Szösszenet… (a bizalompróbáról). Színjátszó szakkörben játszottuk ezt; valaki becsukott szemmel, széttárt karokkal áll, majd hátradől, és a mögötte álló barátja a karja alá nyúlva elkapja őt. Legalábbis jobb esetben így történik, bár nem láttam még olyat, hogy valaki hagyta volna a másikat a földre vágódni. Ennek ellenére mégsem mernek sokan ellazulva hátradőlni. Én sem. Sokszor próbáltam, barátokkal, anyummal, tesómmal, férjemmel, csupa olyan emberrel, akikben tuti megbízok, de… valahogy mégsem mertem. Vagy ha igen, akkor ösztönösen hátraléptem egyet. (Bezzeg, ha én voltam az elkapó, akkor nagy volt a szám:
„na mi lesz már, ne totojázz… gyerünk… most mitől parázol…mondom, hogy elkaplak… Maaaargit, dőlj már, vagy agyonváglak…stb”).
No mindegy, ettől függetlenül sem voltam valami nagy eresztés a szakkörben. Általában csak egy-egy mondatos szerepeim voltak, bár egyszer még ezt is alulmúltam: egy fa voltam. Bár meg kell hagyni, nagyon művészien, és kifejezően tartottam a lombkoronámat, és még kicsit mozgattam is, mintha a szellő fújná. Persze ez senkinek nem tűnt fel. Mondhatni, véka alá rejtettem a tehetségemet, de senki nem nézett a véka alá.
Teltek-múltak az évek, és drámai hősnő helyett muszlim lettem, ami a Túlvilágot tekintve kifizetődőbb insaallah. (Add Istenem, hogy így legyen!) Soha nem felejtem el, amikor friss muszlimaként először olvastam azt a kifejezést, hogy „Allahra hagyatkozni”. Egyből a bizalompróbás kép ugrott be, és a mai napig ez így van. Sokszor agyalok a jövőn. Mi lesz, ha… ha betegség jön, szegénység jön, rossz események történnek, stb. És mikor már teljesen hatalmába kerítene a pánik, akkor kimondom a bűvös mondatot: „Allahra hagyatkozom”. És akkor képzeletben becsukom a szemem, kitárom a karom, és hátradőlök úgy, ahogy korábban sosem mertem. Tudom, hogy mögöttem ott a végtelen isteni kegyelem, irgalom és bölcsesség, ami pihe-puha párnaként elkap. Allahban megbízom. 😉
