Vannak olyan emberek is, akik a feledés ellen küzdenek. Ők azt tekinti életcéljuknak, hogy valami olyat tehessenek le az emberiség asztalára, ami túlmutat saját létükön, és ezáltal hosszabb idő távlatában is segítheti az emberiséget. Sokfélék vagyunk mi emberek, sokfélék a vágyaink, céljaink.
Amíg az embert célok vezérlik, addig folyamatosan fejlődik, és lépésről lépésre halad előre a saját útján. Azonban az útjaink és a céljaink különbözőek lehetnek. Más és más indítékok hajtanak minket, más és más utakon. Vannak, akik sehova sem jutnak el ezek által, vannak azonban akiknek életükben elért cselekedetei túlmutatnak egy-egy emberöltőn. De vajon ezek a célok elegendőek-e ahhoz, hogy örökké tartó boldogságot, megelégedettséget nyújthassanak számunkra?
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon hogyan lehet egy rövid emberélet alatt olyan célokat véghezvinnünk, amik aztán egy örökkévalóságon át biztosíthatják számunkra a boldogságot?
Isten a Koránban így határozta meg számunkra ezt a célt:
"A dzsinneket és embereket csak azért teremtettem, hogy engem imádjanak." (A szétszórók 51:56)
Isten azért teremtette az embert, hogy Őt imádja, és szolgálja. Ezzel az életcéllal Isten egy olyan utat mutat számunkra, ami egyrészről boldoggá és kiegyensúlyozottá teszi az evilági életünket, de ezen túlmutatva segít minket abban is, hogy az evilági életünk befejeztével beteljesedhessen életünk célja, és az e felé tett lépéseink alapján kaphassuk meg az örökké tartó elégedettséget és boldogságot. Isten feladatunkként adta, hogy Őt imádjuk. A későbbiekben részletesen kitérünk majd arra, hogy az Istenimádat egy hívő számára miben nyilvánulhat meg, hogyan terjed ki a nagy dolgoktól kezdve egészen az élet legapróbb dolgaira is.
Akik nem tapasztalták még meg ezt az életszemléletet, nem gondolkoztak még el ezen az életcélon, jogosan kérdezik, hogy vajon mi ebből az ember haszna? Miért jó az, ha egész életünk Istennek áldozzuk? Hogyan lehet egy embernek ez az életcélja? Hogyan lehet Istenért, Isten megelégedését keresve élni, életünk minden percében?
Isten nem szorul az emberek szolgálatára. Az Ő nagysága, hatalma nem lesz semmivel sem nagyobb, ha az emberek életüket az Istenszolgálatnak szentelik, és semmivel sem lesz kisebb, ha megtagadják azt. Istenszolgálatban élni, Isten megelégedését keresni egyedül számunkra, emberek számára hoz hasznot. Boldogságot, és békét ad az evilági életünkben. Segít abban, hogy erkölcsösen éljünk, ami miatt elkerülhetjük azokat az élethelyzeteket, amikor Isten, embertársaink, és saját magunk előtt megszégyenülten állhatnánk. Segít abban, hogy életünk nehéz döntéseit mindenkor helyesen hozhassuk meg.
Életünk során sokszor kerülünk nehéz helyzetekbe. Egy-egy szerettünk elvesztése, krízishelyzetek embertársainkkal, hosszantartó betegségek, anyagi nehézségek mind-mind emberpróbáló időszakok életünkben. Azok a hívők, akik Istenszolgálatban élnek, ezeket a nehézségeket szívükben elfogadva, jóval könnyebben juthatnak túl az embert próbáló napokon. Az élet akadályait sokkal könnyebben veszi az, aki bízik Istenben, és az Ő gondviselésében, bízik abban, hogy az a megmérettetés, amit Istentől kap, a hasznára van, és saját egyéni útján segíti előre – Isten felé.
Szinte mindannyian megtapasztalhattuk már a fájdalmat a szívünkben egy-egy nehéz élethelyzetben miatt. Sokan kétségbeesnek miatta, csak nehezen vagy egyáltalán nem bírják elviselni a rájuk rótt terheket. Egy muszlim azonban bízik abban, hogy ezek a próbatételek az ő erősítésére vannak. A hívő embert a nehézségek megedzik, és megerősítik. Ellenállóvá teszik a nehéz időszakokkal szemben. Egy olyan embert, aki nem érti meg, miért érik ezek a nehézségek, többszörös erővel terítik le ilyenkor a gondok, bajok. Az Istenszolgálat, Istenben való megerősödésünk azonban egyfajta pajzsot képez számunkra az evilági élet próbatételeivel szemben. Aki pedig ezekből a próbatételekből Istent dicsőítve, és megerősödve lép tovább, az ismét előrébb haladt útján, saját életcélja felé – az Istenszolgálat felé.
Egy hívőnek azonban az Istenszolgálat életcélja más előnyöket is ad. Mint már említettük, sokan vannak olyanok, akik életcéljuknak tekintik a gyermekeik nevelését, a családjukról való gondoskodást. Amíg valaki csupán ezt tekinti élete céljának, addig ez valóban csak az evilági életre vonatkozó cél maradhat. Ha ez nem Istenért, az Ő szolgálatáért történt, akkor nem mutathat túl az evilágon. Utódainkkal való kapcsolatunk megszűnik a halálunk után. Egy ideig még élünk a szívükben, de két-három generáció alatt semmivé foszlik emlékünk, és leszármazottaink is tőlünk távol kerülnek. Azok azonban, akik Istenért, Istenszolgálatukban szeretik egymást, majdan a túlvilágon is együtt maradnak, ha mindannyian Istennek tetsző életet éltek. Szeretteinkkel, családunkkal való kapcsolatunk így olyan örökké tartó kapcsolat maradhat, amit csak az Istenszolgálatunk segítségével érhetünk el.
Szép és nemes cél, ha valaki arra törekszik, hogy valamit letehessen az emberiség asztalára, ami majdan mindannyiunk hasznára válhat. Az azonban, aki ezt Istenért teszi, nem csak az evilágon, hanem a túlvilágon is előmozdíthatja saját jó „hírnevét”. Egy-egy tettünk, ami Istenért történt – és később halálunk után is az embereket szolgálja – hasznunkra van halálunk után is. Minden egyes jócselekedet, amit Isten nevével készített találmányaink, könyveink, vagy más nemes cselekedeteink okoznak az embereknek, áldásként burkol be minket a túlvilágon, és segít minket abban, hogy halálunk után is jutalmat és megelégedést kapjunk érte Istentől, Tőle, akiért mindezt tettük. Nagyon kevés lesz az olyan ember, akinek hírneve fennmarad az Utolsó Napig. Azoknak az embereknek, akik csak az evilági célok miatt cselekedtek, legkésőbb ekkor elenyészik a híre, és saját maguknak semmi sem marad tetteik gyümölcséből. Közvetlenül a haláluk után ebből már nem élvezhetnek semmit, hiszen a hírnév itt marad az evilágban, senki sem viheti azt magával a sírba. A már meghalt hívőkre az élők áldást kérhetnek, és ha ők Istenért tették amit tettek, Isten meghallgatja a fohászt értük, így haláluk után is élvezhetik egy-egy életükben megtett Istenszolgálatuk gyümölcsét. Az Utolsó Nap után pedig az idők folyamán felgyülemlett Istenszolgálatok, amiket az ő Istenszolgálatuk indított el, többszörösen, minden jócselekedet összeadódva kerül majdan a jótetteik mérlegébe, és jóval nagyobb súlyt képviselnek majd ott. Mennyivel messzebb mutatnak az Istenért végrehajtott célok az időben!
Vannak emberek, akik élete mint a homokszemek peregnek ki a ujjaik közül, mire észbe kapnak, addigra elszállt az élet, és mikor eljön értük a halál angyala, üres kézzel hagyják itt az evilágot. Törekednünk kell arra, hogy velünk ne így legyen! Egy muszlim élete célja, élete értelme, hogy az evilágon olyan útravalót készítsen össze magának, amit támaszként vihet magával az örökkévalóságba is. Ilyen útravaló az Istenért, Isten megelégedéséért megtett minden egyes jócselekedet. Aki ezt gyűjti, annak szíve békével és boldogsággal lesz tele, érje Isten bármely próbatétele is az életben. Életcélja türelemmel és állhatatossággal vértezi fel. Olyan útravalót gyűjt, amire bizton számíthat az evilági nehéz napokban, és a túlvilági számonkérés idején is. Isten teremtményei vagyunk, aki minket a saját szolgálatára teremtett. Ezt az életcélt kapta minden ember az evilági életére. E cél kell szemünk előtt lebegjen a könnyebbséggel teli időkben, és e célból kell erőt merítsünk, türelmet találjunk, a nehézséggel terhes napokban is. Keressük az Ő megelégedettségét mindennapi cselekedeteinkben ugyanúgy, mint távlati céljainkban. Így elérhetjük azt, hogy céljaink, eszközeink tiszták, Istennek tetszőek maradnak, mi pedig töretlenül haladhatunk életünk nagy célja, Isten elégedettsége felé. Ha Isten akarja.
(Ez az írás a Fedezd fel az Iszlámot! című könyv részlete, amit az Iszlám Egyház Fordító Iroda adott ki.)