A Jászín szúra tanulságaiból 2016-03-04

Fares seikh szónoklatának összefoglalása

Sokan gondolják úgy, hogy a Jászín szúra a halállal függ össze, mivel elterjed az a szokás, hogy az elhalálozott ember hozzátartozói ezt a szúrát recitálják otthonaikban szeretteik elhalálozásának napján, illetve a temetést követően a hozzátartozók meghívnak a részvétnyilvánítás fogadására elkülönített helyre egy hivatásos Korán-recitátort, aki ezt a szúrát olvassa. Azonban ez a szúra az élőknek szól, nem pedig a halottaknak, hiszen a magasságos Allah azt mondja e szúra, és általában a Korán kinyilatkoztatásának okáról:

„Azért, hogy figyelmeztesd azokat, akik életben vannak, és hogy beigazolódjon a szó a tagadókra” (Korán 36: 70)

[A Jászín (36.) szúrát ajánlott a haldokló számára olvasni a környezetében tartózkodóknak, rokonoknak, azonban nem szabad a halottnak, vagy a halott mellett olvasni, mert az vallási újítás]
A Jászín szúra egy esküvel kezdődik:

„Já-szín! [Esküszöm] a Bölcs Koránra! Bizony kétségtelen, hogy a küldöttek közül való vagy. Az egyenes úton.” (Korán 36: 1-4).

Allah itt azért esküszik Bölcs Szavára, hogy megerősítse: Mohamed próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) valóban Isten küldötte, egyike az isteni küldötteknek, akik már előtte távoztak az élők sorából.
A szúra fő története pedig egy település lakóiról szól:

„És hozd fel nekik példaként a település lakóit, amikor eljöttek a küldöttek” (Korán 36: 13).

Vannak magyarázatok arra nézve, hogy ez a város Antiókhia, a küldöttek pedig Jézus próféta tanítványai (az apostolok), a férfi neve pedig, aki „futva jött a város túlsó végéről”: Habíb al-Nedzsdzsár.
Allah ehhez a településhez előbb két prófétát küldött, majd egy harmadikat is.

„Amikor elküldtünk hozzájuk kettőt, de meghazudtolták őket, ezért megerősítettük őket egy harmadikkal. Azt mondták (a küldöttek): „Bizony, hozzátok lettünk küldve” (Korán 36: 14)

Allah bizonyítékokkal küldte el küldötteit az emberiséghez, hogy ne lehessen érvük az Ítélet napján: „És Mi nem büntetünk addig, amíg nem támasztunk küldöttet." (Korán 17: 15);

„Örömhírhozó és figyelmeztető küldötteket [küldtünk el], hogy az embereknek ne lehessen Allahhal szemben érvük a küldöttek [elküldése] után. Bizony, Allah Méltóságteljes és Bölcs” (Korán 4: 165)

Minden ésszerű érv ellenére a település lakói meghazudtolták őket:

„Azt válaszolták (a városlakók): „Nem vagytok ti mások, mint hozzánk hasonló emberek! És a Könyörületes nem bocsátott le semmilyen dolgot, ti csupán hazudtok!” (Korán 36: 15)

A küldöttek azonban kifejtették küldetésük természetét:

„Azt mondták (a küldöttek): Urunk tudja, hogy mi küldöttek vagyunk hozzátok, (az hogy ti elhiszitek-e, vagy sem, a ti dolgotok.) És nincs más feladatunk, mint a világos [üzenet-] átadás” (Korán 36: 16-17)

A tagadók azonban a gúnyolódás eszközével válaszoltak:

„Azt mondták (a városlakók): bizony rossz előjelet látunk bennetek! Ha nem hagytok fel (a hirdetéssel), megkövezünk, és fájdalmas büntetéssel sújtunk titeket” (Korán 36: 18)

Azonban a lakók egyike, aki hallotta, hogy küldöttek jöttek a városba, lelkesen sietett a helyszínre, hogy meggyőzze népét:

„(Ekkor) futva jött egy ember a város túlsó végéről, (és) azt mondta: „Ó, népem! Kövessétek a küldötteket!” (Korán 36: 20)

A város legtávolabbi részéből jött, ami igazolja a szabályt: „senki nem lesz próféta a saját hazájában”. Sokszor azok, akik a küldött közvetlen közelében vannak, csak legyintenek a hívásra, míg mások a világ másik végéről sietnek, hogy részesülhessenek a tanításból.
Ráadásul úgy szólította őket: „Ó, népem!”, ami jelzi, mennyire szívén viselte népe sorsát, és a legszebb módon szólította őket, nem nevezte őket hitetleneknek, engedetleneknek stb.
Azt mondta nekik:

„Kövessétek (azokat,) akik nem kérnek tőletek fizetséget és (mert) ők helyesen vannak vezetve! És miért ne szolgálnám azt, Aki megteremtett engem, és Akihez (ti is) vissza fogtok térni? Mást tegyek-e meg istennek Rajta kívül, (mikor), ha a Könyörületes ártani akarna nekem, akkor az ő közbenjárásuk nem segítene rajtam semmit, és nem tudnának megmenteni? Akkor bizony nyilvánvaló eltévelyedésben lennék. Bizony én hiszek Uratokban, halljátok meg (a szavam!)” (Korán 36: 21-25)

A hívő férfi azzal érvelt Allah küldöttei mellett, hogy emlékeztette népét arra, hogy a küldötteket semmilyen személyes érdek nem fűzi igaz útra vezetésükhöz. Azután megvallotta személyes hitét, és saját tapasztalatából merítve mutatott rá a bálványimádás hiábavalóságára.
A népe azonban elutasította a küldöttek követését, de nem érték be ennyivel, hanem saját honfitársukra támadtak és megölték. A mártírhalált halt férfi a Paradicsomba emelkedett ekkor:

„Az lett neki mondva: „Lépj be a Paradicsomba!” (Ő pedig) azt mondta: „Ó, bárcsak a népem megtudná,  Hogy megbocsátott nekem Uram és azok közé helyezett engem, akik megtiszteltetésben részesülnek!” (Korán 36: 26-27)

A hívő férfi életében és halála után is a népéért aggódik, és ahelyett, hogy keserűséggel és bosszúvággyal gondolna vissza az őt bántalmazókra, szinte fohászkodik, hogy a népe megmeneküljön. Ez is jól mutatja, hogy az igazhívő ember nem érez gyűlöletet hitetlen népe iránt, hanem félti őket, és jót akar nekik.