1990 szeptemberében szálltam fel arra az autóbuszra, ami egy turistacsoportot vitt délkeletre, Európa és Ázsia határára, a szépséges Isztambulba. A sok látnivalóhoz kevés volt az a néhány nap, amit ott töltöttünk. Az élmények feldolgozása, a sok megválaszolatlan kérdésre keresett magyarázat csak itthon kezdődhetett: miért olyan sok, és olyan nagyok a mecsetek? Mit mondott a müezzin naponta ötször? Miért pont arab nyelven? Miért pont az iszlám a leggyorsabban terjedő vallás napjainkban a világon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. A helyes válaszok pedig nagyon lassan gyűltek, pedig kerestem könyvtárakban, könyvesboltokban. Aztán egy téli napon, már évekkel az isztambuli út után, ismét bementem egy mecsetbe, itt Pécsett.

Máskor is voltam már itt, de ez az alkalom mégis más, több volt az előzőeknél. Péntek volt és a közös imához gyülekeztek a muszlimok. Nem mertem volna senkihez odamenni, pedig tudtam, hogy ők tudják azt, amire én hiába keresem évek óta a helyes választ. A szőnyegen ülők közül sokan könyvet olvastak. A Könyvet olvasták, azt a könyvet, amit a 640-es években írtak le először, és azóta változatlan. Jó nekik - gondoltam - ők olvashatják, tudják olvasni, amit én még nem. Gondolataimba merülve indultam volna ki a mecsetből, de nem sikerült.

Egy barna férfi barátságos hangja állított meg: - Segíthetek?
A kérdést rövid beszélgetés követte, és ismét hallottam, ami már Isztambulban is nagyon tetszett: az imára hívást arab nyelven. Megtaláltam hát az első ismerőst, aztán az első barátokat, később az ő segítségükkel a testvéreimet az iszlámban. Most már tudom azt, amit akkor, 1990-ben még nem tudtam: tanulnom kell! És azt is tudom, hogy mit kell tanulnom azért, hogy igazán muszlim legyek. Testvéreim segítenek, mert Allah így akarja. Allahnak legyen hála, hogy így történt!

Abdul Alim Czine László