet szorítani a szélsőségességet.
Abdul-Fattah Munif, MME