„Szösszenet…. Van nekem egy „szívemcsücske” virágom (Andicus cserepus viragus), akit még újszülöttként kaptam, alig pár grammal, 10 centivel. Kiraktam a szobában, öntözgettem, ő meg nőtt és terebélyesedett. Egy évig éltünk teljes harmóniában, amikor észrevettem, hogy satnyul, sárgul, hullajtja a leveleit. Teljesen kétségbeestem. Utána olvastam az interneten, hogy mennyi fény meg víz, stb. Pöttömbabó (merthogy neve is van ám), az én kicsi kincsem, továbbra is depressziósan, önmagát teljesen elhagyva rohant a halála felé.
Na, gondoltam, ennek fele sem tréfa; még több internet, még több könyv, a virágárus és az ismerősök tanácsainak kikérése, virágföldcsere, tápoldat, huzatmentesítés, a napfény beesési szögének ellenőrzése, a föld alatti vízerek, mágneses erővonalak szerinti helyválasztás, Vénusz-Mars-Jupiter együttállása szerinti forgatás…. de hasztalan. Ekkor már nagyon elöntött a méreg, amiért a szívem-lelkem kiteszem, de ez a nyifáncás királykisasszony nem képes megemberelni magát! Pár héttel később alig egy vagy két levele maradt, és egy hajlott szára. Na ekkor jött ki rajtam minden fáradtság, tehetetlenség, méreg, elkaptam a zöldéget, „Teee teee te dög, hát nem volt itt jó dolgod??? Hát nem tettem meg mindent érted??? Hát ez a köszönet???” kiáltással kihajítottam az erkélyre, hogy a halála előtt azért még érezze, hogy milyen zord a világ odakint, és az utolsó napjaiban még sírja vissza az én óvó, gondoskodó törődésemet!
Teljesen lemondtam róla, hagytam hadd süsse a nap, verje eső, fújja szél ott kint a balkonon. 3 teljes hétig rá se néztem. Aztán valami végett ki kellett mennem az erkélyre, és… sok-sok kicsi hajtás rajta, sok-sok aprócska levéllel. Szubhannallah! Ki tudna jobban gondoskodni róla, mint Allah, az Oltalmazó, a Gondoskodó! A szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak tűnő időjárás mögött ott a végtelen isteni bölcsesség. Mindenben, de MINNNNDENBEN ott vannak Allah jelei!
Pöttömbabó azóta is jól van! :)”
