Sohasem hallották a bölcsesség gyöngyeit szájából úgy, ahogy később kezdte hinteni azokat. Sohasem látták őt beszédbe merülni a metafizika, etika, jog, politika, gazdaság és szociológia alapelveiről. Szó sem lehetett arról, hogy nagy hadvezér lett volna – hiszen még csak egyszerű katona sem volt. Sohasem beszélt Istenről, az angyalokról, a kinyilatkoztatott könyvekről, a korábbi prófétákról, a halál utáni életről vagy a Mennyországról és Pokolról.
Kétségtelenül rendkívüli jellemmel, megnyerő modorral bírt, és nagyon jószívű volt, de nem volt semmi különlegesen feltűnő vagy teljesen szokatlan benne, ami az embereket arra késztethette volna, hogy a jövőben valami nagy és korszakalkotó változást várjanak tőle. Barátai tiszteletreméltó, higgadt, barátságos, békeszerető és nemes gondolkodású embernek ismerték. De amikor új küldetésével kilépett a hegyi barlangból, teljesen megváltozott.
Amikor elkezdte küldetését hirdetni, egész Arábia elismeréssel és csodálattal fojtotta vissza lélegzetét: elbűvölte őket Mohamed (béke legyen vele) csodálatos ékesszólása és kifejezőereje. Beszéde olyan lebilincselő és hatásos volt, hogy legnagyobb ellenségei is féltek hallgatni őt, mert attól tartottak, hogy az új üzenet olyan mélyen behatolhat szívük legmélyebb rejtekébe és lényük legbelső magvába is, hogy kicsúszik alóluk a talaj, és kényszerítve érezhetik magukat arra, hogy elhagyják régi vallásukat és kultúrájukat. Beszédereje olyan példátlan volt, hogy a legtehetségesebb arab költők, prédikátorok és szónokok hiába próbálkoztak, hogy nyelvi szépségük és ragyogó kifejezőerejük segítségével egyenértékűt hozzanak létre, miután a Próféta (béke legyen vele) felszólította ellenségeit, hogy fogjanak össze minden tehetségükkel, és alkossanak akár csak egyetlen sort is, amely hasonlít a rajta keresztül kinyilatkoztatott Korán-részletekhez (ájákhoz).

Mohamed (béke legyen vele) mindent átfogó küldetése

Egyidejűleg senkihez sem hasonló filozófusként és reformátorként, egy ragyogó, nagy kultúra és civilizáció elismert alapítójaként, kitűnő politikusként, kiváló képességű vezetőként, nagy tekintélyű bíróként és tanult hadvezérként lépett népe elé. A puszták e tudatlan, egyszerű fia olyan bölcsességgel és okossággal beszélt, ahogy előtte senki a nap alatt, és ahogy utána sem volt képes erre senki. Megvilágította a legnehezebb metafizikai és teológiai problémákat. Előadásokat tartott nemzetek és világhatalmak hanyatlásának okairól, amelyekben téziseit a múltbeli történelmi tényekkel támasztotta alá. Kifejtette véleményét a világ vallásairól. Ítélkezett az ellenségeskedő törzsek vitáiban és viszályaiban. Az erkölcs törvényeit és a civilizáció elveit tanította. Olyan nagyszerű törvényeket hozott a társadalmi képződményekre, gazdasági szervezetekre, az emberek vezetésére és a nemzetközi kapcsolatokra, hogy azok teljes bölcsességét nagy gondolkodók és tudósok is csak egy élet kutatása és tapasztalata után érthették meg. E tanok és törvények tökéletessége az elméleti tudás, s a gyakorlati tapasztalat területén végbemenő emberi fejlődéssel egyre jobban és jobban kibontakozik.
Mohamed (béke legyen vele), ez a békés és nyugodt kereskedő, akinek azelőtt soha nem volt kezében kard, és semmilyen katonai képzésben nem részesült, egyszer sem vett részt csatában még csak megfigyelőként sem, egyszerre csak olyan hős katonává vált, hogy egyetlen egyszer, még a leghevesebb harcban sem vonult vissza. Olyan nagy hadvezér lett, hogy kilenc év alatt meghódította egész Arábiát, mégpedig olyan korszakban, amikor a fegyverek még egyszerűek voltak, a közlekedési eszközök és hírközlési összeköttetések pedig szinte teljesen hiányoztak. Katonai éleslátása és rátermettsége a tökéletesség rendkívül magas fokát érte el, a katonai lelkesedés és kiképzés, amelyet tarka, szedett-vedett seregének átadott, olyan csodálatosan hatottak, hogy hívei néhány éven belül a kor egyik legjelentősebb katonai nagyhatalmává, s az akkor ismert világ legnagyobb részének urává váltak.
Ez a tartózkodó és szelíd ember, aki élete első negyven évében nem vett részt semmiféle politikai tevékenységben, hirtelen olyan kitűnő politikai reformerként és államférfiként jelent meg a világ színpadán, hogy a rádiózás, a televízió és a sajtó segítsége nélkül egymillió kétszázezer négyzetmérföldnyi (több mint hárommillió négyzetkilométernyi) sivatag szétszóródott lakóit egyesítette. Egy harcias, tudatlan, önfejű, kulturálatlan és állandóan gyilkos törzsi harcokba temetkezett népet vont egy zászló, egy törvény, egy vallás, kultúra, civilizáció és kormányzási forma alá.
Erről Sir William Muir, az iszlám elszánt ellenfele és kritikusa „Life of Muhammad” (Mohamed élete) című könyvében így szól: „Az első különös dolog, amely magára vonja a figyelmünket, az arabok számtalan törzsre való széttagoltsága, amelyek teljesen függetlenek egymástól; amelyek még ha vérszövetségben, vagy közös érdek miatti szövetségben állnak is egymással, jelentéktelen események hatására minduntalan készek arra, hogy elszakadjanak egymástól és elkeseredett harcokba kezdjenek. Az iszlám korszak kezdete előtti arab történelemre való visszapillantás kaleidoszkópként az összefogásnak és a szövetség megtörésének állandó váltakozását mutatja, úgyhogy addig minden abszolút egyesítési törekvés terméketlen maradt... A kérdés, hogy milyen erő vetheti alá magának, vagy foghatja össze egy egységes államba ezeket a törzseket, még megoldásra várt. És Mohamed megoldotta.”
Átalakította gondolkodásmódjukat, szokásaikat és erkölcsüket. A faragatlanokat kulturálttá, a barbárokat civilizálttá változtatta, gonosztevőkből és jellemtelen naplopókból jámbor, istenfélő és igazságos embereket varázsolt. A legféktelenebbekből és legönfejűbbekből a törvényeknek való engedelmesség, és a rendnek való odaadás példaképei lettek. A nép, amely évszázadokig nem szült egyetlen neves embert sem, az ő vezetése és befolyása alatt példás emberek ezreinek szülőföldje lett, akik a föld legtávolabbi sarkába is elmentek, hogy a vallás, erkölcs és civilizáció alapelveit hirdessék és tanítsák.
Érdekes lehet itt hivatkozni Dzsáfár ibn Abi Tálib egy jelentős beszédére. Amikor a muszlimok üldöztetése Mekkában a csúcspontjára ért, Mohamed Próféta  felszólította néhány hívét, hogy vándoroljanak ki a szomszédos Abesszíniába. A muszlimok egy csoportja így abban az országban keresett menedéket. A Kurais törzsbeliek azonban ezt sem nézték tétlenül, üldözték a menekülőket, és felszólították Abesszínia négusát (uralkodóját), hogy adja ki a bevándorlókat akár erőszak alkalmazásával is. A király udvarában erre Dzsáfár beszédet tartott, amelyben leírta a forradalmat, amelyet a Próféta vitt véghez. A következőkben olvashatjuk e beszéd egy részletét:

„Ó király! Tudatlan emberek voltunk, a bálványimádás áldozatai. Még az elhullott állatok húsát is megettük, s egyéb utálatos dolgokat műveltünk. Nem teljesítettük rokoni kötelességeinket, és rosszul bántunk szomszédainkkal. Akik erősek voltak közülünk, a gyengéken élősködtek, míg végül Isten prófétát küldött jobbításunkra. Származását, becsületességét és jámborságát valamennyien jól ismerjük. Isten szolgálatára szólított fel, és intett minket, hogy hagyjunk fel a bálványok és a kövek imádásával. Azt kérte, hogy igazat beszéljünk, feleljünk meg a belénk vetett bizalomnak, tartsuk tiszteletben a rokoni köteléket, s jók legyünk szomszédainkhoz. Arra intett, hogy meneküljünk a gonosztól, s kerüljünk minden vérontást. Megtiltott minden illetlenséget: a hazugságot, az árvák vagyonával való visszaélést, és a hamis vádak felhozását a nők tisztasága ellen. Ezért hittünk benne, követtük, és tanítása szerint cselekedtünk...”

Mohamed (béke legyen vele) mindezen nagyszerű dolgokat nem valamiféle varázslattal, elnyomással vagy kegyetlenségek árán érte el, hanem megnyerő modorával és meggyőző tanaival. Előkelő és barátságos viselkedésével még ellenségeit is elismerésre késztette. Az emberek szívét határtalan együttérzésével és szelíd, emberi barátságosságával hódította meg. Igazságosan kormányzott. Sohasem tért el az igazság és becsületesség útjától. Még halálos ellenségeit – akik életére törtek, megkövezték, elűzték szülővárosából és egész Arábiát felbujtották ellene – sem nyomta el, amikor végül győzelmet aratott felettük, és lett volna rá módja és hatalma.
Megbocsátott mindannyiuknak, miután legyőzte őket. Sohasem vett elégtételt senkin sem az ellene elkövetett személyes sértésekért vagy igazságtalanságokért.
Noha országa vezetője lett, önzetlen és szerény maradt. Megtartotta teljesen egyszerű szokásait. Ahogyan azelőtt, továbbra is szegényes szalmatetejű agyagkunyhójában lakott. Matracon aludt, egyszerű ruhát viselt, a szegények ételeit ette, sőt néha teljesen lemondott az étkezésről. Egész éjszakákat töltött imában állva Ura előtt. A szükséget szenvedőknek és az elszegényedetteknek mindig segítséget nyújtott.10 Azt sem tartotta méltóságán alulinak, hogy munkásként dolgozzon. Semmi nyoma nem volt körülötte királyi pompának, vagy a hatalmasok és magas rangúak felfuvalkodottságának. Egyszerű emberként ült társai körében vagy vándorolt velük, s vett részt örömeikben és nehézségeikben. Úgy vegyült el az emberek között, hogy az idegennek nehézséget okozott a nép vezetőjét kiválasztani követői köréből.
 Nagysága ellenére a legegyszerűbb embereivel is egyenrangúként viselkedett. A harcokban és a szüntelenül magára vett megpróbáltatások során sohasem keresett hasznot magának. Örökségül nem hagyott semmilyen vagyont. Szívvel-lélekkel hívei javát akarta, és sohasem kérte, hogy valamit utódai számára megőrizhessen. Sőt, családtagjainak megtiltotta, hogy a zakátból (szolidaritási adó) részesüljenek, mert attól félt, hogy az iránta érzett szeretettől indíttatva hívei később a zakát egészét örököseinek osztanák ki.