Al-Bukhári imám igen korán kitűnt rendkívüli memorizálási képességével, hiszen tíz évesen már betéve tudta a Koránt és rengeteg hadíszt tudott fejből. Tizenhat éves korában jutott el Mekkába, édesanyja és testvére társaságában, ahol a zarándoklat teljesítése után hat teljes évig tanult jogtudományt (fiqh) és hadísz-tudományt. Ezután útnak indult más muszlim területek felé, mint például Irak, Egyiptom és Szíria. Bagdadban olyan tekintélyes tudósokkal is találkozott, mint például Ahmad ibn Hanbal imám.

Felismerte, hogy az ő korában a Mohamed prófétáról (Allah dicsérje és üdvözítse) fennmaradt hadíszok terén szabályozatlan helyzet uralkodott, és voltak, akik sajnos kitaláltak hadíszokat, többek között azért, hogy az uralkodók kedvébe járjanak. Elhatározta, hogy összegyűjti a fennmaradt hadíszokat, és kidolgozott egy módszertant hitelességük vizsgálatához, amelynek keretében szigorú feltételeket állított fel egy-egy hadísz elfogadásához.

Közel két évtizedet töltött el utazással, bejárva az iszlám világ nagy részét, amely időszak alatt rengeteg hadíszt gyűjtött össze, és mindemellett összeszedte az információkat a hagyományozókról, vagyis a hadíszok átadóiról, és megvizsgálta jellemüket, hitbeli és erkölcsi állapotukat, szellemi képességeiket, és egy sor egyéb körülményt, majd pedig kitartó kutatómunkájának eredményeképpen elkülönítette a hiteles hadíszokat a hiteltelenektől, és végül saját gyűjteményében 7563 hadíszt választott ki a sok tízezer hadíszból, melyeket összegyűjtött.

A módszere által hitelesnek talált hadíszokat al-Dzsámi' al-Szahíh (A hiteles gyűjtemény) című művében tette közzé. Ezt a művet úgy tartják számon, hogy ez a leghitelesebb könyv a Korán után.

Mi sem bizonyítja jobban istenfélelmét, mint az, hogy mielőtt lejegyzett volna egy hadíszt, először mindig megmosakodott, majd két rak'át imádkozva kérte Allahot, hogy adja áldását munkájára.

Egy alkalommal elutazott egy távoli területre, hogy hadíszokat gyűjtsön egy embertől, akiről úgy hírlett, hogy sok hadíszt ismer. Ám amikor megérkezett hozzá, azon kapta ezt az embert, hogy éppen egy jószágot próbál magához csalogatni úgy, mintha ételt akarna neki adni, miközben valójában nem volt semmilyen étel a kezében. Azt mondta magában, hogy ha ez az ember képes volt hazudni ennek az állatnak, akkor miből tart neki Mohamed prófétával kapcsolatban hazudni. Al-Bukhári emiatt ott hagyta ezt az embert, és úgy tért haza, hogy egyetlen hadíszt sem vett át tőle.

Al-Bukhári imám tehát jámbor és istenfélő muszlim volt, aki kifinomult vallási érzülettel rendelkezett, rendkívül bőkezű ember volt, és önmegtartóztató életet élt. Apjától örökölt hatalmas vagyona ellenére lemondott az evilági fényűző életmódról, és egész életében jótékonykodott, mert hitt abban, hogy „Ami Allahnál van, az jobb és maradandóbb” (Korán 28: 60).

Munkásságának köszönhetően a hidzsra szerinti 3. századtól kezdve fejlődésnek indult a hadísz-tudomány, és felvirágzott a Szunna. A következő századok hadísz-tudósai mind al-Bukhári tanítványainak tekinthetők, hiszen nagy hatást gyakorolt rájuk, és mindannyian elismerték elődük érdemeit és méltatták a hadíszok terén nyújtott munkásságát.

Al-Bukhári imám a hidzsra után 256-ban (870-ben), egy Szamarkandhoz közeli faluban, Khartankban hunyt el, 62 évesen.

Fordította: Abdul-Fattah Munif