A lelki élet jelentése és területei az iszlámban

Lelki élet alatt a muszlim ember azon gondolati, érzelmi és spirituális működését értjük, amely az Istennel való kapcsolatát, istenszolgálatának és vallásgyakorlatának belső, rejtett oldalát jellemzi. Meg kell azonban jegyezni, hogy a lelki élet az iszlámban nem létezik a vallási élet fizikai megnyilvánulásai nélkül, tehát nem különül el a vallás gyakorlati oldalától, ellenkezőleg: szorosan összefügg azzal. Az iszlámban az istenszolgálatok elvégzésekor test és lélek kiegészítik egymást, de a lélek a vallásgyakorlat valódi mozgatórugója. A következőkben külön pontokba szedve próbálom kifejteni – a teljesség igénye nélkül – a lelki élet legfontosabb területeit és azt, hogyan is élik meg a muszlimok az egyéni és közösségi vallásgyakorlatokat lelki szinten. 

1. A látható kinyilatkoztatáson való elmélkedés
A muszlim ember sokat gondolkodik a teremtett, élő és élettelen világon, töpreng és elmélkedik kialakulásán, meghatja annak hatalmassága, rendezettsége és szépsége. Elmélkedik az emberiség lételemein, a csodálatos állat és növényvilág, a föld, az égitestek és a különböző természeti jelenségek értékén, jelentőségén, majd hála és boldogság járja át egész lelkét, amikor az élő és élettelen világban felfedezi Allah teremtő erejét, mindenhatóságát, bölcsességét, szétáradó könyörületét és a mindenkit átölelő gondoskodását. Allah így szólt a Koránban:
„Bizony, az egek és a föld megteremtésében, s az éjszaka és a nappal váltakozásában jelek vannak az ésszel bíróknak. Akik megemlítik Allahot állva, ülve és az oldalukon (fekve), s elgondolkodnak az egek és a Föld teremtésén, (és azt mondják:) Urunk! Te nem teremtetted mindezt hiába! Mentes vagy minden hibától! S óvj meg minket a Tűz gyötrelmétől!” (Korán 3:190-190).
Egy másik Korán idézetben ezt olvashatjuk:
„És a szolgálatotokra hajtotta az éjszakát és a nappalt, a Napot és a Holdat és a csillagokat, amelyek az Ő parancsára állnak szolgálatba. Bizony ebben jelek vannak az olyanok számára, akik használják az eszüket. És amit létrehozott nektek a Földön, különböző színekben, bizony azokban jelek vannak az olyan nép számára, mely hallgat az intésre.” (Korán 16:10-11)

2. Az Olvasható kinyilatkoztatás, vagyis a Korán tanulmányozása:
Amikor a muszlim elmélyül a Korán tanulmányozásában, meghatja az ünnepélyes, bámulatos és ugyanakkor magabiztos isteni beszéd, mely a Korán lapjain tárul elénk és olyan érzése támad, mintha egyenesen őt szólítaná meg a Prófétán keresztül. Egész lelkét áthatják Allah kijelentései, melyek olykor óva intik, figyelmeztetik és számon kérik, máskor pedig örömhírről, jó reményekről és az evilági és túlvilági boldogságról biztosítják. Megint máskor megnyugtatják szívét és megszilárdítják a hitét. Allah így szólt a Koránban a Koránról:
„Ó, emberek! Intés érkezett hozzátok immár az Uratoktól, és gyógyír arra, ami a lelketekben van, és útmutatás és könyörület a hívőknek.” (Korán 10:57).
Allah Küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta: „Aki hozzáértően olvassa a Koránt, az együtt van (egy fokozaton van) a megtisztelt, és istenfélő feljegyzőkkel (angyalokkal), annak pedig, aki akadozva olvassa a Koránt, és olvasása nehézséget okoz neki, kétszeres jutalom jár!” (al-Bukhárí és Muszlim).

3. Az istenszolgálatok világában való tudatos időzés:
Az istenszolgálatok végzése magasztos érzésekkel tölti el a lelket és a személyiséget, amikor a hívő Allah jutalmának megismerésére, elnyerésére valamint a haragjától való félelemre indítja őt, legyen szó imádkozásról, böjtről vagy zarándoklatról. Vegyük például az imádkozást. Lelkünk jelenléte, szívünk ébersége az imádkozás alatt és a szertartás mozdulatainak, szavainak átélése örömöt és nyugalmat ad lelkünknek és rendkívüli magasságokba emel minket. Olyan lelki feltöltődésre tehetünk szert, mely az imádkozás után még hosszú ideig hatással van hangulatunkra, érzelmi világunkra és cselekedetünkre. Olyan fenséges szabadságérzetet kölcsönöz a léleknek, mely megszabadítja a világi dolgok kötelékétől és a teremtményektől való függéstől. A lélek folyamatos jelenléte, és a gondolatok elkalandozásának teljes kizárása mindemellett megóv minket a sátán cselfogásaitól és pusztító sugallataitól. Ha ennek ellenére megérintene valamely gyenge pillanatunkban egy gondolat, amely a sátántól származik, felébreszt bennünket az Allahról való megemlékezés. A magasságos Allah azt mondta:
„Bizony, akik istenfélők, amikor megérinti őket egy gondolat a sátántól, akkor megemlékeznek (Allahról), és íme ők (tisztán) látnak”. (Korán 7:201).
A mecsetben végzett imádkozás, a csendes légkörnek köszönhetően sokat segít a muszlimnak abban, hogy elkülönüljön egy időre a hétköznapi, világi dolgoktól és megkönnyíti számára a figyelem ráterelését a hit dolgaira. Ezzel megfelelő körülményeket biztosít a megindító, áhítattal és őszinte átéléssel végzett imádkozásnak. A muszlim ember az istenszolgálatok tudatos elvégzése által szoktathatja rá magát az Allahnak való engedelmességre. Mivel éber állapotban van és folyamatosan abban a tudatban él, hogy Allah látja őt – magányában, és társaságban egyaránt – ezáltal becsületességre, tisztességre és istenfélelemre, egyszóval lelkiismeretességre tesz szert.

4. Az Allahról való megemlékezés (dzikr), és a fohászkodás (duá):
Alig akad olyan esemény, helyzet vagy olyan lelki állapot, amelyre vonatkozóan ne került volna feljegyzésre Allah küldöttétől származó dzikr vagy fohász. Allah küldötte ha befejezte az imádkozást dzikrt mondott és fohászkodott, ha kilépett a házából akkor is fohászkodott, de ha belépett a házába akkor is, kérve abban Allah segítségét, gondviselését és áldását. Ha elbúcsúzott egy utazótól fohászt mondott érte és - ugyanúgy - ha valaki utazóként érkezett hozzá, akkor is fohászkodott érte. Hálaadó fohászt mondott ha új ruhát öltött fel, de nem feledkezett el lefekvésnél és a felébredésnél is fohászkodni. Majdnem minden cselekedeténél emlegette Allahot, vagy mondott egy fohászt, amelyben a magasságos Allah felé fordult, hogy vigye sikerre elhatározását és hogy el ne botoljon, valamint hogy megóvja és részesítse jótékony áldásában. Allah küldötte sokat könyörgött, sokszor kért megbocsátást Allahtól:
„Mondd: Ó szolgáim, kik túlkapásokra vetemedtek magatok ellen! Ne legyetek reményvesztettek Allah könyörületével szemben! Allah bizony megbocsátja az összes bűnt, bizony ő Megbocsátó, az Irgalmas.” (Korán, 39: 53).
Az Allahról való megemlékezés és a fohászkodás nyugtatóan hat a lélekre, magabiztossággal és erős hittel látja el a hívő embert. Allah így szólt a Koránban:
„Bizony, Allah megemlítése által lelnek megnyugvásra a szívek” (Korán 13: 28).
"Allah hétféle embert fog megkímélni a Feltámadás napjának kínzó forróságától:
Az igazságos kormányzót;
a fiatalt, aki Allah szolgálatában nőtt fel;
azt, akinek a szíve a mecsetekhez kötődik;
azokat a hittestvéreket, akik Allah kedvéért szeretik egymást;
azt, aki visszautasítja az erkölcstelenségre csábító ajánlatot;
azt, aki úgy adakozik, hogy nem tudja a bal keze, mit adott a jobb,
és azt, aki egyedüllétében megemlékezett Allahról, és megeredtek a könnyei”. (idézet al-Bukhárí és Muszlim hagyományából).

5. Az eleve elrendelésbe vetett hit felelevenítése:
A muszlim ember hisz az isteni elrendelésben, ezért mindig megelégedéssel tekint Allah döntésére és elrendelésére, mert szem előtt tartja Allah küldöttének hagyományát: „Mily csodás a muszlim ügye! Bizony, minden ügye jó, ha örvendetes dolog éri őt, köszönetet nyilvánít, és így válik jó dologgá számára, ha pedig rossz dolog éri őt, türelemmel viseli és így válik jó dologgá számára!” (Al-Bukhárí). Ezzel a pozitív hozzáállással a muszlim ember Allahra hagyatkozik minden dolgában és csakis az ő támogatását kéri, mert tudja, hogy a Teremtő Allah az aki rendelkezik a világ felett és csakis az történhet meg amit Ő akar. Ez teljes lelki egyensúlyt biztosít a muszlimnak, hiszen minden dolgot ami történik vele, azt az evilági próbatétel részeként éli meg. Allah azt mondta:
„Vajon azt gondolják az emberek, hogy úgy lesznek hagyva, hogy azt mondják: ’Hiszünk’, anélkül, hogy próbának lennének alávetve? Bizony már próbának vetettük alá azokat, akik előttük éltek, s Allah teljes tudással tudja, kik azok, akik az igazat szólják és kik, akik hazugok” (Korán 29:2-3 )

6. Az evilági dolgoktól való mértékletes elfordulás:
A túlvilág előnybe részesítése az evilági dolgokkal szemben, a mértékletes lemondás és az önmegtartóztatás olyan állapotot idéz elő, mely által a muszlim lelke megtisztul és nagyon magas szintre emelkedik. A muszlim ember tudja, hogy a világi dolgok, a vagyon, és Allah minden kegyének mértékletes élvezése, Allah szeretete elnyerésének egyik útja. Egyszer egy férfi odalépett a Prófétához, és azt mondta neki: Ó, Allah Küldötte! Mutass nekem egy olyan tettet melynek elvégzésével Allah megszeret engem és az emberek is megszeretnek. Azt felelte: „Fordulj el az evilágtól, megszeret téged Allah, és fordulj el attól, amit az emberek birtokolnak, megszeretnek téged az emberek!” (ibn Mádzsa).
A böjt például az egyik legjobb önmegtartóztató gyakorlat. A muszlim ember böjtölése idején, például Ramadán hónap alatt, hajnalhasadástól napnyugtáig teljes mértékben tartózkodik az ételtől és italtól, a házasélettől, a dohányzástól, és szándékosan lemond kívánságairól és vágyairól. A böjt megtisztítja a lelket az alantas és erkölcstelen dolgoktól, mivel felhívja a figyelmét az evilági dolgok mulandóságára, értéktelenségére és rátereli a túlvilági jutalmak örök voltára és felbecsülhetetlen értékeire. A tudatos böjt fokozza az önuralmat, az embert kitartásra, türelemre és őszinteségre tanítja, továbbá erősíti az istentudatot. Arra inti az embert hogy ne legyen rabja semminek, se szokásainak, se vágyainak. Rádöbbenti arra, hogy mennyit érnek olyan dolgok, amelyeket csak akkor vesz észre, amikor nélkülöznie kell őket és megtanítja értékelni ezeket.

7. A házasságban, családban élés:
A házasság az iszlám vallásban egy olyan törvényes együttélés a férfi és a nő között, amely szeretetre, könyörületre, kölcsönös tiszteletre, összhangra, együttműködésre, figyelmességre és toleranciára épül annak érdekében, hogy megfelelő légkörben alapítsanak boldog családot. Ez a lélek és lélek közötti kapcsolat a legerősebb, mivel Allah köti meg kettejük között a házasságkötéskor. A férj és a feleség és velük együtt a gyermekek olyan lelki életet élhetnek, mely hihetetlen mértékben erősíti hitüket és feltölti lelkük tárházát. A közösen végzett imádkozás, a Korán közös tanulmányozása, vagy akár a közös kirándulás a természetben, és a teremtett világ megfigyelése és az együttes elmélkedés, mind-mind elősegíti a család lelki szárnyalását és fejlődését. A házasság és a család mindemellett megnyugvást hoz a lélek és a lelkiismeret számára. A Korán a következőképpen mutatja be a házastársak közötti kapcsolatot:
„És (Allah) jelei közé tartozik az, hogy magatokból feleségeket teremtett számotokra, hogy megnyugvást találjatok náluk és közöttetek szeretetet és könyörületet helyezett el. Bizony ebben jelek vannak a gondolkodó nép számára.” (Korán 30:21).

8. Jó társaság választása:
A muszlimok általában keresik az olyan emberek társaságát, akikkel egy „hullámhosszon” vannak és akikkel emlékeztetik egymást a hitre és egymás lelkére köthetik az igazságosságot és a kitartást. Olyan lelki találkozókat keresnek, ahol az emberek a hitről beszélnek és gyakran megemlékeznek Allahról, továbbá ahol az iszlám egyénre és társadalomra vonatkozó, nevelő szerepéről is szó esik. Azokon az összejöveteleken, amelyeken a résztvevők Allah mindenhatóságáról, korlátlan képességéről, a világegyetemben látható teremtményeinek bámulatosságáról beszélgetnek, az ilyen összejöveteleken a lelkek megtisztulnak és az ember egész lényét a hit által keltett vidámság tölti be. Abdullah Ibn Ruváhának, a prófétai kortársnak az volt a szokása, hogy amikor találkozott egy hittársával a következőt mondta neki: „Gyere, higgyünk egy órán át Urunkban (beszéljünk az Urunkba vetett hitről)!”. Amikor eljutott ennek a híre Allah küldöttéhez (Allah dicsérje és üdvözítse őt) azt mondta: „Allah könyörüljön Ibn Ruváhán, ő bizony szereti azokat az összejöveteleket, amelyekkel az angyalok dicsekednek” (Ahmed)
A muszlim ember felelős lelkének megerősítéséért és megtisztításáért és azért is, hogy lelke minél magasabb szintre emelkedjen, valamint azért, hogy megvédelmezze a mélybe zuhanástól. A magasságos Allah azt mondta:
„És bizony sikerrel jár az, ki megtisztítja (lelkét), s bizony kudarcot fog vallani, aki megrontja.” (Korán 91:9-10).

A lelki élet szabályai és határai

Aki tanulmányozza Mohamed Próféta életútját és a korai muszlimok életét, tudhatja hogy a Próféta és társai egyszerű, átlagos és természetes életet éltek. Főként munkával és istenszolgálattal töltötték az idejüket. Szerteágazó tevékenységeik mellett – pl. kereskedelem, földművelés, kézművesség – szabad idejükben a Próféta köré gyűltek és ilyenkor tanulással, vagyis az iszlám tanításainak elsajátításával foglalatoskodtak. Lelki életüket tekintve számos szabálynak és feltételnek tettek eleget, annak érdekében, hogy helyesen éljék meg vallásukat és elfogadtasson istenszolgálatuk, továbbá hogy ne vesszen kárba fáradozásuk. Ezen szabályok és feltételek közül a legfontosabbak a következők:

1. A tiszta egyistenhit megvalósítása:
A Próféta társai a Koránból és a próféta mondásaiból megismerték istenüket, az egyedüli Istent, Allahot, az ő Teremtőjüket, Urukat, és elsajátították az Ő legszebb neveit és abszolút tulajdonságait. Csak és kizárólag Benne hittek, mint istenségben és csupán egyedül Hozzá fordultak imádattal. A tiszta egyistenhit a biztosíték az evilági és túlvilági boldogságra:
„Azok, akik hisznek, és nem zavarják meg hitüket igazságtalansággal (az istentársítással), azok számára a biztonság jár és ők az Igaz Útra lettek vezérelve.” (Korán, 6:82)
„Bizony azok, akik hisznek, és jótetteket cselekszenek, azok számára (a túlvilágon) kertek lesznek, melyek alatt folyók folynak. Ez a hatalmas siker.” (Korán 85: 11)
Allah minden bűnt megbocsát, kivéve a társítást:
„Bizony Allah nem bocsátja meg azt, ha társat állítanak neki, és ami ezen kívül van, azt megbocsátja annak, akinek akarja” (Korán 4: 116).

Allahnak társat állítani súlyos következménnyel jár, kárba vész a hit, a jó cselekedet:
„Bizony, már megkaptad azt a sugallatot – és azok is, akik előtted voltak (a próféták közül) – hogy ha társat állítasz, akkor cselekedeteid kárba vesznek, s a vesztesek között leszel.” (Korán 39: 65).
Cselekedeteink Allah általi elfogadásának nyitja tehát az egyistenhit. A társítással a kívülről szépnek minősíthető lelki élet is elveszíti eredményét és értékét.

2. Az őszinte odaadás és őszinte szándék:
Az iszlám vallásban a jótett elfogadtatásának második feltétele az egyistenhit után, hogy csakis Allahért, az ő megelégedéséért történjen. A magasságos Allah azt mondta:
„És nem kaptak más parancsot, csak azt, hogy szolgálják Allahot őszinte odaadással a vallásban” (Korán 98: 5).
Fontos hogy a cselekedet mentes legyen a látszatból történő cselekvéstől, vagyis a képmutatástól. Ha valaki nem azért végez istenszolgálatot, hogy Allahoz közeledjen, hanem azért hogy az emberek lássák, az ilyen ember cselekedete hiábavaló (mint például azé, aki azért imádkozik, hogy lássák az emberek, micsoda jámbor és hívő ember). Allah mindenkinek azzal fizet meg, amit megérdemel, hiszen Allahot nem lehet becsapni. Azt mondta a magasságos Allah a Koránban:
„Bizony, a képmutatók [azt hiszik, hogy] félrevezetik Allahot, de Ő vezeti őket félre, és amikor imádkozáshoz kelnek fel, lustán kelnek fel, az emberek előtt teszik a látszatért, és nem említik Allahot, csak kevésszer” (Korán, 4:142).
Allah küldötte azt is mondta: „Aki híressé teszi magát, hírhedtté teszi azt Allah. És aki látszatért cselekedett, rossz látvánnyá teszi őt Allah.” Allah küldötte arra tanította követőit, hogy tisztítsák meg szándékukat. Allah küldötte így szólt: „Bizony a tettek a szándék alapján vannak [megítélve], és bizony minden embert az illet meg, amit szándékozott…”. (al-Bukhárí és Muszlim)

3. A Szunna követése:
A próféta kortársai megtanulták és megértették, hogy egy vallási cselekedet csak akkor kerül elfogadtatásra Allahnál és csak akkor szerez jutalmat a cselekvő, ha cselekedetével követi a Próféta irányadó életmódját, cselekedetei, vagyis a Szunnát (életmód, hagyomány). Ezért minden muszlimnak kötelessége megismernie a Próféta Szunnáját (életmódját, hagyományát) annak érdekében, hogy a helyes úton járjon. A kitaláció, a vallási újítás – még ha jótettről van is szó – nem elfogadható, sőt el van utasítva. Allah küldötte azt mondta: „Tartsátok magatokat az én szunnámhoz és az igaz úton járó és helyesen vezérelt kalifák (utódok) szunnájához, harapjatok rá az őrlőfogakkal, és óvakodjatok az újításoktól, mert minden kitaláció tévelygés!” (Abú Dáúd és at-Tirmidzí). Allah Küldötte egy másik hadíszban így szólt: „Aki ezen ügyünkbe (az iszlám vallásba) új dolgot hoz, olyat, amely nem tartozik bele, az elutasítandó”. (Al-Bukhárí és Muszlim).

4. Mértéktartó istenszolgálat:
A próféta társai a lelki élet terén mértéktartóan és kiegyensúlyozottan cselekedtek: nem hanyagolták el az Istennel való kapcsolatukat, de nem estek túlzásokba. Istenszolgálattal, a tilalmas cselekedetek elkerülésével és az iszlám törvényeinek betartásával kívántak Allahhoz közeledni, az Ő szeretetét, megelégedését és jutalmát elnyerni. Mindezt azonban mértéktartóan, tehát az arany középút követésével tették:
„Eképpen tettünk titeket [muszlimokat] középúton álló közösséggé, hogy tanúk legyetek az emberiséggel szemben.” (Korán, 2:143)
Voltak a Próféta társai között, akik előnybe részesítették a túlvilágot és lemondtak az evilági élettel járó örömök egy részéről, a kényelemről, a gazdagságról és pompáról, inkább egyszerű, szegényes életmódot választottak maguknak. Őket zuhhád-nak, (önmegtartóztatóknak) hívták. Nappal önkéntes imádkozással, böjtöléssel, Korán-recitálással és folytonos istenemlegetéssel, éjszaka önkéntes virrasztással, hosszúra nyújtott imádkozásokkal, sírással és könyörgéssel közeledtek Allahhoz. Nagy hangsúlyt kapott életükben az Allahra való hagyatkozás (tavakkul), a szívük el volt telve őszinte odaadással, istenfélelemmel. Túlzásokba mégsem estek, hiszen tudták például hogy helytelen a vagyonról való teljes lemondás. Allah azt mondja a Koránban:
„Ne hagyd a kezedet a nyakadhoz bilincselve, ám ne is tárd ki teljes kitárással, nehogy ott ülj megvetetten kisemmizve!" (Korán 17: 29)
Ha valaki mégis túlzásba esett – ami ritka jelenségnek számított – azt a Próféta nem hagyta szó nélkül. Történt, hogy hárman kevésnek találták magukra nézve a Próféta istenszolgálatát és egyikük elhatározta, hogy egész éjszaka imádkozni fog és nem fog aludni. A másik elhatározta, hogy megszakítás nélkül fog böjtölni, a harmadik pedig nem akart megházasodni. Amikor ez a Próféta tudomására jutott, kijelentette: „Mi lelt egyeseket, hogy ilyenek mondanak? Én rendelkezem a legtöbb (vallási) tudással köztetek, és én vagyok közöttetek legistenfélőbb. Én bizony imádkozom, de alszom is; böjtölök, de szünetet is tartok a böjtben, és nősülök is. Nos, aki más után vágyik, mint az én Szunnám, az nem tartozik énhozzám!” (Al-Bukhárí és Muszlim)

A lelki élet határain túl

Mohamed Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) életrajzából (a Szírából) tudjuk, hogy ő társasági ember volt, nem különült el követőitől. Családos ember volt, aki nem vetette meg a finom ételeket és a húst, sőt szerette az édességet is. Az éjszakának kisebb-nagyobb részét alvással töltötte el. A korai muszlimok életében a helyes táplálkozás és az alvás elengedhetetlen volt az istenszolgálatok megfelelő elvégzéséhez, hiszen a legyengült test nem lett volna képes engedelmeskedni tulajdonosának. A magasságos Allah azt mondta:
„Ó ti, akik hisztek! Ne tartsátok tilalmasnak a jó dolgokat, amelyeket Allah megengedett nektek! Ne lépjétek át (a határon)! Allah bizony nem szereti a (határokat) átlépőket. S egyetek abból, amivel Allah gondoskodott rólatok megengedett és jó táplálékként, és féljétek Allahot, Akiben hisztek!” (Korán 5: 87-88)

Az iszlám világ földrajzi kiszélesedésének eredményeként a következő nemzedékek megismerték a hindu, buddhista és keresztény aszkéták, szerzetesek életet. Voltak akik ennek hatására elkülönültek a közösségüktől, elvonultak a pusztákba rövidebb-hosszabb ideig, elzárkóztak a házasságtól, cölibátust fogadtak. Mások lemondtak vagyonukról és szegénységbe, hajléktalanságba vetették magukat. Voltak akik tartózkodtak a húsfogyasztástól, vagy folyamatosan böjtöltek, megint mások szüntelenül imádkoztak és különböző eszközökkel tartották ébren magukat éjszaka, hogy el ne aludjanak. Extrém lelki gyakorlatok és önsanyargató módszerek jelentek meg a muszlimok körében, melyek a lelki életnek és a szív megtisztításának az iszlámtól teljesen idegen eszközei voltak. A neoplatonikus és buddhista eszmék, valamint a gnosztikus tanok hatására megjelentek olyan ismeretlen fogalmak is, amelyek teljesen idegenek voltak a muszlimok szóhasználatától. Megjelentek a misztikus irányzatok, amelyek az ember és Allah közötti szeretet helyett szerelemről és mámorról, a Hozzá való közeledés helyett megsemmisülésről kezdtek tanítani. A Korán-értelmezésnek úgynevezett belső, rejtett értelmezései jelentek meg, amelyek az adott idézetek valódi jelentésétől teljesen távol álló jelentést kölcsönöztek a Koránnak, továbbá koholt, kitalált hadíszok kezdtek közszájon forogni, melyekkel igyekeztek alátámasztani a homályos, misztikus gondolatokat, melyeket egyesek sajnálatos módon dogmákká emeltek. Mindezek az idegen lelki gyakorlatok, rejtélyes fogalmak, és kifejezések – melyeket nem lehet sem a Korán, sem a hiteles Szunna alapján alátámasztani – a vallási értelemben vett újítások kategóriájába sorolhatók, melyektől a Prófétánk óva intett minket. 

Abdul-Fattah Munif