Az elmúlás magában hordozza a születést, a lebomló anyag elősegíti az új létrejöttét. A természetben nem lehet újjászületés az elmúlás nélkül.

Ugyanúgy számunkra sem jön el a Feltámadás az elmúlás nélkül. Allah mondja a Koránban:

„Minden lélek megízleli a halált”

vagy egy másik helyen:

„Minden dolog elpusztul, kivéve az Ő arcát.”

„A halál a Túlvilági élet első állomása” -mondta Othman bin Affan.

Ezek, azok a dolgok, amik a halál után várnak ránk. De vajon csak úgy értelmezhető a halál, ha az élet végét jelzi – mint az élet után a következő állomás a halál - , vagy a halál életünk szerves részét is képezi?

Ebben a témában szeretnék most továbbmenni.

Van egy indonéz mítosz, a halálról. Azt mondja, hogy a kezdetekben az ég nagyon közel volt a Földhöz, és a Teremtő egy kötél végén nyújtotta le adományait az embereknek. Egyik nap egy követ eresztett le. De az ősök hallani sem akartak róla, és fölkiáltottak Alkotójuknak: „Mit kezdjünk ezzel a kővel? Adj valami mást!” Teremtőjük engedett, és nem sokkal később egy banánt engedett le, amit az emberek boldogan elfogadtak. De ekkor az ősök hangot hallottak a mennyből:

„Mivel a banánt választottátok, az életetek olyan lesz, mint ennek az élete. Amikor a banánfának sarja lesz, a főág elhal; így fogtok ti is meghalni, és a gyerekeitek lépnek a helyetekbe. Ha a követ választottátok volna, a ti életetek is olyan lett volna, mint a kőé: változatlan és halhatatlan.”

Ez az indonéz mítosz találóan illusztrálja az élet és halál viszonyát, rejtélyes dialektikáját. A kő az elpusztíthatatlanságot és sebezhetetlenséget jelképezi, tehát a végtelen folyamatosságot.

A kő azonban mozdulatlan, változatlan, tehetetlen, így a szellemi-lelki sötétségnek is a szimbólumává válik.

Ellentétben áll az élettel, amit a folytonos mozgás, változás, kreatívitás, szabadság, fejlődés lehetősége jellemez.

Az ember csak akkor képes beteljesíteni az életét, ha tudatában van saját halandóságának.

Mennyivel másképp élnénk mindennapjainkat, ha korlátlan, örök élettel rendelkeznénk. Hiszen mi hajtana minket előre?

Vajon mennyire hat ki erre az életünkre az, hogy korlátolt a hossza, nem vagyunk tisztában azzal, hogy mikor jön el a vége?

Igyekszünk beteljesíteni életünk, megpróbáljuk megragadni lehetőségeinket.

Az elhangzott mítoszban a megoldás az lehetett volna, ha a követ és a banánt is választhatják az indonéz ősök, de ez lehetetlen, mert külön-külön egyik sem képes kielégíteni az embert. Lehetetlen, hogy belemerülhessen az életbe (a változásba, mozgásba, haladásba) miközben az örökkévalóságot választja.

Lehetetlen egyszerre az örökkévalóságban és időben élni.

Allah azt mondja a Koránban:

„Ő az, Aki megteremtette a halált és az életet, azért, hogy próbára tegyen benneteket: melyiktek a legjobb a cselekedeteiben.”

A halál és az élet együtt alkot egységet, mint cselekedeteink irányítója.

Ahogy már az előbb mondtam, lehetetlen egyszerre az örökkévalóságban és az időben élni.

Allah a térrel együtt megteremtette az időt is.

Festőként már jó ideje foglalkozom ezzel a témával. Saját belső terünk és időnk – hogy haladunk benne, és miként lehet kilépni belőle.

Ki ne ismerné azokat a meséket, amikor a hős egy gonosz lény elől menekül Menekülése száguldássá növekszik, repül mint a gondolat, de a sárkány folyamatosan ott van a nyomában. Kis ideig időt, távolságot nyerhet, ha eldob egy-egy tárgyat, amit egy-egy jótettéért kapott valakitől.

Vajon mint jelenthetnek ezek a mesék?

A gonosz lény maga a halál, a történet saját rohanásunk a halál elől.

Ez a rohanás egy vízszintes síkban és bár egyre gyorsabb és gyorsabb, a hős mégsem képes kilépni az idő síkjából és kitérni a halál elől. A rohanásában a megpihenést csak azok a tárgyak biztosítják, amiket a jótetteiért cserébe kapott.

Allah megajándékozott minket a számunkra kijelölt idővel.

„Ő az, Aki megteremtett benneteket agyagból, aztán elrendelt egy kijelölt időt...”

Ebben az időben élünk. Ebben haladunk a halál felé vagy rohanunk a halál elől.

„Bizony a halál elől menekültök, biztosan el fog érni benneteket...”

Ez a menekülés az idő síkjában történik, ez az ami az idő érzetét adja. A menekülést Allah sietségként is említi.

„Az ember sietségből van teremtve. Meg fogom mutatni nektek az Én jeleimet, ne kérjétek hát Tőlem sietséggel!”

A sietség Allah akaratának nem elfogadását is jelenti:

„Allah parancsa eljön, ne siettesd hát!”

Egy másik helyen:

„Azt mondta: „Népem! Miért akarjátok a rosszat siettetni a jó elött? Miért nem kéritek Allah bocsánatát, hogy kegyelmet kapjatok?”

A sietség ellentéte a türelem, ami a hívő egyik fő erénye:

„És keressetek segítséget a türelemben és az imában!”

Egy hívő élete ne fejvesztett rohanás legyen, hiszen Allah azt mondja a Koránban:

„Ti, akik hisztek! Keressetek segítséget a türelem és az ima által! Bizony Allah a türelmesekkel van. És bizony, próbára teszünk benneteket valamennyi félelemmel, éhséggel, a vagyonotok, életetek és gyümölcseitek fogyatkozásával, de mondj jó hírt a türelmeseknek. Akik ha szerencsétlenség sújtja őket, azt mondják: „Bizony, Allahé vagyunk, és Hozzá térünk vissza. Ők azok, akiken áldás van Uruktól és kegyelem. És ők a vezetettek.”

Allah azt mondja a türelmesekről, hogy ők a vezetettek. Allah fényt ad a kezükbe.

„Vajon az, aki halott volt, és életet adtunk neki, és fényt adtunk neki, amellyel az emberek között járhat, olyan, mint az, aki sötétségben van, és nem tud kijönni belőle?”

Egy másik helyen azt mondja:
„És akinek Allah nem adott fényt, annak nincs semmi fénye”

Vagy egy másik Korán ájában:

„... és az Ő engedelmével kihozza őket a sötétségből a fényre, és egyenes útra vezeti őket.”

A fejvesztett rohanás az időben, sötétségben tartja az embereket. Ez az út egy horizontális világ útja, ahol olyan belső állapotok uralkodnak az emberekben, amiről Allah a következő ájában beszél:

„A példájuk olyan, mint annak a példája, aki tüzet gyújtott a sötétségben, aztán amikor kivilágosodott körülötte, Allah elvette a fényüket, és sötétségben hagyta őket, hogy nem látnak. Süketek, némák, nem térnek vissza. Vagy mint egy vihar az égből, amelyben sötétség, mennydörgés és villámlás van. Az ujjukat a fülükbe dugják a mennydörgés ellen, a haláltól való félelmükben.”

Ebből a belső világból Allah az, Aki kihozhatja az embert, a sötétségből a fényre és az Egyenes Útra vezetheti.

De mi az ebből a horizontális, halálfélelemmel, rohanással teli sötétségből kivezető Egyenes Út?

Ahogy Jézus (béke legyen vele) mondja a Korán szerint:

„Bizony, Allah az én Uram és a ti Uratok, szolgáljátok hát Őt! Ez az Egyenes Út!”

Vagy ahogy Ábrahám (béke legyen vele) mondta:

„Bizony, én arcomat Felé fordítom, Aki megteremtette az egeket és a földet...”

Tehát az Egyenes Út Allah felé vezet, tekintetünk Felé nézve lel rá a fényre és ezáltal képes kilépni az idő fogságából, mert...

„az evilági élet nem más, mint megtévesztő élvezet. Ti az evilági élet javait akarjátok, de Allah a Túlvilágot akarja nektek.”

Egy másik helyen:

„Az embereknek kívánatossá tétetett az, amire vágynak – az asszonyok és a gyermekek, a felhalmozott kincs aranyból és ezüsből, a megbélyegzett paripák és a jószágok, és a termékeny föld. Ezek az evilági élet élvezetei. De Allah! Nála van a visszatérés legjobb helye.”

Egy keleti költő így ír erről versében:

„.... És a szívem, hogy is tagadnám,

sárgödörben vergődő szamár volt,

s egyre mélyebbre csúszott.

De most hallgass rám.

Egy percre hagyj fel a siránkozással.

Halld: áldást hint rád, mint szirmokat – Isten.

Hogyan vehetjük észre Isten áldásait? Hogy élhetjük meg életünkben, hogy abbahagyva rohanásunkat, kilépjünk az idő szorításából és Allah felé irányítsuk tekintetünket?

Beszélnék Hankiss Elemér gondolatairól, ami az időpánikról szól.

Az időpániknak kettős arca lehet.

- Az egyik a versenyfutás a halállal. ... „Hogyan lehetne a végső percet elodázni?” Ez az az állapot, amikor az ember minden fény nélkül pánikol a sötétben.

Pedig Noé (béke legyen vele) mondja a Koránban:

„Amikor eljön Allah határideje, nem lehet azt késleltetni, bárcsak tudnátok!”

- A második szintet viszont az üdv elvesztésének gondja gyötri. Ez a gond már sok hívő embert is gyötör. Emiatt aztán hol fényben, hol sötétségben járnak. Állandó hajszában, gondban, megfelelési kényszerben. Holott csak talán nem jól értelmezik az alábbi tanításokat:

A Próféta (béke legyen vele) mondta: „Két dologban veszteségben vannak az emberek. Mik ezek? – kérdezték a társai. Az egyik az egészség a másik pedig az idő.”

„Nem sajnálok semmit annyira, mint egy olyan napot, aminek lement a napja, csökkent az időm a halálig, de a cselekedetem nem nőtt” – mondta Ibn Maszoud.

„Ó Ádám fia, te napok összessége vagy. Eltelik egy nap, eltelik egy rész belőled.” – Hasszan-al-Baszri

Túl sok a feladat, elvégzéséhez pedig túl kevés az erő, a mozgástér, az idő. Úgy érzi, nem tudja bevégezni a vállalt, megkezdett munkát. Ez a második szintű időpánik.

Van ennek realitása? El lehet veszíteni az időt?

Az időt nem lehet elveszíteni – mondja Hankiss Elemér.

A mi civilizációnk erre a biztonságtudatra nem készít fel bennünket. Ezért kell a hagyomány tanítását segítségül hívni. A hagyomány azt tanítja, hogy mindenkinek a sorsához kapott, személyes tere és ideje van – mondja Hankiss. Egyszeri, elveszíthetetlen, és mindenre bőségesen elegendő.

Ezt tanítja az iszlám is.

Ez nem azt jelenti, hogy ne tegyünk semmit, mert ráérünk, van éppen elég időnk a dolgok elodázására. Nem erről van szó.

Arról van szó, hogy lehetőségeinket, választásainkat a Mostban mérlegeljük és döntéseinket, cselekedeteinket a jelenben éljük, gyakoroljuk. Az, aki a jelenre koncentrál kikerül a múlt és jövő sodrából, és nem rohan a halálvágtában, hanem megéli a pillanatokat.

A Mostban lehet közvetlen kapcsolatba kerülni Istennel. Az ember ráébred, megéli, hogy Allah minden pillanatban ott van vele, minden Allahtól van, minden összeköttetésben van Vele.

„... és Ő veletek van, akárhol is vagytok”

Eléri az ihszán állapotát, vagyis úgy imádja Allahot, hogy teljesen meg van győződve arról, hogy Allah látja őt. Ha az ember eszében tartja ezt és ennek megfelelően cselekszik, akkor őszinte lesz Allahhoz, hiszen ez a tudat megvédi őt attól, hogy Allahon kívül a figyelme másra terelődön vagy a cselekedeteivel mást akarjon, mint az Ő elégedettségét elnyerni..

Az ihszán a legmagasabb szintje a vallásnak. Ha az ember úgy imádja Allahot, hogy tényleg átéli azt, hogy Allah látja és tudja minden tettét, titkát - a rejtettet , a láthatót - és Allah előtt nincsen semmi rejtve sem a földön, sem az égben, akkor könnyebbé válik mindig érezni azt, hogy Allah közel van a szolgájához, vele van. Ez olyan, mintha az ember mindig látná Allahot.

"Allahnak vannak éber szolgái, akik elhatárolódtak az evilágtól, hogy kísértésbe ne essenek. Rátekintettek, és miután látták, hogy nem hazája az az élőknek, tengernek nézték és átkeltek rajta maradandó tetteik hajóján" - tanította Imam Safii.

Aki az ihszán állapotában él minden erejét Allah rendje szerinti Alkotásra fordítja. Ez a szolgálat útja, az igazi öröm útja.

Tehát koncentráljunk mindig arra a helyzetre, amiben éppen benne vagyunk. Tegyük meg ott, és akkor azt, amit csak megtehetünk. Az Egyenes Út minden pillanatban nyitva áll számunkra, Allah felé.

Egy, a muszlim közösségért sokat munkálkodó testvérünk mesélte nekem egyszer, hogy régebben elvégzett valamennyi munkát a közösség számára, ami már látszólag kitöltötte a napját. Aztán bevállalt még valamennyit, még az is belefért, aztán még valamennyit... és csak azt vette észre, hogy még mindig meg tudja tenni, van rá elegendő ideje.

Allah mondja egy szent hadíszban:

„Ó Ádám fia, szenteld az Én szolgálatomra magad, megtöltöm a szívedet gazdagsággal és lezárom a szükségedet. Ha nem teszed ezt, akkor a kezedet elfoglaltsággal töltöm meg, és nem hárítom el tőled a szegénységet.”

Allah az, Aki képes az időnk változtatására. Figyelmünket tehát Allahra irányítsuk.

„Aki Allahot féli, annak kiutat helyez, és onnan ad számára, ahonnan nem is számított” – mondja a Korán.

Egy kiváló muszlim tanító írta:

„Ne mondd azt, hogy „Erre és erre lenne szükségem”, sem pedig azt, hogy „Nincsen szükségem semmire”. Csak annyit mondj: „Allah” – és csodákat fogsz látni.

Czink Ibolya Beatrix