A kislány és a hijab
Mindig ugyanarra jártam dolgozni, el egy általános iskola mellett.
Úgy esett, hogy egy ideig pont abban az időben vitt arra az utam, mikor a kisiskolások kirajzottak a suliból a napközi végén.Hosszú ideig hetente legalább egyszer szembe jött velem egy kislány, zsemle a kezében, táska a hátán, teliszájas vigyor a kis arcán. Vígan rám kiabált minden alkalommal:
– Néni, te apáca vagy?
Én pedig – mélyen megsértve a nénizés miatt, szomorúan elgondolkodván a kegyetlen idő múlásán stb. – azt feleltem neki:
– Nem, nem vagyok apáca.
És ennyibben maradtunk. Ő ette tovább a zsemléjét én pedig mindig megfogadtam, hogy ideje leadnom néhány kilót.
Úgy 5-6 találkozás után, gondoltam, már elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy kissé szóba elegyedhessünk. S lőn. Legközelebb, a szokásos kérdésre kérdéssel feletem:
– Szerinted az apácák színes kendőt hordanak és színes ruhában járnak?
Némi fejtörés után azt mondta:
– Nem tudom.
Na, gondoltam, most megvagy:)
– Nem, az apácák fekete-fehérben járnak, én pedig színesben.
– De én múltkor hosszú fekete ruhában láttalak és világos kendőben! – válaszolta diadalmasan.
Puff neki. Valóban, a télikabátom hosszú és fekete.
– Igen, tényleg, de az csak egy télikabát – feleltem, és reméltem, hogy még nem vesztettem csatát. – Tudod, én muszlim vagyok és azért hordok kendőt, mert Isten ezt parancsolja a nőknek.
Bólintott és elsétált. Sajnos, többet nem láttam.
Az, amit igaznak hiszünk, nem mindig igaz, még akkor sem, ha néha a tények beleillenek a képbe:)
