Isten utolsó prófétája, Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) az Arab-félsziget közepén fekvő, kopár hegyekkel körülvett kisvárosban, Mekkában született i.sz. 570 körül, egy hétfői napon, abban az évben, melyet az arabok az Elefánt éveként ismertek. Ebben az évben kísérelte meg – sikertelenül – Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához (béke legyen Vele) fűződő mekkai szentély, a Szent Ház, vagyis a Kába szentély lerombolását.
A Koránban olvashatjuk: „Allah a Kábát, a Szent Házat menedékké tette az emberek számára…” (Korán 5: 97).

Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) egyszerű ember volt, nemzettsége körében mégis közkedvelt és tisztelettel övezett személynek számított megbízhatósága, őszintesége és bölcsessége miatt. Könyörületes volt a szegényekkel, özvegyekkel és árvákkal, és osztozott a szenvedésükben azzal, hogy segítette őket. Népe már küldetése előtt is az „al-amín” nevet adta neki, mivel igazmondó és megbízható embernek ismerte.

Khadidzsát annyira megragadta Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) becsületes és vonzó egyénisége, hogy felajánlotta, hogy feleségül megy hozzá, amit Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) elfogadott. A korkülönbség ellenére 25 évig boldog házasságban éltek és hat gyermekük született. Khadidzsa erős akaratú, nemes jellemű, eszes nő volt. A Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) a nehézségekben, a szomorúságban mindig vigaszt lelt nála.

Al-Bukári és Muszlim azt jegyezte le, hogy Áisa Allah Küldöttének (Allah áldása és békéje legyen vele) felesége azt mondta: „Az első dolog, amivel a sugallat kezdődött a Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) esetében, az az ’igaz álomlátása’ (ru'jjah szádika) volt. Bármit álmodott a Próféta, az bekövetkezett (olyan világosan), mint a hajnalhasadás. Ezután pedig kedves lett számára az egyedüllét, ezért az lett a szokása, hogy a Hira barlangjába elvonult és éjszakákon keresztül ott imádkozott, mielőtt visszatért volna a családjához, hogy felszerelje magát a szükséges élelemmel, hogy aztán hasonló módon cselekedjen. Így ment ez egészen addig, míg a Híra barlangjában egyszer csak eljött hozzá az igazság (lebocsátatott rá a sugallat).

Amikor Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) Allah útjára hívta az embereket, nem sok ember hallgatott a hívására. Az elsők között volt Khadídzsa, Abu Bakr, Ali és Zeid. Amikor küldetésében (dáwa: hívás az iszlámra) megerősödött olyannyira, hogy nyilvánosan hirdette a vallást, több követője lett, de ugyanakkor sok ellenállással kellett szembenéznie a nemesek és a vezetők részéről, akik fenyegetve és veszélyeztetve érezték helyzetüket. Összefogtak, hogy őseik vallásának megvédése ürügyén szembeszálljanak az iszlámmal.

A Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) első feladatának a mecset felépítését, illetve a testvériesség kihirdetését tűzte ki a kivándorlók (muhádzsirún) és a támogatók (anszár) között. A medinai mecset azonban nem csupán az istentiszteletnek adott helyet, hanem számos társadalmi funkciót is betöltött. Egyszerre volt a vallási oktatás, a bíráskodás, a küldöttségek fogadásának helye és az ünnepek helyszíne.

Az iszlám a békeidőben hihetetlenül gyorsan elterjedt, hiszen az alatt a két év alatt több muszlim lett, mint az azt megelőző húsz évben. A kurajsiak szerződésszegését követően így Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) i.sz. 630-ban már egy hatalmas sereg élén, harc nélkül vonult be – méltóságteljesen, de lehajtott fővel – Mekkába, abba a szent városba, ahonnan nyolc évvel korábban kiűzték őt ellenségei. A mekkaiak nem tanúsítottak ellenállást, és az egész város megadta magát a Prófétának (Allah áldása és békéje legyen vele), aki általános amnesztiát hirdetett minden ellenségének, és nagylelkűen bánt a város lakóival. A bálványokat viszont lerombolta és véglegesen megtisztította a Kába szentélyét a politeizmustól, s azt az egyistenhit helyévé tette az egész világ számára.

Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) a Hidzsra utáni tizedik évében (i.sz. 632-ben) társaival teljesítette a haddzsot (a zarándoklatot). Ekkor jött le a következő Korán-idézet:
„Ezen a napon teljessé tettem vallásotokat, és kiteljesítettem kegyemet irántatok, és kiválasztottam számotokra vallásul az iszlámot.” (Korán 5: 3).

Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) a búcsúzarándoklat végeztével hazatért Medinába, és néhány hónap múlva megbetegedett. Hirtelen múlni nem akaró, heves fejfájásrohamok törtek rá. Áisa (Allah legyen elégedett vele) úgy emlékezett, egyszer maga is éppen egy erős migrénnel kínlódott, s a szobájában pihent. „Jaj, a fejem!” – nyöszörögte, mikor Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) a helyiségbe lépett. „Nem, nem Áisa – felelte a Próféta –, jaj az én fejem.”. Mohamed Prófétát (Allah áldása és békéje legyen vele) betegsége alatt mindig valamelyik felesége ápolta, de amikor rosszabbodott az állapota, engedélyt kért feleségeitől, hogy Áisa lakrészében ápolják tovább, és ők megengedték azt neki.

A Mohamed Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele) halála utáni megrázkódtatás volt talán az egyik legsúlyosabb válság, amellyel a muszlimoknak történelmük során meg kellett birkózniuk. De – ahogy akkoriban – Abu Bakr mondta: „Aki Mohamedet imádja, akkor ő meghalt. De aki Allahot imádja, akkor Ő él és soha nem hal meg.”.