A dzsihád valódi jelentése

erofeszitesÖsszevont nyílt találkozó - 2012. 05. 17.
(Budapest Mecset - Magyarországi Muszlimok Egyháza)

A közhiedelemmel ellentétben a dzsihád nem jelent erőszakot vagy szent háborút. A dzsihádot nyugaton fordítják általában szent háborúnak, ami egyrészt nyelvészeti tévedés, másrészt a középkori keresztes hadjáratok elnevezéséből fakad. A háborút az arab nyelvben a harb, a harcot, a fegyveres küzdelmet pedig a kitál szavakkal jelölik. Az iszlám jogtudósok a háborút sosem nevezik szentnek, azonban abban az esetben, ha honvédelemről, tehát szabadságharcról, vagy pedig felszabadításról van szó, akkor a háborút igazságosnak vagy jogosnak nevezhetjük.

A dzsihád szó alapjelentése

A dzsihád alapvetően erőfeszítést, küzdelmet jelent. A mudzsáhid pedig az erőfeszítést végző, küzdelmet folytató személy.

A dzsihád különböző formái

A muszlim vallástudósok különbséget tesznek a dzsihád belső és külső formái között. Allah küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta: „Aki egy elvetendő dolgot lát közületek, az változtasson rajta a kezével, ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a nyelvével (beszéddel), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a szívében, és ez a leggyengébb hit [megnyilvánulása]!” (Muszlim).

A befelé irányuló és egyben a legnagyobb dzsihád a mudzsáhadat al-nafsz (a lélekkel szembeni erőfeszítés) amely az ember saját gonoszsága elleni, spirituális dzsihád. Ezen kívül létezik a kifelé irányuló, látványos dzsihád, melynek három fajtáját lehet megkülönböztetni: a környezet iránti türelmesség és példamutatás, a szóval vagy írótollal való küzdelem, illetve a vagyonnal és a fegyverrel zajló erőfeszítés.

Belső dzsihád: a spirituális erőfeszítés

Dzsihádot folytat az a muszlim ember, aki lelki erőfeszítéseket tesz egyéni szinten az Istennek tetsző, tisztességes életmód megvalósításáért, idejét és erejét áldozva erre. Ez azt jelenti, hogy a muszlim ember egész földi létében az iszlám tanulmányozásával, annak szellemiségében megélt mindennapjaival, és az istenszolgálatok világában való tudatos időzéssel törekszik a jóra, továbbá küzd a szellemi és erkölcsi kísértésekkel szemben, megerősíti hitét és legyőzi gyarlóságait. Mindezek az erőfeszítések nem látványosak, hanem a hívő lelkében és tudatában zajlanak, de olyan gyakorlatok keretén belül, mint az ima, böjt és más istenszolgálatok, melyek mély spirituális élményekkel gazdagítják a muszlimot, ha átéléssel végzi őket, ám ez nem kis lelki-szellemi erőfeszítést igényel. A dzsihád tehát e szinten tulajdonképpen a lélek motorja, és a vallási előírások teljesítésének belső hajtóereje.

Érdekességként megjegyzendő, hogy ide kapcsolódik a jogtudósok idzstihád-ja is, vagyis az intellektuális, szellemi erőfeszítésük egy vallásjogi vonatkozású probléma megoldására.

Külső dzsihád: a látható, fizikai erőfeszítés:

    A környezet irányában folytatott dzsihád a türelmes, jámbor viselkedés a családon belül (ennek ellentéte a családi erőszak), pl. a feleséggel való kedves és tiszteletteljes bánásmód, a gyerekek meghitt, szeretetteljes családi légkörben való nevelése, sőt a szomszédokkal és a munkahelyi kollégákkal való megértő bánásmód, még akkor is, ha bántó megjegyzéseket tesznek vallásunkkal kapcsolatban:
„Bizony próbára lesztek téve vagyonotokat és személyeteket illetően, és sok bántó beszédet fogtok hallani azoktól, akiknek előttetek adatott az Írás, és azoktól, akik [Allah mellé] társat állítottak. És ha türelmet és istenfélelmet tanúsítotok, bizony ezek az elszántságot igénylő dolgok közé tartoznak.” (Korán 3: 186)

    A társadalmi betegségek ellen való szóval vagy tollal való fellépés, a közjó érdekében folytatott küzdelem a társadalmi betegségek és negatív jelenségek ellen. A dzsihád szó említése a Koránban elsőként a pogány hiedelemvilág, a társadalomra veszélyes babonák elleni érvelésként, szóbeli erőfeszítésként jelent meg:
„És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és feszíts erőt ellenük általa (a Koránt által) nagy erőfeszítéssel” (Korán 25:52)

    A vagyonnal vagy fegyverrel folytatott dzsihád: A fizikai dzsihád egyik megnyilvánulása a fegyveres dzsihád, akár vagyonával támogatja azt valaki, akár személyes részvételével.
„Ó, ti, akik hisztek! Vajon mutassak-e nektek egy olyan kereskedést, mely fájdalmas büntetéstől ment meg benneteket? Ha hisztek Allahban és az Ő küldöttében, és ha erőfeszítést végeztek a vagyonotokkal és életetekkel Allah útján, ez jobb nektek, ha rendelkeztek tudással" (Korán 61: 10-11).
Miután a dzsihád ezen formájával kapcsolatban a médiában sok téveszme terjedt el és ezzel kapcsolatban támadt a legtöbb félreértés, a következőkben részletesen foglalkozunk vele.

Abdul-Azíz ibn Báz, Szaúd-Arábia volt főmuftijának feltették a következő kérdést: Mi a leghelyesebb módszer az iszlám elleni támadásokkal szemben? A vallástudós így válaszolt: „Az iszlám nemzet kötelessége, hogy - hasonló eszközöket bevetve - szembeszálljon minden rá szegezett fegyverrel. Ha eszmékkel küzdenek ellen, vallási érvekkel és ésszerű elméleti bizonyítékokkal kell rávilágítania a másik fél meggyőződésének alaptalanságára, helytelenségére. Ha gazdasági szankciókat alkalmaznak vele szemben, tényekkel kell igazolnia, hogy az iszlám módszere a legigazságosabb a gazdaság rendbetételére. Ha pedig valódi fegyverekkel harcolnak ellene, akkor fegyverrel kell védekeznie”.

Vajon a fegyveres dzsihád erőszakos hitterjesztés?

Kezdjük tehát azzal, hogy a hit erőszakos terjesztése céljából indított háború összeegyeztethetetlen az iszlám lényegével, ugyanis a Korán szerint senkire sem lehet ráerőszakolni a hitet. Ha az iszlám vallás követése nem mély meggyőződésből, és az egyén szabad választásából fakad, az nem lehet őszinte hit, csupán képmutatás, és az efféle ember képtelen lesz elnyerni Isten megelégedését, áldását és a hit további gyümölcseit sem.

A Korán szavai figyelmeztetnek:
„Nincs kényszer a vallásban! Immár látván látszik az igaz út különbsége a tévelygéstől. Aki megtagadja a zsarnokot (hamisan imádottat), és hisz Allahban, szilárd fogantyúba kapaszkodik, amely nem szakad el. Allah mindent halló és mindentudó.” (Korán 2: 256)

„Ha Urad úgy akarta volna, az összes embert egy közösséggé tette volna. Ám nem szűnnek meg különbözők lenni (eltérő nézeteket követni). Kivéve azokat, akiket elért Urad kegyelme. Hiszen Allah ezért teremtette őket, és beteljesedik Urad szava: ’Bizony megtöltöm a gyehennát dzsinnel és emberrel’.” (Korán 11:118-119)

A vallási sokszínűség tehát Allah akaratából származik, hiszen Ő megadta az embereknek a szabad választás lehetőségét evilágon, és nem kényszeríti őket az iszlám követésére:
„És mondd (Mohamed): „Ez az igazság, mely Uratoktól van (a Korán). Aki akarja higgyen benne, és aki nem akarja az ne higgyen” (Korán 18: 29).

Ez a szabadság ugyanakkor nem áll ellentétben azzal, hogy Allah eredeti akarata az, hogy mindenkinek megadja a lehetőséget a kegyelmében való részesülésre, és minden bizonyítékot lefektetett a kinyilatkoztatásban, hogy megkönnyítse az iszlám vallás követését. Ezért Allah a túlvilágon felelősségre fogja vonni azokat, akik nem hallgattak a lelkiismeretükre és a prófétákra:
„[Említsd meg azt] amikor a te Urad kivette Ádám fiaiból – az ágyékukból – a leszármazottaikat, és tanúságot tétetett velük saját magukkal szemben: Nem én vagyok-e a ti Uratok? Azt mondták: De, igen! Tanúságot teszünk. Nehogy a Feltámadás Napján azt mondjátok: Bizony, nekünk erről nem volt tudomásunk. Vagy (nehogy) azt mondjátok: Már apáink is társítottak ezelőtt, és mi csak utánuk következő utódok vagyunk. Vajon azért akarsz elpusztítani bennünket, amit a hamisan cselekvők tettek?” (Korán 7: 172-173)

„(Elküldtünk) küldötteket, örömhírhozókként és intőkként, hogy az embereknek ne lehessen Allahhal szemben érvük a küldöttek [elküldése] után. Allah bizony Mindenható és Bölcs” (Korán 4: 165)

A muszlimok Allah nevét tűzték zászlaikra a hódítások alatt, de ez nem nevezhető igazságtalan megszállásnak, erőszakos térítésnek, vagy a vallások eltörlése érdekében indított hadjáratoknak, hiszen történelmi tény, hogy a meghódított területeken az őslakos zsidók, keresztények és más égi vallások követői továbbra is gyakorolhatták, és a mai napig gyakorolják vallásukat. A hódítások az elnyomott népek felszabadítását célzó hadjáratok voltak, és az iszlám birodalom politikai hatalmának a kiterjesztését hozták, de egyáltalán nem voltak hittérítő háborúk.

Mohammed Mohammed Abu-Leila, az egyiptomi Al-Azhar Egyetem neves professzora egy budapesti konferencián rámutatott korábban arra, hogy a muszlim tradíció képviselői soha nem gondolták, hogy egyedül kellene élniük a világban. Véleménye szerint az iszlám békés természetű, mert a Korán nevében nem lehet kényszeríteni senkit sem arra, hogy vallásos legyen, és ebből adódóan a hit hirdetésében a lehető legkegyesebb módot kell követni. A dzsihád, a rossz elleni erőfeszítésként értelmezendő, amelynek csupán egyik aspektusa a szigorú erkölcsi feltételekhez kötött fegyveres harc, amely az önvédelem jogos eszköze. A dzsihád félreértéséből adódnak azok a problémák, amelyek miatt sokan erőszakosságot látnak az iszlámban, ám a történelem során az iszlám toleranciával fordult a „Könyv népei” felé, és a békés együttélés jellemzi a muszlim többség és a más vallású kisebbségek kapcsolatát az iszlám államokban.

 

A muszlimok és a nem-muszlimok közötti kapcsolat az iszlámban az igazságosságra, a kegyességre és a jó bánásmódra épül:
„Nem tiltja meg Allah nektek, hogy kedvesek és igazságosak legyetek azokkal szemben, akik nem harcolnak ellenetek a vallás miatt, és nem üldöznek ki titeket házaitokból, Allah bizony szereti az igazságosokat! Csupán azt tiltja meg Allah nektek, hogy olyanokhoz forduljatok [barátsággal], akik harcolnak ellenetek a vallás miatt, és kiüldöznek titeket házaitokból, és segítenek másokat kiüldözésetekben, akik pedig hozzájuk fordulnak [barátsággal], azok a vétkesek!” (Korán 60:8-9)

A fegyveres dzsihád valódi jelentése és története

Az egyistenhitet követő, parányi muszlim közösség Mekkában sok szóbeli és fizikai bántalmazásnak, üldöztetésnek volt kitéve a bálványkultuszt követő többség részéről. Ennek ellenére hosszú időn keresztül nem védekeztek, és nem fordultak fegyverrel ellenségeikkel szemben, hanem inkább kivándoroltak Abesszínába, majd Medinába.

Főként ebben az időszakban érvényesült az intellektuális dzsihád, amely az egyénre és a társadalomra egyaránt veszélyes hiedelemvilág elleni érvelésként, szóbeli erőfeszítésként jelent meg:
„És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és feszíts erőt ellenük általa (a Koránt által) nagy erőfeszítéssel” (Korán 25:52)

Idővel, amikor elkezdték üldözni a muszlimokat, a muszlimok választhattak hitük eltitkolása vagy a hidzsra (kivándorlás) között. Amikor azonban a kivándorlás sem segített az elviselhetetlenné vált üldöztetés megszüntetésében, a magasságos Allah a Koránban kijelentette, hogy akit vallása miatt üldöznek, jogosan bocsátkozik fizikai ellenállásba és harcol akár fegyverrel is szabadságjogaiért.

Korán szúráiból az olvasható ki, hogy az iszlám elismeri a háború szükségességét és jogosságát bizonyos esetekben, például ellenséges megszállás, kiűzetés esetén, vagy egy zsarnoki hatalom eluralkodásának veszélye esetén. Így szól a Korán:
„Engedélyt kaptak [a harcra] azok, akik ellen harcolnak, mivel ők jogtalanságot szenvedtek el, és Allah bizony képes az ő megsegítésükre. Akiket igaztalanul űztek el a lakhelyeikről csupán azért mivel azt mondták: Allah a mi Urunk! S ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyiket a másik által -, bizony leromboltattak volna szerzetescellák, templomok, zsinagógák, mecsetek, ahol gyakran említtetik Allah neve. Allah bizony megsegíti azokat, akik őt segítik. Allah felettébb erős és hatalmas.” (Korán 22: 39-40)

 

Ez a harc a muszlim közösség létét fenyegető elnyomás és igazságtalanság megszüntetése érdekében zajlik, ám a szabadságharc az iszlámban abban különbözik más háborúktól, hogy amit egy nem muszlim ember hazafi szabadságharcként él meg, a muszlim ember is annak értékeli, de emellett az a tudat is motiválja,, hogy nem pusztán magáért, családjáért, közösségéért, vagy földjéért, hazájáért, hanem saját vallásáért is harcol. Ha ilyen őszinte szándék mellett mártírként esik el a fronton, akkor a túlvilágon a Paradicsomba kerül:

„Mi lelt hát titeket, hogy nem harcoltok Allah Útján, és az elnyomottakért a férfiak, a nők és a gyermekek közül, akik azt mondják: Urunk! Vigyél ki minket ebből a településből, melynek lakói igazságtalanok! Adj nekünk Tőled való támogatót, s adj nekünk Tőled való segítőt!” (Korán 4:75).

A fegyveres dzsihád feltételei

A fegyveres dzsihád kiemelkedő feltétele, hogy csak és kizárólag az imám, vagy kalifa, tehát az államfő, vagy a legfelsőbb katonai vezető parancsára indítható indokolt esetekben. Az iszlám szerint a harcos az életét ugyan kockáztatja, amikor háborúba vonul, de nem szabad, hogy mások vagy saját életének a kioltása legyen a célja. Mohamed Próféta azt mondta Alinak, amikor harcba indult: „Ne kívánjátok a halált, és kérjétek Allahtól az életben maradást!”

A muszlimnak sokkal inkább arra kell törekednie, hogy elkerülje az összecsapást, és ha van rá mód, inkább a békés megoldást kell választania:
„Ó ti, akik hívők vagytok! Lépjetek be a békességbe mindannyian, s ne kövessétek a sátán nyomdokait! Bizony ő nektek nyilvánvaló ellenségetek.”
(Korán 2: 208).

Egy másik szúrában ezt olvashatjuk:
„Ha (ellenségeitek) távol tartják magukat tőletek és nem harcolnak veletek, s a békét ajánlják fel nektek, úgy Allah nem ad nektek lehetőséget ellenük (a harcra).”
(Korán 4: 90).

A következő ája is ezt támasztja alá:
„Ha békére hajlanak, úgy légy te is arra hajló, és hagyatkozz Allahra, Ő a mindent halló és a mindent tudó”. (Korán 8:61)

Az iszlám vallás háborús helyzetre vonatkozó szabályai szerint még a harctéren való küzdelem esetén is igazságos bánásmódot kell alkalmazni, és kizárólag a fegyverrel támadó ellenséggel szemben lehet harcolni. Az iszlám korai történetírói magas harci morálról adnak tanúbizonyságot, így elmondható, hogy ez jellemezte az iszlám történetének legkorábbi időszakát. Mohamed próféta életét elemezve megbizonyosodhatunk arról, hogy ő sosem adott engedélyt a fegyvertelen civilek, nők, gyermekek, vagyis az ártatlanok életének kioltására.

Háborúban ugyanis a muszlimoknak tartaniuk kell magukat az iszlám harci etikához. Allah küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) a következőképpen rendelkezett: „Ne öljétek meg a nőket, a földeken dolgozókat, az időseket és azokat, akik koruknál fogva nem veszélyesek rátok nézve, s nem használhatnak ellenségeiteknek.” (al-Bukhári és Muszlim)

Abú Bakr al-Sziddíq (Allah legyen vele elégedett), az I. Kalifa, a Bizánci Birodalom seregei ellen induló első muszlim hadsereghez intézett beszédében így foglalta össze a muszlim harci etika szabályait:
„Ne csonkítsátok meg az ellenség holttestét, ne öljétek meg a gyermekeket, sem az időseket, sem a nőket! Ne vágjátok ki és ne égessétek fel a pálmafákat, s egyetlen gyümölcsfát sem! Ne öljétek le a jószágot – teheneket, tevéket, birkákat – csak annyit, amennyi élelmezésetekhez szükséges! Ha olyan embereket találtok, akik kolostorok mélyén imádkoznak, hagyjátok békében őket!”

A Földön való pusztítás, mint például a gyengébb népek leigázása természeti kincseik, és vagyonuk megszerzése céljából, illetve a környezet pusztítása, mind-mind elítélendő az iszlám szemszögéből:
„És ha hátat fordít, arra törekszik a Földön, hogy romlást okozzon [pusztítást végezzen] rajta, és megsemmisítse a növényzetet és az utódokat [jószágokat]. Allah bizony nem szereti a pusztítókat!” (Korán 2: 205).

Az iszlám mindemellett megtiltja, hogy a muszlimok kollektív büntetést alkalmazzanak. Csak és kizárólag a bűnelkövetőket szabad felelősségre vonni, és megbüntetni, még akkor is, ha a bűnelkövető védtelen muszlimokat, ártatlan nőket és gyermekeket vett célba. A muszlimok nem kezdeményezhetnek háborúkat, hogy megsértsék mások jogait. Az iszlám nem tolerálja az agressziót sem a saját, sem pedig más oldal részéről:

„És harcoljatok hát Allah útján azok ellen, akik harcolnak ellenetek! Ám ne kövessetek el túlkapást [harc a fegyvertelenekkel szemben], bizony Allah nem szereti a túlkapásra vetemedőket!” (Korán 2: 190)

Az iszlám hadi joghoz tartozik a menedékjog. A saría szerint a muszlimok ellen harcoló hitetlen menedéket lelhet bármelyik muszlim államban vagy személynél, ha megfelelő indokai vannak. Ez a jog akkor is megilleti az adott hadviselőt, ha nem jogszerűen lép a muszlim ország, vagy közösség területére, mint például, ha az ellenség oldalán harcoló katona dezertál, vagy ha áttér az iszlám vallásra. Elegendő annyit mondania: 'Békesség reátok!”, vagy azt mondania, hogy azért jött, hogy hallgassa Allah szavát, vagy azt, hogy egy muszlim személy védelmét élvezi. Az ilyen jellegű nyilatkozatokat még abban az esetben is el kell fogadni, ha nincs bizonyítéka, mert saját vallomása alapján jogosult a védelemre. Menedéket kell nyújtani neki és biztonságos helyre vezetni, hacsak ki nem derül, hogy hazudott.

„Ó ti, akik hisztek! Ha felkerekedtek Allah útján harcolni, bizonyosodjatok hát meg, és ne mondjátok annak, aki békességet vet felétek: 'Te nem vagy hívő', az evilági élet mulandó javait áhítozván! Allahnál vannak a hatalmas zsákmányok” (Korán 4: 94)

Allah azt is mondja a Koránban:
„S ha egy a társítók (bálványimádók) közül a te védelmedet kéri, adj neki védelmet, hogy meghallgathassa Allah szavát. Majd juttasd el őt biztonságos helyre” (Korán 9:6)

A fegyveres dzsihád tehát a megszálló zsarnoki rendszerek elleni jogos fellépés, önvédelem, szabadságharc vagy felszabadító hadviselés, amely nem irányulhat ártatlan, fegyvertelen emberek életének kioltására vagy vagyonának a megszerzésére.

A terrorizmus megítélése és szankciója az iszlámban

 A terrorista cselekmények, vagyis a civileket nem kímélő merényletek, melyek elkövetői ártatlan embereket, és azok vagyonát pusztítják el jogtalanul, ellent mondanak az iszlám vallás számos tanításának, törvényének. A muszlim teológusok elítélik az ilyen merényletek elkövetőit, és sem reformereknek, sem pedig szabadságharcosoknak nem nevezik őket, hanem bűnözőknek és tévelygőknek.

A muszlim vallástudósok kifejtik, hogy az ilyen személyek és fegyveres bandák, csoportok szégyent hoztak az iszlámra, ami a béke, és a tolerancia vallása, és csak azt érték el, hogy a világ nagy részén az iszlámot tartják felelősnek az ártatlan emberek haláláért, miközben az iszlám tiltja az ártatlanok bántalmazását, megölését. Szaúd-Arábia főmuftija 2003-ban kiadott egy fatvát (vallásjogi rendeletet) amelyben elítéli a terrorizmust, és bűncselekménynek tekinti. A főmufti kifejtette: „Mindenki, aki a terrorizmust fegyveres dzsihádnak állítja be, maga is egy tévelygő, tudatlan ember. Az is bűnös aki, aki a terroristáknak segítséget nyújt, és egyben rejtekhelyet is biztosít számukra. Sajnos egyesek az iszlám világban saját önjelölt vallástudósaikat követik, akik nem rendelkeznek megfelelő tudással, és nem tekinthetők fakíhoknak (vallásjogi tudósoknak)”.

 A terrorcselekményben résztvevők büntetése az iszlám vallásban, cselekményük súlyosságától függően súlyos büntetésre számíthatnak. A Koránban van egy büntetőpasszus, amelyet az útonállás büntetésének szoktak nevezni, azonban a hatálya valójában kiterjed a terrorizmusra is. Az elnevezése – hadd al-hirábah (a háborúzás szankciója) – jól mutatja, hogy a közösség pusztításának büntetéséről van szó, amely magába foglalja a társadalmon belüli csoportos erőszakot, félelemgerjesztést és a közbiztonság veszélyeztetését:
„Bizony azok, akik háborút viselnek Allah és a Küldötte ellen, és arra törekednek, hogy romlást [pusztítást] okozzanak a földön, azok fizetsége az, hogy megöletnek vagy felfeszíttetnek, vagy kezeik és lábaik – egymással ellentétesen – levágatnak, vagy száműzik őket a földről. Ez megaláztatás számukra az evilágon, és a túlvilágon nekik hatalmas büntetés jár.” (Korán 5: 33).

Kik ezek a terroristák? A muszlim társadalomban helyüket nem találó, a Korán és Mohamed próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) kijelentéseit elferdítő csoportokról van szó, amelyek önjelölt vallási vezetői saját, deviáns gondolkodásukat erőltetik rá a Korán és a Szunna szövegeire.

A terroristák, sokszor magukat abszolút helyes úton járó muszlimoknak tartják, azonban cselekedeteik azt igazolják, hogy egyáltalán nem értették meg az iszlám vallás valódi üzenetét, mert ha megértették volna, akkor nem tekintették volna ezeket a merényleteket dzsihádnak. Vannak persze olyan terroristák is, akik szándékosan használják ki az iszlám világ vallási értelemben vett alul képzett tömegeit, és megvezetik őket, hatalmi vágyuktól vezérelve, vagy mert elborult az elméjük. Teszik ezt kihasználva a legmodernebb kommunikációs eszközöket, például a műholdas csatornákat, és az internetet.

Megpróbálják elnyerni a muszlim közvélemény szimpátiáját azzal, hogy olyan szólamokat hangoztatnak a muszlimokat ért valós sérelmek, és jogtalan nemzetközi politikai helyzetek ürügyén „bosszút állnak a muszlimok ellenségein”, és „igazságot szolgáltatnak”, és teszik ezt a maguk öntörvénykező módján. Az iszlámban azonban a cél nem szentesíti az eszközt, vagyis a muszlimokat ért sérelmeknek megvan a jogos, és törvényes orvoslása. Ártatlan emberek életének kioltása, a pusztítás nem tartozik a törvényes orvosláshoz.

Tudni kell, hogy az iszlám előírja a nem iszlám országban tartózkodó muszlimok számára a nemzetközi szerződések betartását, de emellett az adott ország törvényeit is be kell tartaniuk addig a határig, amíg ezek a törvények nem veszélyeztetik őket vallási hovatartozásuk miatt. Ellenkező esetben jogi orvoslatra van szükség, és a vallás gyakorlásának megvalósításáért elengedhetetlen intézkedéseket törvényes úton kell érvényre juttatni. Minden nyugaton élő muszlimnak tisztelni kell annak az államnak a szuverenitását, amely biztonságot garantálva és munkahelyet biztosítva fogadja be a muszlim bevándorlók millióit. Példamutatóan, erkölcsösen és barátságosan kell viselkedniük a muszlimoknak a befogadókkal, nem szabad ártani nekik semmilyen formában. Az iszlám előírja a kegyes bánásmódot, és azt, hogy tiszteletben kell tartani vallási hagyományaikat, nem szabad őket sértegetni, vallásuk gyakorlásában akadályozni őket.

A tanulmányban közölt tények alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a dzsihádnak semmi köze a terrorizmushoz, és hogy az utóbbi sem elvben, sem pedig gyakorlatban nem igazolható az iszlám által.

Abdul-Fattah Munif, MME