Az ember képessé lett téve arra, hogy a földi létet összekapcsolja a valóság magasabb szintjeivel. Ezt leginkább az imáink, fohászaink, Isten felé tett lépéseink alatt érezhetjük.
Seyyed Hossein Nasr szerint a természet szomjazik az imáinkra. A jól elvégzett ima közben olyanok vagyunk, mintha egy ablak lennénk, magának a természetnek az épületén. Rajtunk keresztül áramlik be a házba a szellemi világ fénye és levegője. Ha azonban az ablak piszkos, és átlátszatlanná válik, a természet háza elsötétül.

Az ember őszinte hitének hiánya romláshoz vezetheti a világot. Ahogy Allah mondja a Koránban:

„Romlás jelent meg a szárazföldön és a tengeren azért, amit az emberek keze elkövetett, - hogy (Allah) valamilyen kóstolót adjon nekik abból, amit cselekedtek. Talán megtérnek!" ( 30:41)

Tehát tetteink következménye kihathat magára a körülöttünk lévő világra is. Nem mindegy, hogy áldást, vagy átkot hozunk a környező világra. Gondoljunk csak arra, hogy manapság mi vesz minket körül.
Az ember képessé lett téve arra, hogy cselekedetei alapján Isten felemelje őt, de arra is, hogy lealacsonyítsa:

„Bizony, az embert a legjobb formában teremtettük, aztán visszavetettük őt az alantasak között a legalantasabbá. Kivéve azok, akik hisznek és jótetteket cselekszenek: nekik meg nem szűnő jutalom jár.” (95:4-6)

Az ember egy „kétlaki” lény, aki az anyagi és a szellemi világban is egyaránt él, és ilyenformán híd lehet e két világ között. Lehetőségünk van, egy, az angyalokénál is magasabb állapot elérésére, de ezzel ellentétben, képesek vagyunk Isten tagadására is. Ha az ember betölti hivatását itt a földön, akkor őrzője és oltalmazója a természeti rendnek. Isten kalifává, földi helytartójává tette az embert itt a földön.

Paracelsus szerint:
„Nincs semmi a mennyben és a földön, ami ne lett volna meg az emberben.”

Isten az embert a Föld helytartójává tette, de ezek a jogok rengeteg kötelezettséggel is járnak. Hogy tudunk ezeknek eleget tenni? A válasz egy része ott lapul magában a Természetben.

„Kövek, növények, állatok, a föld, az ég, a csillagok, az elemek, valójában minden az univerzumban Alkotójának tudásáról, hatalmáról és akaratáról tesz tanúbizonyságot számunkra” – mondja Al-Ghazali.

Tehát a természet maga is egyfajta tanítás, egy ősi Szentírás. Hogy elolvassuk, és a szívünkbe fogadhassuk ezt a szentírást, Istent látni kell mindenütt. Ébernek kell lennünk, a szemeinket látásra, a füleinket hallásra, a szívünket a megértésre kell használnunk, hogy láthassuk az Örökkévaló megnyilvánulását, magában a mulandóban. Rengeteg Korán ája szól arról, hogy járjunk a világban nyitottan, Isten jeleire figyelve. Ezek közül csak néhány:

„Az egek és a föld megteremtésében, s az éjszaka és a nappal váltakozásában bizony jelek vannak azok számára, akiknek van eszük." (2:190)

„Nincs állat a földön, sem szárnyaival repülő madár, amelyek ne alkotnának hozzátok hasonló közösségeket. Nem kerülte el a figyelmünket semmi sem az Írásban. (Majdan) Allahnál lesz az ő gyülekezésük.” (6:38)

„Őt magasztalja a hét ég, és a Föld, s ezek lakói. Nincs semmi, ami ne az Ő dicsőségét zengené. Ti azonban nem értitek az ő magasztalásukat.” (17:44)

„Allahot magasztalja mindaz, ami az egekben és a földön van.” (57:2)

Rónai György így ír a Jelenlét című versében:

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan
Mindenben látható.

Allah nem testi valójában, de a tudásával mindenütt ott van és jelei által mindenben megnyilvánul.

A természet világa nem az ember kényére-kedvére való játékszer, hanem Isten ajándéka, átitatva Isteni minőségekkel, ami az élet fenntartására szolgál. Ennek a világnak lehetünk mi a helytartói. Ez a felelősség ad az emberi létnek itt a földön méltóságot, célt, értelmet. Ha valaki nem ezek alapján él, és nem gondos helytartója, óvó védelmezője a világunknak, ha csak kizsákmányolja, elpusztítja azt, akkor tulajdonképpen Isten tanításait, parancsait hagyja cserben, és árulja el.

Ahogy Al-Haszan Baszri mondta: „És voltak, akik jócselekedet nélkül haltak meg, és azt mondták: jót gondoltunk Istenről. Bizony hazudtak, mert ha jót gondoltak volna Istenről, akkor jót tettek volna.”

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ember uralja a Földet. Ő a birtokos, rendelkezhet a földi élet minden jogával, és bármiféle kötelezettség nélkül aknázhatja ki annak kincseit.
Vajon egy ilyen ember elgondolkozott már azon, hogy ki a valódi birtokos?
Abból, amiért úgy harcol semmi sem az övé, hacsak az nem, amit megevett és megemésztett, vagy a ruha, amit elkoptatott vagy a pénz, amiből adakozott.
Ha összegyűlne mindaz az embertömeg, akik előttünk éltek a földön, az emberek ezrei harcolnának ugyanazon földdarabért, s közülük mindenki azt állítaná, hogy az az ő birtoka. De ki is a valódi birtokos? Így szól Allah:

„Bizony, Mi vagyunk azok, akik életre keltünk és halálba küldünk, és Mi vagyunk az örökösök. És bizony tudjuk, hogy kik azok, akik hátra maradnak. Urad azonban összegyűjti őket, mert Ő a Bölcs, és a Mindent Tudó" (15:23-25)

Tehát mindig szem előtt kell tartanunk, hogy Isten a birtokos, mi csak helytartói, gondviselői vagyunk világunknak. Hogy tegyük ezt? Szeretettel és alázattal.
Egyszer megkérdezték a Prófétától (béke legyen vele): „Allah Küldötte, kapunk valamilyen jutalmat az állatok iránt tanúsított kedvességünkért?” Ő ezt felelte: „Minden élőlény – legyen az állat, vagy ember – iránt tanúsított kedvességért jár jutalom.”

A kedvességre még egy szép példa a Próféta (béke legyen vele) életéből a következő történet:
Allah Küldötte (béke legyen vele) péntekenként egy pálmafához ment, és az alatt állt (az Istentisztelet alatt). Társai közül valaki megkérdezte tőle: „Allah Küldötte, ne csináljunk neked egy mimbárt?” mire ő azt válaszoltak, hogy „Ha akarjátok”. Készítettek neki egy mimbárt és következő pénteken erre állt föl és a fa elkezdett sírni, mint egy kisgyerek. Ekkor a Próféta (béke legyen vele) lejött a szószékről, átölelte a síró fát és megnyugtatta.

Az előbb említett alázatra tanít minket egy másik hadísz is, ami szerint:
Allah Küldötte (béke legyen vele) egyszer látta, hogy néhányan hátasállatukon ülve beszélgetnek a piacon egymással. Azt mondta nekik: „Lovagoljatok az állataitokon biztonságban, és utána hagyjátok őket biztonságban. Ne használjátok őket úgy, mintha csak székek lennének, hogy rajtuk ülve beszélgessetek az út szélén vagy a piacon. Mert lehet, hogy az, amin lovagolnak, jobb, mint az, aki lovagol rajta, mert többet magasztalja Allahot.”

Az állatok, növények, kövek, hegyek, mind Allah magasztalására tanítanak bennünket. Ez szép példa lehet számunkra, hogy evilági feladatainkat itt a Földön helyesen lássuk el:
Mikor Jónást (béke legyen vele) elnyelte a hatalmas hal, levitte őt egészen a tenger fenekéig, és ott Jónás próféta (béke legyen vele) hallotta, hogy ott a mélyben a sziklák Allahot magasztalják. Ekkor kiáltott fel ezzel a fohásszal: „Nincs más isten, csak Te! Bizony én voltam a bűnösök közül való!” (Ibn Maszud és Ibn Abbasz)
Allah így szól a Koránban:

„És Allahnak borul le mindenki, aki az egekben és a földön van, önként, vagy akarata ellenére, és az árnyékuk is reggelente és délutánonként.” (13:15)

A természet-felé fordulásunknál a kulcs, talán a „szentség” szóban rejlik. A szentség szó jelentése: „külső és látható jele egy belső és láthatatlan kegyelemnek”.
Vegyük észre a kegyelemnek ezt a ragyogását. Fel kell adnunk a természet „meghódításával” kapcsolatos eszméinket és hagynunk a természetet, hogy ne csupán saját magát, de minket is meggyógyítson.

Írásomat a bevezető gondolattal zárnám:

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
 Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Czink Ibolya Beatrix