Ez a történet egy bőkezű ember gyermekeiről és az apjuktól örökölt kertjükről szól. Az apjuk sosem szedte be a termést anélkül, hogy ne fizette volna ki a szegényeknek járó alamizsnát. Amikor meghalt, öt gyermeke örökölte a kertjét, amely apjuk halálának évében hatalmas mennyiségű termést hozott. Azt mondogatták egymásnak: „Apánk idős ember volt, akinek bizonyára elment az esze. Gyertek, egyezzünk meg abban, hogy ebben az évben nem adunk semmit a szegényeknek, hogy gazdaggá váljunk, és rengeteg vagyont halmozzunk fel, majd az elkövetkezendő években is ezt teszünk”. Négyen a testvérek közül egyetértettek, de az ötödiknek nem tetszett a terv. Azt mondta nekik: Féljétek Allahot, és kövessétek apátok példáját. Amikor úgy érezte, hogy életére törnek, beleegyezett a tervükbe, amelyet teljes szívéből gyűlölt és ellenzett.

Allah azt mondta: „Amikor meglátták, azt mondták: Mi bizony tévelygők vagyunk! Sőt, meg vagyunk fosztva! A legjobb közülük azt mondta: Nem mondtam-e néktek, miért nem magasztaljátok [az Urat]? Azt mondták: Magasztaltassék az Urunk! Bizony, vétkesek voltunk. S egymáshoz fordultak, és kölcsönösen hibáztatták egymást. Azt mondták: Ó jaj nekünk! Bizony, áthágtuk a határokat. Urunk talán jobbat ad nekünk ehelyett cserébe. Bizony, mi Urunkhoz vágyakozunk [az Ő megbocsátására]. Ilyen az (evilági) büntetés, és a túlvilág büntetése bizony még súlyosabb. Bárcsak tudnák!” (Korán 68: 26-33)

Ebben a történetben a kert tulajdonosai csupán rosszindulatuk, gonosz szándékuk, vagyis a szívük romlottsága miatt kaptak büntetést Allahtól. Mit mondhatunk azokról, akik gonosz cselekedeteket követnek el, és a gonosztettek életmódjukká válik? Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a jó és boldog evilági és túlvilági élet azon múlik, hogy milyen a szívek állapota. A muszlimoknak ápolniuk kell szívüket a hit által.

A muszlim embernek óvakodnia kell attól, hogy a szíve gonosszá váljon, hiszen a magasságos Allah a szívet veszi figyelembe. Allah küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta: „Allah bizony nem nézi sem a formátokat, sem a testeteket, hanem a szívetekre és a tetteitekre tekint”.

Allah így szólt: „Allah bizony tetszését lelte a hívőkben [akkor], amikor hűségesküt fogadtak neked (ó Mohamed) a fa alatt. Ő tudta, hogy mi volt a szívükben. Nyugalmat küldött le reájuk és közeli győzelemmel jutalmazta őket” (Korán 48: 18).

A hit tehát nem a forma és a kinézet alapján ismerszik meg, hanem a szívben van a helye. Allah küldötte azt mondta: „Bizony a testben van egy húsdarab, ami ha jó, akkor az egész test is jó lesz, ha pedig elromlik, akkor az egész test romlottá válik! Ez a szív!” (al-Bukhári, Muszlim)

A magaságos Allah a Feltámadás napján való megmenekülést a szívek tisztaságától tette függővé: „Azon a napon, amikor nem használ sem a vagyon sem a gyermekek, csak az használ, ha valaki ép szívvel jön el Allahhoz”.

Az ép szív azt jelenti, hogy olyan szív, amely mentes azoktól a vágyaktól, melyek ellentétesek Allah előírásaival, és tiltásaival, és Allah küldöttének tanításaival.

Allah azt mondta: „És közelre hozzák a Paradicsomot az istenfélőknek, nem messze (tőlük). Erre kaptok ígéretet, [ez jár] minden visszatérőnek, őrizkedőnek, aki féli a Könyörületest, láthatatlansága ellenére, és megbánó szívvel járul elé”

Egyszer megkérdezték Allah Küldöttét (béke legyen vele) arról, hogy az emberek közül ki a legjobb. Azt válaszolta: „Minden kisepert szívű , igazmondó” Azt mondták (a társai): Tudjuk mit jelent az igazmondó, de mit jelent a kisepert szívű?” Azt válaszolta: „Az istenfélő, tiszta szív, amelyben nincs bűn, sem igazságtalanság, sem gyűlölet, sem irigység.” (Ibn Mádzsah)

A legtisztább szíve Mohamednek volt (Allah dicsérje és üdvözítse). A magasságos Allah azt mondta róla:

„[Ó Mohamed] Allah könyörülete miatt lettél gyengéd velük, ám ha durva beszédű, és keményszívű lettél volna, akkor szétszéledtek volna körülötted” (Korán 3: 159)

A hívők szívét így jellemzi a Korán:

„Bizony, a hívők azok, akiknek megremeg a szívük, amikor Allah megemlíttetik, ha pedig az ő ájái recitáltatnak nekik, az megnöveli őket a hitükben, és ők az Urukra hagyatkoznak” (Korán 8:2)

A prófétai társak szívét így jellemzi a Korán: „Azok, akik otthonra leltek a (medinai) hajlékban és a hitben előttük, szeretik azokat, akik kivándoroltak hozzájuk és előnyben részesítik magukkal szemben őket (hittestvéreiket), még akkor is, ha szegénységet szenvednek. És akik megvédetnek saját fukarságuktól, ők azok, akik boldogulnak” (Korán 59:9)

Allah Küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) egy alkalommal, amikor a mecsetben ült a társainak egy csoportjával, azt mondta nekik: „Egy olyan ember fog bejönni, aki a Paradicsom lakói közül való.” Ekkor elment előttük egy férfi az anszárok (a medinai muszlimok) közül, akinek a szakálláról még csöpögött a szertartásos mosdáshoz használt víz, saruját pedig bal kezében tartotta. Másnap a Próféta elmondta ugyanazt, és ugyanaz a férfi ment el előttük, mint az első alkalommal. Harmadnap, megint csak azt mondta a Próféta, amit korábban mondott, a férfi pedig az első állapotához hasonlóan ment el előttük. Amikor felállt a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse), Abdullah ibn Amr ibn Al-’Ász követte a férfit, és megkérte, fogadja be őt néhány napra. A férfi beleegyezett ebbe. [Abdullah a három nap alatt nem tapasztalt különleges cselekedetet a férfitől]. Abdullah azt mondta neki: „Nem láttalak nagy dolgot tenni. Akkor mégis mivel érted el azt, amit Allah Küldötte (Allah dicsérje és üdvözítse) mondott?” Azt felelte a férfi: „Nincs más, mint amit láttál!” Ám amikor Abdullah elindult, visszahívta magához a férfi, és azt mondta: „Nincs más, mint amit láttál, kivéve, hogy egyetlen muszlim felé sem érzek lelkemben csalárdságot, és nem irigylek senkitől semmi jót, amit Allah adott neki!” Abdullah erre azt mondta: „Ezzel érted el azt, és ez az, amire mi nem vagyunk képesek.” (Ahmad, al-Naszái)

Fordította: Abdul-Fattah Munif, MME